Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-24-26 / 300. szám

1999. december 24—26, péntek—vasárnap Karácsony 27 AZ ESZMÉNYI SZÉP APOSTOLA. NEMZETI TÖRTÉNELMÜNK FESTŐJE. A MAGYAR RAJZTANÁROK NEVELŐJE Székely Bertalan életmű-kiállítása a Budai Várpalotában Kondor Béla, Kassák Lajos, Szinyei Merse Pál és Rippl-Rónai Jó­zsef után most Székely Bertalan életmű-kiállításával folytatódik az a sorozat, amellyel a Magyar Nemzeti Galéria a hazai képzőművé­szet átfogó bemutatására vállalkozik. A Budai Várpalotában feb­ruár végéig nyitva tartó tárlat különleges kulturális élmény, kivált akkor, ha olyan értű segítő kalauzol végig a kiállításon, mint annak rendezője, Bakó Zsuzsanna. Eddig sem volt kétségbe vonni való, hogy Székely Bertalant a magyar művé- szettörténet-írás kettősen ítélte meg, a műveivel köz­vetlenül kapcsolatba kerü­lők viszont érezték életmű­ve összetettségét, kivételes zsenijét, személyiségének és gondolkodásának sokol­dalúságát. Alább arra vállalkozunk, hogy néhány jellemző epi­zódot felvillantsunk az éle­téből, a róla vélekedők megállapításaiból, illetve, hogy — néhány képét ön­kényesen kiragadva — a művészettörténész segítsé­gével munkásságát értel­mezzük. Közvetve szeret­nénk arra ösztönözni a kép­zőművészet kedvelőit, ke­rítsenek módot arra, hogy gyönyörködjenek Székely Bertalan művészetében az európai mércével is jelentős kiállításon. Székely első nagyhatású képe a II. Lajos holttest­ének feltalálása. Vázlata már 1859 végén, München- Önarckép, 1860 (olaj, vászon; 61x47,5 cm) Japán nő, 1871—1872 (olaj, vászon; 168x120 cm) be erkezese idején elké­szült. Orlay hasonló témájú festményé­vel ellentétben ő inkább a hitelességre fekteti a hangsúlyt. Orlay így méltatja: „Üdvözlöm ez ifjú bajtársamat, kinek első képe annyi technikai tökélyt és költői szépséget foglal magában, mennyit sok névvel biró, életalkonyá­hoz jutott művész képeiben is hiába keresünk (...) Nincs e műben gazdag szinvadászat, nincs drastikai csoportosítás, egyszerű és komoly az, a tárgy méltóságához mérten.” A kritika kiemeli a festmény érzelmi oldalát, amely áhítatot, szomorúságot, megille- tődött és megrendült tiszteletadást fe­jez ki. Ez kiérezhető a mozdulatokból, a fény és színkezelés hangulatteremtő erejének mondandót segítő hatásából. A kép az 1862. évi londoni világkiállí­táson is szerepelt, majd a Nemzeti Mú­zeum tulajdonába került. Székely Bertalan pályája kezdetén népszerű, ünnepelt művésznek számí­tott, több magas kitüntetést is kapott. Történeti munkái képes újságok mű­lapjaként kőrajzú sokszorosításban ter­jedtek, a reprodukciók legtöbbje soká­ig látható volt a magyar családok ott­honában. Életképeit is népszerűsítet­ték. Az 1867-es kiegyezést követően Székely Bertalan — miután nem volt hajlandó változtatni kritikai szemléle­tén — háttérbe szorult. Nem volt szük­ség a magyarság sorstragédiáit ábrázo­ló képeire, a dicső királyok életjelene­tei váltak kedvelné, az állam is ezeket favorizálta. A falképfestő Székely munkássága pedig már kevesebb visszhangra talált. A fényesen induló pálya az 1880-as évek vége felé végletesen megtört, ami összefügg a történelmi festészet már említett változó társadalmi szerepével. Utoljára