Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24-26 / 300. szám
JNNEPVARO KÍVÁNSÁGOK Lelkészek, művészek, diák, edző és néprajzkutató a karácsonyról - 21. oldal Koronás fők Európában Királyok és királynők politikai hatalommal és a nélkül 25. oldal Szentesi Szabolcs szentestéi A magyar bajnok csendesen szeret örülni és ünnepelni 32. oldal JÓ VENDÉGÜL LÁTNI EGYMÁS ÜNNEPEIT Konrád Györgyöt december elején Békéscsabán készített interjúnkban az írói tevékenység és a politikai szerepvállalás kapcsolatáról, a Berlini Művészeti Akadémia intézményéről és a Frankfurti Könyvvásár tapasztalatairól kérdeztük. A demokratikus ellenzék meghatározó személyisége, a külföldön is jól ismert szerző nyilatkozott a kisvárosi értelmiség lehetőségeiről, a jövő évezred irodalmáról és természetesen a karácsonyról is. — Szerencsés dolog Ön szerint, ha az író politizál, túlságosan elmélyül a napi aktualitásokban? — Az ember többnyire kínjában politizál. Mondjuk, orrba vágják, és akkor eldöntheti, hogy mosolyog vagy nem. Netán meg is akarják ölni, megesett már velem. Elgondolkodik: miért? S mi a helyes viselkedés? Ennek eldöntése az elmúlt magyar évszázadban nem volt könnyű feladat senki számára. Aki ezt a kérdést kikerülte, nem volt őszinte. Hogy mit jelent őszintének lenni? Enélkül nincs irodalom. Aki őszinte, az túlmegy a dologról mondott közhelyes, elvárt vagy illendő igazságokon. Azt keresi, amit igazán gondol és amiben igazán egyet tud érteni. Ez az irodalom: keresés, továbbkutatás, nyugtalanság. Ha a kor elém csak piros gumilabdát dobált volna, akkor csak visszadobáltam volna. De ennyire nem volt kedves hozzám a kor, és el kellett szigorúbban is gondolkoznom. S mert író vagyok, gondolkozásom módja az irodalmi szöveg, nem tudok az irodalmon kívül gondolkozni; akkor kezdek megérteni valamit, ha megírom, ha rosszul írom meg, akkor nem értettem a dolgot. — Ami pedig a politikát illeti, ez a politika, ami itt körülöttünk lezajlott az elmúlt időben, nem egyszerűen egy tevékenység volt a többi mellett, mint ahogyan mondjuk vannak fogorvosok. A fogorvosokkal én csak akkor vagyok viszonyban, ha fáj a fogam, nem félek, csak amikor beülök a székbe. De ha a politikustól mindig félni kell, akárhol vagyok, akkor ő nem egy olyan foglalkozási csoport mellettem, mint a fogorvos, hanem valami különös, amelynek esetleg olyan hosszú füle van, hogy még azt is meghallja, mit telefonozok. És akinek véleménye volt arról, hogy mit írok, aszerint adott megjelenési vagy utazási engedélyt. Azt hiszem, hogy ez nagyon rossz, mert bennünket, polgárokat megaláz. Ezért írtam meg 1982-ben az Antipolitika című könyvemet. Helyesebb, ha ezt a szót használjuk most, mert a politika túlságosan megdagadt, túl sok minden állami. — Már az Osztrák—Magyar Monarchiában sok minden állami volt, ami Angliában vagy Hollandiában polgári. Közép-Kelet-Európában tekintélyt hierarchikus uralmak voltak, és aki ebbe nem passzolt bele, érezhetett olyasmit is, amit Kafka ír le: egyszer csak körülállják az ágyát és le akarják tartóztatni. Zsidó vagyok, velem megtörtént ’44-ben, aztán enyhébb formában a kommunizmus alatt is. Ez vett körül, történetek, hogy kit csuktak be, kit nem, kit engedtek ki, kinek adtak útlevelet, kinek nem, kinek jelenhet meg a könyve, kinek nem. S volt egy szokás, hogy elkülönítjük a közbeszédet a magánbeszédtől, mást mondunk otthon, mint amit fennhangon, nyilvánosan. — Én nem szerettem ezt a szokást, a nyilvános és a magántér közötti, félelem szülte határt nem kívántam tisztelni, mert úgy éreztem, belebetegszem. Ezért