Békés Megyei Hírlap, 1999. november (54. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-06-07 / 259. szám
1999. november 6-7., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete A miniszterelnökné „Megpróbálom a saját életemet élni” — mondja Orbán Viktor felesége Fellegi Ádám mesél Koncert Békéscsabán — kicsiknek és nagyoknak Parlamenti csúfságok A poénokat a rágalmazás, a másik fél bemocskolása váltotta fel A KÖNNYŰZENEI ÉLET „APOSTOLA „Szolnokról telefonálok és a szerelmemnek, Lacinak szeretném küldeni az Apostol együttes slágerét, a Nem tudok élni nélküled című nótát” — a rádiók kívánságműsoraiban gyakran hangzik el az iménti kérés, hiszen a divat ismét felkapta a hajdan volt sztár együttesek dalait, a sikercsapatok újra a toplisták élén tanyáznak. A televízióban egyre-másra jelennek meg (igaz, több az ősz hajszál és a szem körüli szarkaláb) a 60-as, 70-es évek táncdalfesztiváljainak díjasai, a fülbemászó szerzemények előadói. Az Apostol együttes éppen olyan remek hangulatú koncerteket ad napjainkban, mint tette a hetvenes és nyolcvanas években FOTÓ: SUCH TAMÁS A budapesti zeneakadémista fiatalok 1970-ben alakították meg nyolctagú együttesüket, amely a progresszív zenét tűzte zászlajára. A dzsessztanszak- ra járó zenészek a salgótarjáni amatőrfesztivál felhívását olvasták, majd neveztek. A zsűri, a közönség és a szakma is leesett állal hallgatta a beatzenekarok hangzásához képest rendkívül virtuózán játszó jazz-rock formációt, ami a könnyűzenei megmérettetésen aranydiplomát nyert és minden elképzelhető díjat, elismerést „besepert”. Az Apostol együttes lassan befutott a zenész világ elitjébe. Nyilatkozataik egyikében így fogalmaztak a fiúk: „A jövő? Biztosan a miénk! Az igénytelen zene nem lehet sokáig siker. Ezt szeretnénk bizonyítani nem csak mi, hanem az Atlasz és a többi hasonló stílusú együttes is.” Az „apostoli hang” a pécsi Meződi József személyében érkezett az együtteshez 1973-ban. Akkor is, azóta is sokan és sokszor hasonlítják őt a görög sztárhoz, Demis Roussoshoz. Az Apostol futószalagjáról ezután érkeztek az első, átütő erejű slágerek: Okosabban kéne élni, Nehéz a boldogságtól búcsút venni, Nekem tenger a Balaton, Út, ahol már régen jártam. Első kislemezük a Vándor, milyen az út? című dallal lopta be magát a rajongók fülébe. Az első nagylemezre 1976-ig kellett várniuk, a 80-as évek elejére már három korong volt kapható a lemezboltokban. Közben rendszeresen helyet kaptak a rádió slágerszemléin (Made in Hungary, Tessék választani!). A valamikor még Bartókot, Gersh- win-átdolgozásokat is játszó, Csehszlovákiában az Európa Klasszis elnevezésű versenyt nyert zenekar később bárzenészeknek szállította a slágereket. Zenészsors Magyarországon. Az Apostolé is tipikus karrier- történet a hetvenes évek Magyarországának rockzenei világában — fogalmazott egy kritikusuk. De hogy miként látják ezt mai fejjel, a nosztalgiázások kellős közepette a zenekar tagjai, arról a közelmúltban, Tótkomlóson tartott koncertjük előtt faggattuk a zenekarvezetőt, Németh Zoltánt. — Milyen érzés újrakezdeni? — Elöljáróban annyit: mi soha nem hagytuk abba, nem voltak látványos feloszlásaink és búcsúkoncertjeink. Fennállásunk ideje alatt három nagylemezünk jelent meg. Azzal le is zárult egy korszak az együttes életében. Napjainkra ismét elkészült három lemezanyag. 1998 karácsonyán már kapható volt az újra hangszerelt régi, nagy slágereket felidéző CD-lemezünk. Mára platinalemez lett belőle. A márciusi koncertünkön készült összeállítás eredményeként egy dupla CD került az üzletekbe, a legújabb pedig Ne felejts el soha szeretni címmel ostromolja a slágerlistákat. Ez nem rossz. — Simán ment 1999-ben a csapat rábeszélése az újrakezdésre? — Öreg fejjel, óvatos duhajként úgy éreztem, amikor ez a nosztalgiahullám felcsapott, hogy nem jut nekünk hely a mai könnyűzenei életben. Szerettem volna a fiúkat lebeszélni, azzal érveltem, hogy ne erőltessük magunkat a közönségre! Nem értettek velem egyet. Most már azt mondom, még szerencse! Az elmúlt év decemberében Debrecenben és Miskolcon tartottunk koncerteket, kíváncsiak voltunk, milyen lesz a fogadtatás. Meglepően sok volt a fiatal, akik velünk együtt énekelték a hetvenes évek slágereit. Meggyőzött bennünket a közönség: kell az Apostol együttes zenéje 2000 küszöbén is! — Hajdanán sokat köszörülték a kritikusok a nyelvüket az Apostolon... — Azt vetették a szemünkre, hogy az eredeti irányzatunkkal szakítottunk. Nagyon egyszerű a magyarázata: nem lehetett belőle megélni. A jazz-rockos nótáinkra nem volt vevő a közönség. Nem érdekelte őket, hogy milyen okos és képzett gyerekek vagyunk. Kompromisszumot kellett kötnünk. Ha be akartunk kerülni a rádióba, akkoriban slágerzenét kellett játszani. A bátyám megírta az Okosabban kéne élni című nótát — pillanatok alatt óriási siker lett. — Az élcelődés, piszkálódás viszont nem hiszem, hogy jól esett? — Nem érdekelt bennünket. Tudtuk ugyanis, hogy az első perctől kezdve tisztességesen hangszerelt, vállalható slágereket írtunk. Nagy létszámú zenekarnál ez különösen nehéz dolog és nem lehet összecsapni! Állítom, semmivel se könnyebb slágert komponálni, mint jazz- számot írni. — Most kik az együttes tagjai? — Szabó Ferenc (dob), Baranski László (gitár), Szaniszló Lajos (Trombita), Pete László (harsona), Elek István (szaxofon), Fekete Tibor (basszusgitár), Meződi József (ének) és Németh Zoltán (billentyű). Két hölgy vokálozik nálunk: Demién Noémi és Berecz Bea. — Hogyan alakult az együttes sorsa a 80-as évek második felétől? — A Rock Színház társulatát erősítettük. Egy nyári produkció erejéig társultunk, majd maradtunk. Kísérőzenekaruk lettünk. Ez a lehetőség akkor adódott, amikor már kezdett terhessé válni a sok koncert. — A 2000. év küszöbén a nosztalgiázást nem unjátok még? — Nem bizony! Hiszen még nagyon az elején vagyunk, a közönség pedig nagyon hálás. — Köszönöm a beszélgetést! Csete Ilona TÍZ ÉVVEL NYOLCVANKILENC UTÁN Azt hiszem, nem fogalmazott pontosan Büchner német drámaíró a Danton halála első felvonásában, amikor azt írta, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Előfordul ugyanis, hogy a forradalom gyermekei falják fel magát a forradalmat. Mindez csütörtökön reggel jutott eszembe, amikor az 1956-os helytállásáért kivégzett Maiéter Pál özvegyével készített beszélgetést hallgattam a rádióban. Gyenes Judith azon kesergett — nem vádolt, csak kesergett —, hogy a férjéről elnevezett tököli laktanyában rendezett megemlékezésre nem hívták meg. Köztudott, ebben a laktanyában fogták le a szovjet KGB tagjai a Budapesten megkezdett tárgyalások folytatására a tököli repülőtérre kiérkezett honvédelmi miniszter Maiétert és társait. Az özvegy végül is részt vett az ünnepségen, mert felhívta telefonon a polgármestert, ugyan mondja már meg, lesz- e megemlékezés az idén. Kibuszozott hát Malétemé, s beállt az emlékezek közé. Nem küldték el onnan. A beszélgetésből kiderült, a polgári kormány nem először csapta arcul az özvegyet. Tavaly, amikor Maiéter emlékére díjat alapítottak, még kérték a hozzájárulását, de a kitüntető elismerés idei kiosztására már nem tartották fontosnak meghívni. A történtek után egyre inkább úgy néz ki, Maiéter és mártírtársai már csak formálisan kellenek. Illetékesék még el-el- járogatnak koszorúzni, még kiosztják az érmeket, de a hozzátartozók, a harcostársak, maradjanak otthon. Ne zavarják a történelem gyorsan változó képét. Régóta hallani az ötvenhatosok közötti marakodásról, az akkor történtek különböző irányú kisajátításáról, a reformkommunisták és a rendszer totális elsöpréséért fegyvert ragadó felkelők közötti kibékíthetetlen ellentétekről. Olyannyira, hogy egy történész szintén csütörtökön reggel a televízióban odanyilatkozott, hogy addig nem lesz hiteles kép ötvenhatról, amíg a résztvevők élnek. (Szép kis „befejezése” a zivataros októberi napoknak!) Akármekkora is az ellentét, a hatalom eddig még soha nem állt egyik oldalra sem. Talán most először. S szomorú, hogy épp annak a kormányfőnek az országlása alatt, aki 1989. június 16-án a Hősök terén — akkor még lobogó hajú ifjúként — oly emlékezetesen tett hitet Nagy Imréék, Maléterék és a többiek koporsója és szent öröksége mellett. Azóta eltelt tíz év. Úgy látszik, ennyi idő kellett ahhoz, hogy a forradalom gyermekei erőt vegyenek magukon, s hozzá lássanak a forradalom felfalásához, legalább is átírásához. Árpási Zoltán Maiéter és mártírtársai már csak formálisan kellenek. Gyula, 1905(?). Áll. Elemi és Polgári Leányiskola. Ma: 1. számú általános iskola, nemcsak leányoknak. De az épület mit sem változott, legfeljebb a főbejárat fölötti angyalos címer, az iskola homlokzatán látható felirat és a bejárat melletti pad tűnt eL Kár értük, érdemes lenne visszaállítani őket. Eredeti lenne tőlük az iskola