a Zrínyi kirohanásá-t alkotta meg, s mutatta be az 1885-ös országos kiállításon. A század utolsó éveiben már a szak­ma is alig tudott Székely Bertalanról. O maga visszavonult a nyilvános élet­től. Inkább csak a tanulmányainak élt — bölcs remeteként, műtermének falai közt problémákat adott fel magának és oldott meg. Tardos Krenner Viktor, Székely Bertalan tanítványa és munka­társa 1905-ben azt írja róla: „O az iga­zi kultúrának folytatója az álkultúra apró-cseprő bajnokaival szemben.” Székely nagyságát jól jellemzik Ré­vész Emese művészettörténésznek az 1905-ben, a művész születésének 70. évfordulójára a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítás fogadtatásáról írott sorai: „mindenképpen hozzájárult ah­hoz (a kiállítás — a szerk.), hogy a 20. század első éveiben — Munkácsy, majd Lotz Károly halála után — nem­zeti festészetünk élő klasszikusaként tartsák számon.” Visszatérve a mostani, galériabeli tárlatra, Székely egyik legérdekesebb képe — az első hazai japanizáló alko­tás — az 1871-ben készült „Japán nő”. Eredetére a történelem kínál választ: a távolkeleti ország akkoriban nyitott nyugat felé, Európa a világkiállítások kapcsán sorra kötötte a kereskedelmi szerződéseket vele. Székelyt a Xantus- gyűjtemény keleti tárgyai ihlették meg. A kép mellesleg rengeteg megválaszo­latlan kérdést vet fel, így például a toa­lettjét végző nő nem ázsiai típusú, a rajta látható használati tárgyak nem ja­pánok. Jóllehet a kortárs európai festé­szetben másutt is találkozni hasonló té­maválasztással, fogadjuk el inkább magyarázatnak azt a kézenfekvőnek látszó okot: Székelyt egyszerűen rabul ejtette az öreg földrészen hódító japanizmus. Székely Bertalan a Pest megyei Szadán talált örök nyugalomra, sír­szobrán ez olvasható: „Az eszményi szép apostola. Nemzeti történelmünk festője. A magyar rajztanárok nevelő­je. A Képzőművészeti Főiskola igaz­gatója.” A Székely-életműben itt még csak szót sem igen ejthettünk fali képeiről, vázlatairól, illusztrációiról, művészeti írásairól, arról a tudományos műhely­ről, amely műtermében a kompozíciók tökéletesebbé tételét célozta. Szándé­kunk — mint a bevezetőben már emlí­tettük — csupán annyi, hogy kedvet csináljunk a művészet pártolóinak olyan közeljövőbeli budapesti kirándu­láshoz, amelynek egyik állomása a Bu­davári Palota Székely-tárlata lehet. Közreadja: Fábián István Székely Bertalan (1835-1910) Kolozsvárott született, székely nemesi családban. A bécsi Akadémián, majd Münchenben tanult. Itt festette fiatalkori főművét, pompás Önarcképét, a ma­gyar festészet egyik remekét, első nagy történelmi kompozícióját, a II. Lajos holttestének megtalálását, melyet további veretes történelmi festmények kö­vettek, az Egri nők, Dobozi és hitvese, Zrínyi kirohanása. Emellett számos ki­sebb zsánerképet, tájképet is készített: Szeptember végén, Táncosnő, Fürdés után, továbbá illusztrációkat Petőfi és Arany költeményeihez. Művészetének második korszakában dekoratív faliképekre kapott megbízást. Ezek legki­emelkedőbbje az Operaháznak készült puttó-fríz. Jelentős művészetpedagó­gus is volt, igazgatta a Képzőművészeti Főiskolát. Munkásságára rányomta bélyegét, hogy vele azonos korszakban alkotott Lotz Károly is. AZ ÖRÖKSÉG Most, a századvég forrongásában tanulságos lehet Székely Bertalan művésze­tének megidézése, hiszen ő egy hasonlóan forrongó változást megért kor kö­rülményeire reagálva a művészet kontinuitását bizonyította. Ez az életmű re­ményt adhat arra, hogy higgyük: a 21. században is egyetemes érvényű a ma­gyar képzőművészet. Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója „Fogadj be, kis sötét szoba; Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív... s a sötét szobákban Találni fényes szíveket.” (Petőfi Sándor) Adósság nélkül kéne itt hagyni ezt az ámyékvilágot, de aligha sikerül. Az ember fizeti, egyre fizeti a számláit, aztán egy éjszaka felébred, s rájön, hogy mennyi tartozása van. Tartozá­sok, melyeket akkor sem lehetne ki­egyenlíteni, ha egy bank minden pén­zét nekem adná. Pedig hát miről van szó? Például egy éjszakai szállásról, s egy csupor tejről. Ez az, ami megfizet­hetetlen? Kérdezzétek a gyermek Jézust. Én nagyanyámat kérdeztem egykoron, mi­kor ott álltunk a jéghideg falusi temp­lom karácsonyi jászlánál: — Nem fá­zik a Jézuska? A kérdés kicsit hangos­ra sikerült, többen felénk fordultak — megzavartam a templomi áhítatot. Nagyanyám suttogva és röviden felelt, önkéntelenül is idézve a karácsonyi ének sorát: „Barmok lehelnek rája...” És a jászol mellett valóban ott állt az ökör és a szamár, s talán még egy teve is. Megnyugodtam. Különben is voltak istálló-élményeim, mint minden falusi gyereknek. Tudtam: az istállók soha nem lehetnek igazán hidegek, hiszen párájukkal felmelegítik a tehenek, lo- yak, s az istállószag se kellemetlen. Nemcsak a béresek aludtak az istálló­ban, hanem a gazdák legénnyé serdült fiai is. Ez valamiféle önállóságot is je­lentett. Megtért a legény a kocsmából vagy a lányoktól, s ledőlt az istálló dikójára. Leginkább télen, mert nyáron a szénapadláson aludt vagy a színbe tolt szekér lucer­naágyán. Mindezt én is szerettem vol­na kipróbálni. Valahányszor kinn voltam nagyszüleim ta­nyáján, mindig kísérletet tettem a kinti alvásra. Eredménytelenül. Életemben- egyetlen éjszakát töltöt­tem istállóban, mikor se testem, se lel­kem nem kívánta. Ha nyár lett volna, ta­lán nem is emlékeznék, de tél volt — száraz, jeges, hó nélküli hideg. Ki se dugtuk az orrunkat a művelődési házból, ahol Lacival (főnököm, legény-pajtá­som) a szocialista kultúra alapjait igye­keztünk lerakni, miközben arra is jutott időnk, hogy némi vigaszt nyújtsunk az elhanyagolt asszonyoknak, s környékez­zük a lányokat. Mindez jó mulatság volt; barabási borokkal élénkítve — különö­sen. Hát ilyen körülmények között jön egy megyei revizor valahonnan a beregi végekről, hogy lekéste a vonatot, s most már hogyan juthatna ő be Vásárosna- ményból Nyíregyházára?... Nem szerettük a fazont. Ki szereti a revizorokat? Ezt pedig még a kollégái is önfejű, bakafántos embernek tartot­ták. Mindazonáltal Laci leemelte a tűt a lemezről (éppen itáliai dalokat hall­gattunk az Olaszkáról álmodozva — de erről majd később), szóval főnököm leállítá a zenét, s kérdően néz rám. — Semmi gond, tudok szállást szerezni — mondom. Csakhogy a pasas még ma haza akar érni, mert a család aggó­dik, s mert holnap karácsony vigíliája, ami