úgy képzeltem, hogy a politikának hátrébb kell szorulnia, nem kell befolyásolnia egy csomó területet, ami nem tartozik rá. Sőt, ha nem üti bele az orrát mindenfélébe, talán jobban elvégzi azt, ami igazában rátartozik. De az, hogy a fegyveres testületektől való félelem jegyében éljen az ország, sőt, a világ is, mert a nyakunkon lógott a harmadik világháború, nevetséges és megalázó az embernek. Ennél fogva tartottam helyesnek és az irodalommal összeférőnek ezt az antipolitikai nézőpontot. Amikor egy politikai ütközetben A és B bokszol, akkor C pártján van, aki az áldozata ennek a boksznak. Legutoljára idén volt módom ezt a nézőpontot gyakorolni, írtam néhány cikket a tavaszi jugoszláviai háborúról. A politikusok itt sok emberhalál okozói voltak, és ezt helytelenítettem. — 1990 és ’93 között a PEN elnöke volt, ’97-től a Berlini Művészeti Akadémia elnöke. Milyen feladatot jelent ez a két pozíció, és hogyan kerülhetett magyarként német intézmény élére? — Mindkét felkérés telefonon jött. Per Westberg, a svéd és akkor a Nemzetközi PEN elnöke felhívott, hogy vállaljam el, olyasmit mondott, hogy eddig mi védtünk benneteket, most ti is védjetek másokat. Ez volt a lényege a tevékenységnek: börtönbe zárt vagy börtönnel fenyegetett írótársak védelme, illetve annak nyilvánosságra hozatala, hogy évente főként a harmadik világ országaiban közel száz embert azért, amit írt, megölnek. Nagyon érdekes volt látni, hogyan lehet konszenzust teremteni 120 irodalom között. — Aztán 1976-ban kaptam egy meghívást Nyugat-Berlinbe, akkor már két könyvem jelent meg német fordításban, A látogató és A városalapító. Az Akademie der Künste nagyon élénk hely volt, bálok, felolvasások, ültek a földön, nagyon alternatív hangulat uralkodott, ott lehetett látni fel-alá járni Günter Grasst, Hans Magnus Enzensbergert. Itt is tag lettem, aztán a két berlini intézmény egyesült, és a törvény értelmében, aki tag, bármilyen szerepre választható, a külföldiek is. Az intézmény 300 éves, Porosz Királyi Akadémiaként működött sokáig, ebben a században egyre érdekesebbé vált. a húszas években ott volt az irodalom java, Thomas Mann, Heinrich Mann, míg aztán a nácik alatt megszűnt. — Egy nap felhívtak, hogy lennék-e az elnöke. Pénteken azt mondtam, igen, szombaton közölték, hogy megválasztottak többséggel, vasárnap már küldték is a repülőjegyet, hogy utazzak, mondjam el németül a programbeszédemet. Beugrottam egy játékba, ami mégiscsak komoly, mert az akadémia alaptörvényeihez hozzátartozik, hogy a művészet szabadsága nevében vagy érdekében kell tevékenykednie. Egyetértés van abban, hogy a művészetek szabadságát, önelvűségét, méltóságát őrizni kell a mindenkori veszélyeztető törekvésekkel szemben. — Milyennek látta az idei Frankfurti Könyvvásárt? — Minden, ami a művészet támogatását és szervezését illeti, akkor jó, ha az a művészetből jön és nem a kormányzatból. Volt egy nagy helyiség, amelyben a kiadók, a tulajdonképpeni alanyai, ősei a könyvvásárnak, a terület egynegyedét foglalták el, és a csarnok le volt választva a többi csarnoktól. Ide csak az jött, aki a magyar kiállításra volt kíváncsi. Ez már nem volt jó; az sem volt jó, hogy át kellett vergődni mindenféle népművésznek nevezett bazároson, zenebonán, aki ezt nem szereti, elijedt. Ott volt 10-12 nagy gipszfej, név nélkül, gerendákon, és mindegyiknek robosztus bajsza volt. Ezek a nagy fehér bajszok ügyefo- gyottnak tűntek. Én leginkább azt nem szerettem, hogy kicsit szégyellnem kellett magam. Ennek ellenére büszke is lehettem a kollégáimra, mindarra, ami előkészítésképpen történt, hogy megjelenjenek könyvek a német és a magyar kiadóknál. — Véleménye szerint a kisvárosi lét mennyire ösztönzi vagy éppen gátolja a helyi értelmiség, művészek ténykedését? — A kisvárosnak megvan a maga csodája, ami nincs meg a nagyvárosnak meg a falunak. Az, hogy minden együtt van, és mindenből kevés van, de ami van, az fontosabb: a színház, a mozi. Az ember átláthatja maga körül a világot, tudja, ki a polgármester, ki az érdekes, a részeges, a jópofa, a rendes ember, tehát ismeri a szerepeket. A kisváros regényszerű, ez otthonosságot is adhat. Amit szidni szoktak, az a pletykásság, a féltékenység, a rosszmájúság, de kisvárosban lenni védettséget is jelent, ott az ember el tud igazodni. Nem az az élménye, hogy kispont valami nagyban. Nagyszerű művek születtek kisvárosokban, de volt, akire rázáródott és nyomasztónak érezte. — Családjukban mit jelent a karácsony? — Zsidó vagyok, nekünk a karácsony nem Jézus jövetelének az ünnepe, hanem a szeretet ünnepe a keresztények körében. A zsidók ünnepe a chanuka, az is a fény, a mécsesek el nem alvásának az ünnepe. A két ünnep valahogyan egybeesik. Szép benne, hogy ilyenkor béke van, legalábbis a lelkiismeret-furdalás erejéig eszünkbe jutnak a többiek, de néha ezen túlmegyünk és felhasználjuk szeretettőkénket. A karácsonyt mindig megünnepelték a szüleim, volt karácsonyfánk, alatta az ajándékok, a nővérem a Csendes éjt elzongorázta, nem érezték úgy, hogy ez a saját vallásuk megszégyenítése. A chanukát is megünnepelték, meg a Mikulást is; jó dolog egymás ünnepeit kicsit vendégül látni. A várakozás ünnepe advent idején a csecsemőre várás, és minél inkább zárulóban van az ember élete, annál inkább bámulja a nyiladozását a kezdődő életeknek; az idősebbek csodálata ez a még minden lehet iránt, azoknak a csodálata, akiknek már nem lehet minden. — Milyen szerepe, társadalmi befolyása lesz Ón szerint a jövő évezredben az irodalomnak? — Már volt pár ezer éve szerepe, miért ne lenne a következő évezredben is?! Sose volt egyértelmű, sose volt könnyű, sose lesz az, de mivel szánk van még, és valószínűleg járatni is fogjuk, és ezeket a szavakat egymással közölni is fogjuk, nem csak élőszóban. Ezért a szervezett beszéd mindig vágya lesz az embernek. Niedzielsky Katalin ŐSZINTESÉG NÉLKÜL NEM MEGY Konrád György 1933-ban született Debrecenben. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szociológiát, pszichológiát és irodalmat tanult, 1956-ban szerzett diplomát. Szerkesztőként és gyámhatósági ifjúság- védelmi felügyelőként, majd városszociológusként dolgozott. 1973 óta szabadfoglalkozású író, a demokratikus ellenzék meghatározó egyénisége, 1988-ig műveinek publikálását betiltották. 1990 és ’93 között a Nemzetközi PEN Club elnöke volt, 1997-től a Berlini Művészeti Akadémia elnökeként tevékenykedik. Az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, 1993-tól a Demokratikus Charta szóvivője, ’94-től ország- gyűlési képviselő. Regényeket, esszéket, társadalomkritikai tanulmányokat írt. Legfontosabb művei: A látogató (1969), Új lakótelepek szociológiai problémái (1969), A városalapító (1977), Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1978), Az autonómia kísértése (1980), Antipolitika (1982), A cinkos (1983), Az újjászületés melankóliája (1991), Kőóra (1994), Áramló leltár (1996). Konrád György 1983-ban Herder-, 1990-ben Kossuth-díjat kapott, 1991- ben pedig a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíjával tüntették ki. „Az ember többnyire kínjában politizál...” D-FOTÓ: I.EHOCZKY PÉTER
