Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24-26 / 300. szám
Európa legnagyobb lombikbébi.. Az orosházi születésű dr. Kaáli Géza professzor neve itthon a magyarországi lom- bikbébi-programmal forrt össze (7. oldal). 1 ....................................................,............... R éka kezet fogott az oktatási... ,A Magyar Köztársaság jó tanulója- jó sportolója” plakettet vehette át megyénkből a napokban Csúz Réka (9. oldal). ALAPÍTVA: 1945-BEN 1999. DECEMBER 24-26., PENTEK-VASARNAP ARA: 48 FORINT A HAZA MINDEN ELŐTT LIV. ÉVFOLYAM 300. SZÁM PAPIRDOBOZGYARTAS Cím: Békéscsaba, Péki u. 11. oTelefon/fax: (66) 321-409, 06 (30) 9834-409. Összeköt bennünket a közös szertartás íX^iskarácsony, nagykarácsony,-Z\Jdsült-e már a kalácsom, ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg melegében — szól több, mint két hete a karácsonyi ének a CD korongjáról. Az ünnepi menü is összeállt, s a kis csomagocskák is elkészültek már a karácsonyfa alá. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, talán kibírja ez a kevéske hó szentestéig, hogy igazi karácsonyi hangulatban ülhessünk az ünnepi asztalhoz, gyújthassuk meg a gyertyát, a csillagszórót, s bonthassuk ki az ajándékokat. Ma reggel még el kell szaladni a boltba, vásárolni ezt-azt, jelentéktelen semmiségeket, amik a hetekkel ezelőtt összeállított lista alján kihúzatlanul ott maradtak. Aztán jöhet a készülődés, a karácsonyfa befaragása a talpba, a szaloncukrok és díszek felkötözése a fagy szorításából engedő ágakra, s közben az asztal megtérítése. Talán-talán a Jézuska érkezése előtt még jut szusszanásnyi idő telefonra a távolban élő testvérnek, rokonnak, közeli barátnak, s egy maradék félóra gondolatok szabad szárnyalására. Bámulni ki az ablakon, nézni a semmibe, tekintetünkkel megállapodni a libegő lámpa havas fenyőágakon táncot járó fényein. Elrévedezni a múltba, visszamenni az időben, eszmélésünk első karácsonyáig. Felidézni az ablakon kirepülő angyalok szárnyainak sejtelmes susogá- sát, majd a csakhamar megszólaló csengő hangját, és végül a Jézuska megérkezését. Szánkban még ott az égetett cukorból készített és hónapokon át gyűjtött csokoládépapírokba tekert szaloncukor íze, a fenyőillatba öltözött kis szoba simogató melege, az alig-ajándékok okozta soha nem feledhető öröm. Künn, az ablakon túl Magyarország még csak ébredezett ötvenhatos kábulatából; a dunántúli kis falu vasúti talpfái még őrizték azok lába nyomát, akik egy szál ruhában és sztaniolpapírba csomagolt reményekkel vágtak neki a határnak, s azon túl az új hazának. Aztán feldereng az első, otthontól távol töltött karácsony emléke, katonaruhában, a laktanya rideg falai között, két „ünnepi” körletmosás után, férfias tartás nélkül, szétmaszatolt könnyekkel. Végül újabb ugrás az időben, amikor már mi rendeztük az angyalszárny-suhogást, mi játszottunk Jézuskát, szerveztük meg, hogy a vacsora végén váratlanul megszólaljon a Mennyből az angyal... Vagyis már nem bennünket csaptak be, hanem mi csaptunk be — a szeretet jegyében. Ahogy az élet egyszer mindannyiunkat becsap, de akkor már nem játékból, hanem durván, kegyetlenül. Amikor elszakadnak a legszentebb szálak, amikor az ember már csak utódaira tud tekinteni, amikor ő maga már soha többé nem lehet „kisfiam”, „kislányom”. Amikortól az ajándékot — egyetlen zöld fenyőágat — csupán egy rideg sírhantra teheti le. A karácsony, ha megadjuk a rangját, a neki járó tiszteletet, ha kihasználjuk szeretetben mindazt, amit kínál, akkor otthonra lel benne múlt, jelen és jövendő. Nemzedékeket, nagyszülőket, szülőket, gyerekeket köt össze és indít el a szeretet egymásba forrasztó útján. z ember egész életében építkezik. Testileg, szellemileg, a munkahelyén, a lakásában, a háza környékén. És megpróbálja újraépíteni magát és a maga teremtette hagyományokat. Megkísérli átmenteni a múltból hozott értékeket a jövőbe. Ha elhisszük, hogy a világ lehet jobb, hogy a szeretet adhat erőt, akkor ez a szent ünnep nem lesz életünk forgóajtaja, ahonnan úgy lépünk ki hétfőn, ahogy ma belépünk. A karácsony biztosan szép meg gazdag is a módos házakban. De lehet bpldog ott is, ahol nagy a szegénység, ahol nem kerül minden családtagnak ajándék a karácsonyfa alá, ha a szentestén a gyerekek a szülők szeretete alá kuporogva, meghitt hangulatban töltik el az estét. A karácsony mindenkinek karácsony. Nem az idő martalékává váló ajándék teszi ünneppé, hanem a szeretet, a gyertya lángja, a csillagszóró fénye, a fenyő illata. Vagy csak egy tányér, máskor elérhetetlen meleg étel. Amit talán épp tőlünk várnak azok, akik kiestek családból, baráti körből, majdhogynem az életből. Akik itt élnek közöttünk, lehet, hogy naponta eljárnak feldíszített — a kegyelmünket hirdető adventi koszorúkkal ékített — házunk előtt, s arról ábrándoznak, hátha egyszer még nekik is lesz meleg otthonuk és szép karácsonyuk. határon túl, fenn az erdélyi havasokban most jeges szelek fújnak. A hegyekre terített hópaplanokba ágyazva a fenyőfák rendületlenül őrzik és hirdetik a vidék és az ott élő — minden határainkon túli — magyarok méltóságát. Késő este, amikor a kályhában elhamvad a tűz, az emberek meleg ruhába öltöznek, kucsmát nyomnak a fejükbe és leballagnak a templomba, mint mi az éjféli misére. Isteni üzenetért, a szeretet és a kegyelem szaváért, a velünk való összetartozásért. Benn a templomban száll az egyházi ének Isten dicsőségére és a lelkek megnyugvására. Ahogy a szertartás végeztével eléneklik a Himnuszt, majd a Székelyhimnuszt, azok az évszázados falak ott megmozdulnak, körbeölelik, féltőn átkarolják a kis magyar közösségeket. Egy pillanatra, egy éjszakára, egy szeretetteljes ünnepre összeköt bennünket a közös szertartás, a múlt. A keresztény múlt, amely államalapító Szent István királyunk által a magyarságot kiemelte a nomád népek sorából és betagolta Európába. Karácsony van, a békesség, a szeretet ünnepe. Ha tehetném, mindenkit megölelnék, s boldog volnék, ha visszaölelnének. De mert nem tehetem, így Juhász Gyula szavaival kopogtatok be minden házba: „A kis Jézuska itt van a közelben, / Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen / S ne csak így decemberben.”^ Árpási Zoltán