ugye mégiscsak... Nem mondta ki a gazember, hogy „szent este” — de engem egyre szuggerált a szemével... Istenem, micsoda világ volt az — 1954-ben. Szemkontaktus, rejtett cél­zások, gesztusok. Tudtam, hogy a revi­zor — aki pár éve még a nagybátyám miséin orgonáit — titokban most is kántorizál, így hát a karácsony neki né­mi pénzt is jelent. O viszont — bárho­gyan is elvtársoztuk egymást — biztos lehetett szolidaritásomban. Elővezet­tem a 125-ös Csepel motorkerékpárt... Ama bizonyos „hadi út”-nak, ame­lyen (Beregsuránynál átlépve a határt) Budapestig fognak majd 1956-ban dü­börögni a tankoszlopok, nekem csak 52 kilométeres szakaszát kellett volna leküzdeni. Napkomái azonban (tíz­egynéhány kilométerrel a cél előtt) ki­szaladt alólunk a jármű, aztán úgy megállt, úgy elnémult, hogy képtelen voltam életre kelteni. De semmi baj, a távolban fény­szóró világát látjuk; majd csak bejutunk Nyíregyházára. A revi­zor be is jutott, fürgén ugorván az érkező gépkocsiba, de én ott ma­radtam a közelgő éjszakában, a lerobbant motorral. Ez éjjelen aludtam istállóban, mert a háznak — ahová bekopogtam — csak egyetlen égre nyíló szobácská- ja volt, s ott szabad hely egy talpalat­nyi sem. Hogy miért nem próbálkoz­tam másutt? Mert a „hadi út” közvet­len közelében nincsenek falvak. A csa­ládi kör, melybe bébocsátást nyertem, külsőségeiben (avagy materiálisán) alig-alig hasonlított az Arany János-i idillhez. A lámpa fényköre, a párás meleg, s a nyüzsgő gyerekek azonban meghitté tették. A szegényes hajlékot jó szándékú emberek lakták. Az apa (segédmunkás valami távoli vállalat­nál, csak hetenként jár haza) nem sok­kal előttem érkezett, s hozott édessége­ket a gyerekeknek. Olcsó húsokat (ser­tésfej, köröm) láttam még a tűzhely körül, s némi tepertőmaradványokat az asztalon. Madárlátta kenyér is érkezett természetesen, de igencsak fogytán volt már. Habart krumplileves azonban maradt bőségesen — ezzel várták a gazdát. Ettem volna a levesből, de a kezem csupa vér — látom, ahogy lehúzom a kesztyűt. Nem úsztam meg a motoro­zást sértetlenül. Az asszony szömyül- ködik kicsit, aztán máris emeli a fazék forró vizet a spórról. A legkisebb gye­rek még csecsemő; van a háznál hintő­por, babaolaj, kötszer — ellátnak. De hol alszom? Csak két ágy van, meg a bölcső — a szülőknek, meg a négy gyereknek. Legalább egy karoslóca volna még, de nincs. Nem engedem, hogy gondot csináljanak eb­ből; jó lesz nekem az istállóban is. Igen, de az istálló (Szabolcsban ól) csak ak­kora, hogy éppen rá lehet csukni az aj­tót a két soványka tehénre. Egyetlen hely a jászol — befekszem a tehenek elé. A gazda most nevet először — ér­zem, hogy becsül valamelyest. Kellemes meleg éjszakát leheltek rám a barmok. Az Olaszkával álmod­tam (követségi család leánya volt a magyar fővárosban — Laci barátom mutatott be neki), aki szerelméről biz­tosított (Ti amo!... Ti amo!...), én pedig a fülébe súgtam, hogy számomra ő a primavéra, vagyis a tavasz. Reggelire kaptam egy csupor frissen fejt tejet. Adós maradtam vele, és — pár mondaton kívül — soha semmivel nem tudtam megköszönni az éjszakai szállást sem... Gyarmati Béla A JÁSZOL MELEGÉBEN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents