Békés Megyei Hírlap, 1999. október (54. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-02-03 / 230. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1999. október 2-3., szombat-vasárnap Verselő Október 6. Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott — hősi áron — Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom. Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára, Oda hull az őszi rózsa, Hulló levél búc sue sokja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom. Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre, Bús szivünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom. Az aradi tizenhárom vértanú emlékműve Százötven évvel ezelőtt, 1849. október 6-án végezték ki Aradon a császári haditörvényszék ítélete alapján a magyar szabadságharc 12 tábornokát — Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poelten- berg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot, Vécsey Károlyt — és Lázár Vilmos ezredest. Ady Endre versével rájuk, és az ugyanezen a napon Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre emlékezünk. Tótkomlósi beszédét sok szlovák politikusnak el kellene olvasni Göncz Árpád politikusként is író maradt „Jó” sorsuk ajándéka a szlovákiai magyaroknak — multikulturális meghatározottságaik nyomán —, hogy két olyan köztársasági elnököt is magukénak vallhatták, akiket a világ mindvégig irodalmárként ismer. Göncz Árpád és Václav Havel sokak számára életükkel, alkotói és politikusi pályájukkal, magatartásukkal adnak érvényes erkölcsi mércét. A legújabb — Rudolf Schuster — is irodalmár- kodik, de nála a politikusi pályakép eléggé zavaros. Ez a gondolat ötlött fel bennem, amikor a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében Rudolf Chmel irodalomtörténész, volt budapesti csehszlovák nagykövet bemutatta Göncz Árpád Karpaty a pril'ahly vesmír című esszékötetét, amit hevenyészett fordításban talán a Kárpátok és a mellette elterülő világmindenségnek fordítanám. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az íróból lett köztársasági elnökök örökre írók maradnak. Ok tehetnek róla, hiszen mindegyik politikusi megnyilvánulásuk magában hordozza azt a belső erkölcsi tartást, amely nélkül nincs irodalmár, még kevésbé jó irodalmár. Göncz Árpád esetében ehhez az a csoda is hozzájárult, amit az angolszász irodalom avatott fordítójaként a hetvenes, nyolcvanas években sok olvasójának átadott. Emberré érésem idején Hemingway, .Updike, Golding meg Doctorow művei az ő fordítói műhelyéből kikerülve is nyito- gatták a szememet, és könyvtáramnak azóta megbecsült darabjai. Bárki a szememre vetheti, hogy miközben eltökélt szándékkal Göncz Árpád szlovák nyelvű esszékötetének recenzálását tűztem ki célomul, valamifajta magánlegendárium töredékeit morzsolgatom. így van, hiszen magyar ember először ne szlovákul ismerkedjen Göncz Árpáddal, aki a mai minden elemében agyonpolitizált világban Václav Havellal szinte párban, példaképe az irodalmárban létező homo politicusnak. így aztán mindehhez egy élményem is társul szegődik, amit Cividale del Friuliban a Mittelfesten éltem át, amikor az észak-olasz kisvároska főterén, Göncz Árpád jelenlétében egyszerre öt nyelven adta elő öt — német, olasz, szlovén, szlovák és magyar — színésznő Göncz Magyar Medeáját. Érdemes fellapozni a Politika és az irodalom című írást, amelyből megérhető, hogy a „bársonyos forradalmak” politikai idill- jeinek az elmúlása után miért távoztak el a politikából az írók, a szellem emberei, s ha maradtak, torzultak bele a parlamentarizmus személytelen szürkeségébe. Sohasem az érdekelt, hogyan veszik ki az amúgy normális íróból az a többlet — tehetség, tudás, józanság, kreativitás, erkölcs, hit és humánum — , ami íróvá tette, miközben politikai pártot alapít. Nem érdekelt a „hogyan”, mert a „miértet” tudtam. Mert a politika a gyengéket, a szürkéket természetéből eredően — ami nem más mint a megszerezhető hatalom, vagy a megőrzésének a módozatai —, mindig eltorzítja. Göncz Árpád nem tartozik ezek közé. Hogy ő politikai mércék szerint igazán sehová sem tartozik, mert ő az maradt, aki volt? Kétségtelenül így van. Erről szól ez a szlovákul most megjelent könyv is. Elolvasva ezeket az esszéit, ismét az a korábbi véleményem erősödött meg, hogy az államférfiúi beszédeit maga író Göncz Árpád minden alkalommal, minden helyén a világnak, egy davosi konferencián vagy a tótkomlósi szlovákok alföldi letelepedésének évfordulós ünnepségén, elsősorban íróként nyilvánul meg. És ettől nem lesz érdemtelenebb államférfi, tekintélytelen politikus. Talán éppen ezért szeretnék a politikusok közül néhányan lejáratni, leginkább azok, akik nyomába se léphetnek, s legfeljebb gyerekes dühükben árnyékát tapodtatják. Olvasgatva az író és köztársasági elnök szlovák nyelvű kötetét, fel-felidéz- tem a Védcölöp utcai intézet, vagyis az egyre többünk számára a ,pozsonyi magyar ház”-beli könyvbemutató történéseit. Rudolf Chmel kérdését is, amelyet a szlovák—magyar vagy magyar—szlovák megbékélés elmaradását firtatva tett fel. Hangoztatta, hogy Szlovákiának és Magyarországnak olyan köztársasági elnökei vannak, s olyan kormányai, amelyektől ezt el lehet várni. Aztán a másnapi sajtóból kiderült, hogy különböző' a megítélése a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvénynek, s még egy egész sor dolognak. Nem kell különösebben nagy elemzőkészség ahhoz, hogy lássuk: a magyarság szlovákiai jogai ebben az időszakban politikai áruként forognak az európai pályaudvar előkelő éttermeiben, miközben mi a piszkos büfékben az egyre nagyobb késést jelző csatlakozásra várunk. Amiből bizonyára mindenki számára nyilvánvalóvá lehet, hogy Göncz Árpádnak a Rudolf Chmel kérdésére adott válaszában megemlített Kettős identitás című tótkomlósi beszédét sok szlovák politikusnak el kellene olvasnia, s meg is kellene értenie. Van ebben a kötetben még más is. Olyan dolog, amelyet nekünk, magyaroknak kellene megfontolva megszívlelnünk. Egyik példaként A „névtelen” magyar című Göncz-esszét hoznám fel, amelyet az indianapolisi egyetemen a díszdoktori cím átvételekor mondott el saját élete kapcsán nagyszü- leink, szüléink és a mi magántörténelmünkről. Ebből talán megértenénk, hogy a sorsunk nem lehet ürügy a dacos sértődöttségre. Ez a naponta Nyíregyházától Pozsonyig tapasztalható sértődött- ■ség annyi szfellemi energia elvesztésével jár, amennyiből akár a szlovák-magyar, vagy ha valakinek így kedvesebb: a magyar-szlovák történelmi megbékélést is nyélbe üthetnénk. De addig is, mi lenne, ha akinek egyetlen szlovák barátja is van, megajándékozná őt Göncz Árpád kötetével? Dusza István (Az írást a szlovákiai magyarság lapjából, a pozsonyi Új Szóból vettük át.) ki „Mi lenne, ha minden magyar, akinek egyetlen szlovák barátja is van, megajándékozná őt Göncz Árpád kötetével?” (Képünkön: a köztársasági elnök szlovákiai látogatásán magyarok között.) Fotó: UJUOczKV pi:ti:k Van, aki a szerettei képét akarja viselni a testén Bőrbe rajzolt önarckép Idényművészet. Az ősz például kifejezetten alkalmatlan évszak: a szabadon hagyott testfelület bőrbe rajzolt alkotásai sem a strandon, sem az utcán nem érvényesülnek — bocsátja előre Gallér András (művésznevén: Indián), aki a tetoválás egyik divatos mestere. — Csakugyan: mesterség vagy művészet a tetoválás? — Kicsit nehéz a helyzetünk, a kozmetikához sorolnak bennünket. A Tetováló Liga éppen azért küzd, hogy elkülönítsük magunkat. Az azonosság csupán annyi, hogy mindkettő bőrrel dolgozik. A kozmetika javítani próbál, mi pedig díszítünk. Más a közönség is. Kozmetikushoz az megy, akinek igényli a bőre, míg hozzánk azok jönnek, akik elég bátrak és vagányok ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjanak testükön. — Milyen korúak a megrendelői? — Nincs kor szerinti megoszlás, csak alsó korhatár. Ez a betöltött tizennyolcadik év, fiatalabbakat nem tetoválunk. Ám ha valaki szülővel jön és már elmúlt 16 éves, akkor elkészítjük a kívánt mintát. Ha kételkedünk, akkor egyszerűen elkérjük a személyi igazolványát. — A fiúk vagy a lányok vannak többen? — Fele-fele arányban jönnek. A megoszlás inkább a tetoválás helyének kijelölésénél van. A lányok előnyben részesítik a has, köldök és az ágyéki részeket, a fiúk inkább a hátukat és a karjukat díszíttetik. A szebbik nem kicsit bátrabb, többet vállal. — Vannak visszatérő vendégek? — Sokan jönnek vissza újabb tetoválást készíttetni maguknak. A pacien- túránk úgy alakul, hogy a megelégedett vendégek ajánlják egymásnak a szalonokat. Mivel előre be kell jelentkezni, a külföldiek úgy intézik a szabadságukat, hogy el tudjanak jönni hozzánk. Magyarországon ugyanis jóval olcsóbb a tetoválás, mint külföldön. Egy körülbelül 5x5 centis terület festése megközelítőleg négyezer forintba kerül. A másik ok, hogy a magyar tetováló mesterek nemzetközileg is jók. — Melyek a legkeresettebb minták? — Talán a nonfiguratív alakzatok, de tulajdonképpen majdnem mindent megcsinálunk. Van, aki a szerettei képét akarja viselni a testén, van, aki festménnyel díszítteti magát. Olyan is akad, aki önarcképet festet magára. Nagyon széles a paletta, ami az emberek igényét vetíti vissza. Mint minden művész, annak örülünk a legjobban, ha olyan megbízást kapunk, amely próbára teszi a fantáziánkat. Jármi Hilda Rejtvény „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag” Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlékére indított fejtörő játékunk 44. kérdése: A gyulai vár börtönében két magyar tábornok raboskodott 1849 augusztusában. Kik voltak ők? a) Leiningen-Westerburg Károly és Schweidel József b) Damjanich János és Lahner György c) Aulich Lajos és Török Ignác Ha részt kívánnak venni a játékban, legkésőbb kedden egy levelezőlapon küldjék be a helyes megfejtést vagy annak betűjelét a szerkesztőség címére (5600 Békéscsaba, Pf. 111.) A levelezőlapra ne felejtsék el ráírni: Ezemyolcszáznegyvennyolc, te csillag. A helyes megfejtők között hetente három tollat sorsolunk ki, a rejtvénysorozat végén pedig „ráadás” húzást tartunk, amelyen 1848—49-es témájú könyveket, versesköteteket nyerhetnek. Előző heti feladványunk megfejtése: b) Jókai Mór. Egy-egy tollat nyertek: Kiss Ferencné (Gádoros), Oláh Ferenc (Okány), Szili Géza (Kö- rösladány). A két tábornok portréja
