Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-11-12 / 289. szám
14 ★ HÁTSHOW ★ 1999. december 12. fttáwar hallgasson? Sétálóutca, kötbérhátralék, közvélemény-kutatás Az elvetélt terv a föld alatti üzletekkel Ennek a perspektivikus rajznak már semmi perspektívája nincs Itt tartunk most A megye sok-sok éve tartó folytatásosa: a békéscsabai sétálóutca építése. A megyeszékhely egykori „főütőerót” előbb „vakbéllé” műtötték át, nemrégen pedig cirka negyven millióért „plasztikai sebészeti beavatkozást” végeztek el egy szakaszán, (más vélemény szerint 45 millió forintba került.) A városházi Illetékesek előbb két méterrel a föld szintje alá süllyesztett pavilonsort képzeltek el a felújítás következő ütemében — állítólag potom 91 millióért (áfa nélkül, áfástól 114 millió), ám ez a terv nem nyerte el a képviselők tetszését. (Császár Lajos képviselő szerint a pénzügyi forrás sem: a város működő vagyonát kurtították volna meg eladással, átadással.) Készült egy újabb tanulmányterv, melyről nemrégen nyilatkozott is a békéscsabai polgármesteri hivatal városüzemeltetési osztályvezetője. Azt mondta, a Munkácsy— Irányi utca és az Andrássy út kereszteződésétől a Márvány cukrászdáig terjedő szakasznak csak a közművesítése és térburkolattal való ellátása 40 millió forintba kerülne. Az utca további szakaszainak leszűkítését sem kockáztatják már meg. (Egy december 2-ai keltezésű bizottsági vitaanyag szerint az új díszburkolat kiépítése a már meglévőtől a Kinizsi utcáig terjedő szakaszon 57 millióba kerülne. Ha a Márvány cukrászdáig vinnék, további 26 milliót igényelne. Kinek higy- gyünk?) Császár Lajos még így is sokallja a sétálóutca jelmezváltását, legalábbis ahhoz képest, hogy a maga jaminai választókerületében (de az Andrássy úttól nem messze is) áldatlan útállapotokkal találkozhat a közlekedő. — Az önkormányzat gazdasági bizottságának december hetedikéi ülésén a sétálóutca dísz- burkolatának továbbépítéséről esett szó — mondja Császár Lajos (ahogy magát nevezi) lokálpatrióta. - A bizottság elnöke ekkor nem volt jelen, dr. Vécsei László alelnök helyettesítette őt. Az ügyben abból indulok ki, hogy a városnak erre az évre eddig 550 millió forint hitelt kellett felvennie, amit ugye majd kamatostól vissza kell fizetni. Bárki bármit állít, aligha hihető, hogy jövőre ne kelljen újabb hiteleket felvennünk. S azt se látom, hogy nagyon mennénk a nekünk járó pénzek után. Például a Csaba Center beruházóival kötött szerződés szerint 1996. június 16-ig el kellett volna érniük a hatvan százalékos készültségi szintet. Ha nem, azóta az ingatlan 140 millió forintos árának tíz százalékát kitevő kötbért kellett volna fizetniük évente. Ez nem történt meg. így harminchat, más számítások szerint negyven millió forint kötbérhátralékuk halmozódott fel a várossal szemben, mely sem ennek behajtását, sem a szerződés felbontását nem tudta, talán nem is akarta megoldani. Sőt, most egy újabb döntés következtében a hatvan százalékos készültséget csak 2001. végére kell produkálniuk. Ezt a közgyűlésben huszonhármán megszavazták, egyedül én tartózkodtam. Mondtam, legalább annyit tegyünk meg, hogy amennyiben a vételárra, 140 millióra felszaporodik a beruházást meg nem valósí- tók tartozása, szerezzük vissza az igen értékes telket. — Az azért nem baj, ha egy belvárost igyekeznek szépíteni. — Persze. De amikor a napokban Jaminában, a Tompa utca kereszteződésén csak gondolával lehetett volna átkelni... A Tompa utcában, melyen a temetőhöz, s egy óvodához vezet az út, amúgy is csak az egyik oldalon van járda. Sorolhatnám még: a Rózsa utcában ugyanez a helyzet, azon egy iskolához kell eljutniuk az embereknek. — Ön állítólag kirohant a bizottság üléséről. — Hát, amikor azt mondtam, hogy mielőtt újabb vagyont költenénk a sétálóutcára, inkább a város rossz útjait hozzuk rendbe, dr. Vécsei László rámförmedt, hogy ne oktassam ki őket. Azt hiszem, én is olyan képviselő vagyok, mint ők. S nem becsülném le a közel tizenháromezer jaminai választót, akik a megyeszékhely összes választópolgárának közel negyedét teszik ki. Igen, fölálltam, ösz- szecsomagoltam, s köszönés nélkül távoztam. Hogy mit mondtam volna még el, ha maradok? Azt, hogy nem a lakosság van a képviselő-testületért, hanem mi a lakosságért. Császár Lajos kétségtelenül sajátos egyéniség. S azon képviselők közé tartozik, akiket viszonylag sokan ismernek a városban. S akik ismerik, sok más képviselőnél elégedettebbek a tevékenységével. Ez derül ki a Jelenkutató Intézet novemberben készült közvélemény-kutatásából. A megrendelő Békéscsaba önkormányzata volt. Akkor most beszéljen Császár Lajos vagy fogja be a száját? K. A. J. Ki köszöiye meg neki? Kevesen tudják: a herényi hidat negyven éves korában halálra ítélték. A visszavonuló németek utasítására magyar tűzszerészek aláaknázták. A »kegyelemdöfést” a ma 73 éves Adamlk Pálnak kellett volna megadnia. — A második világháború vége felé, 1944 augusztusában húsz herényit, tizenhat-tizenhét éves leventéket behívtak katonai szolgálatra. Valamennyiünket a híd védelmére osztottak be. Civilben, derékszíjjal, tölténytáskával, puskával és maroknyi lőszerrel adtuk a szolgálatot. Kezdetben két-, majd egy- óránként váltottuk egymást, szeptember derekától megkettőzték az őrséget. Ekkoriban a környező kukoricásban és a Laposi kertekben ejtőernyőket találtak, melyek bizonyították: az orosz felderítők Berény határában értek földet. Szeptember végén harminc-negyven elcsigázott, visszavonuló SS-katona oldalkocsis motorkerékpárral jött a hosszúfoki csatorna partján, s mentek a falun keresztül Gyoma felé. Október első napjaiban két magyar tűzszerész hívott magához, csak annyit mondtak:,,Kicsi, ma nem mégy szolgálatba...” Éjjel aztán munkához láttunk: több, a híd pillérein elhelyezett, televízió-méretű robbanószerkezetet kellett beélesítenünk. A híd alatt, a víz felszíne felett, az acél- szerkezeten négykézláb másztunk, a lámpát a szánkban tartva világítottunk, s hajnalra végeztünk: pókháló- szerűen bevezetékeztünk, beélesítettünk mindent. ,,No, Kicsi, úgy robbantsd fel a hidat, hogy ez a koszos falu is eltűnjön” - adták ki az utasítást. Reggel aztán a visszavonuló magyar és német katonák megerősítették a hírt: a közelben vannak az oroszok. Fél tíz tájban megszűnt a menetoszlop, kis idő múlva jött még egy kocsi, mely felvette az irányító német katonát. Később kiderült, ő volt az utolsó, aki átjött a hídon. Ekkor kellett volna nekem akcióba lépnem, amihez nem volt lelki erőm... Október 6-án, délben álltam szolgálatba, a híd herényi oldalán. Egy óra tájban a falu felől három harckocsi közeledett. Messze voltak, nem láttuk, hogy milyen tankok. Biztos, ami biztos, a puskákat, a tölténytáskákat és a lőszereket átvittük a Körös túlpartjára, civilként álltunk az út mellett, amikor odaértek az orosz tankok, mert addigra az is kiderült. Negyedórát vártak, egyszer csak kinyílt a teteje, a benne ülők német katonákat kerestek, a hídra viszont nem mentek fel. Ekkor már sem német, sem magyar katonák nem voltak a környéken, ugyanis még délelőtt elpucoltak... Nemsokára helyben megfordultak, s elmentek. Később tudtuk meg, hogy az orosz tankok eltévedtek, véletlenül keveredtek a hídhoz. Parancsnok nélkül maradtunk, s tanakodtunk, mitévők legyünk. Ügy döntöttünk: hazamegyünk. A fegyvereket eldobáltuk, majd mindenki indult a dolgára, azóta sem keresett bennünket senki. Hogy a hidat miért nem robbantottam fel? Mert nem volt szándékomban, én annál jobban szerettem, s tudtam, hogy mit jelent a térségben. A két csirkefogó tűzszerész is féltette az irháját, ők is még az oroszok érkezése előtt kereket oldottak. A vezetékeket letéptem, a gyutacsokat kiszedtem, majd én is hazamentem. A háború után még egyszer-kétszer átmentem a hídon, majd megnősültem, és Csabára költöztem. Negyven évnél több, hogy arra jártam. — sz — A mezőberényi „öreg” most 95 éves Alig néhány kilométerre egymástól, szinte ikertestvérekként kötötte össze a Kettős-Körös két partját a köröstarcsai és a mezőberényi híd. Teljesen egyformák voltak, tervezőjük egyazon személy volt, az acélszer- kezeteket viszont más és más cég gyártotta. A köröstarcsai híd éppen száz éve készült el, az acélszerkezet kivitelezője a Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár volt. Két év alatt épült fel, s 1899 januárjában helyezték forgalomba, ám a hetvenes években már nem felelt meg a kor, a forgalom követelményeinek. Tőle „kőhajításnyira” épült fel az utódja, a korszerű, szabadon szerelt, 170 méter hosszú, feszített vasbetonhíd, melyet 1977. november 1-jén helyeztek üzembe. A régi acélszerkezetű hídra pedig kimondták a halálos ítéletet: 1978-ban elbontották... A 276,9 tonna súlyú herényi ikertestvére viszont ma is áll. Mányi József királyi főmérnök tervei alapján ezt a szerkezetet az Oetl Antal Vasöntöde, Gépgyár és a Nicholson Gépgyár Rt. készítette. A gyártók mellett az alépítmény kivitelezésében részt vett még a Pfaff Ferenc és Társai építési vállalkozás is. Ez a szegecselt híd is két év alatt készült el, s 1904. november 24-én adták át a forgalomnak. Azóta is — az időjárás függvényében — fontos szerepet tölt be Mezőberény és Bélmegyer közötti (eddig ki nem épült) 4237 jelű (föld)út forgalmában. Mi sem bizonyítja jobban a herényi híd szükségességét: a folyó átkelési szakaszának közelében 1880-ban a Magyar Királyi Államépítészeti Hivatal megépítette a 7x9 méter támaszközű ártéri hidat és a tíz nyílású, összesen 119 méter hosszú me- derhidat. Néhány évig állt is ez a fahíd, ám a jeges árakkal nem bírt. A Kettős-Körös mai herényi hídjának járófelülete 15 centiméter vastag tölgyfapallóból készült, majd ezt a járószerkezetet 1925-ben vaslemezre cserélték ki. A második világháború nem kímélte az acélmonstrumot. A sérüléseket a hatvanas években javították ki. Kissé viseletesen, de napjainkban is eredeti formájában büszkélkedik a 95 éves „öreg", a megye egyik legrégibb vashídja. — szekeres —
