Békés Megyei Hírlap, 1999. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-30 / 228. szám
a 1999. szeptember 30., csütörtök ELETUT A Viharsarokból a vulkánok világába Avagy: Barabás Jutka itthoni halála és külföldi feltámadása Békéscsabán még sokan emlékeznek rá. Biztos va í, aki szeretettel, csodálattal gondol vissza az egykori lázadó lányra, az üldözött ellenzékire, akit friss őszibaracknak álcázva menekítettek ki az országból. Talán akad, akinek fájdalmas sebeket tép fel a múltidézés. Barabás Jutka kalandos életéről, megrázó sorsáról nyáron itthon beszélgettünk. — Azt kérdezed: ki vagyok én? Nagyon sok személy egyben: magyar, író, költő, festő, szobrász, ember, aki megpróbál mindenkinek segíteni, és emiatt mindig bajba jut. Aki megpróbálja a világot megváltoztatni, mindig az igazságot akarja kiharcolni, nem tűri el, hogy valakivel valami igazságtalanság történjen. Aki nagyon örül, hogy hazajöhetett ebbe az országba, ami végre szar bad. Aki örül, hogy most már elismerik a munkáját. Aki írt öt színdarabot, hat regényt, akinek van egy saját cége, amit maga épített föl. Igen, aki börtönben volt Magyarországon, akit megvertek, elüldöztek. Aki ismét lábra állt, egyetemre ment: régészetet és történelmet tanult a zürichi, történelmet és színháztörténetet a honolului egyetemen. Aki megpróbált a székelyeken segíteni, aki igyekezett gyűjteni a magyarok számára, aki Clevelandben sok előadást tartott 1989-ben. Aki a Magyar Demokrata Fórum tagja és egyik alapító tagja. Mi van még? — Tavalyi, első találkozásunk után megjelent lapunkban a veled készített interjú. Most mégis arra kérlek, meséld el újra olvasóinknak, miért kerültél börtönbe és hogyan hagytad el az országot. Ellenzékinek született — Tulajdonképpen azzal kezdődött az egész, hogy megszülettem. Édesanyámnak el kellett rejtőznie egy pincében, és ott hozott a világra. Ez, mint egy pecsét, rajtam van: már a születésem illegális volt! Édesanyám zongora- művész volt, és első félje a második világháborúban magas rangú katonatisztként rengeteg zsidónak segített a menekülésben. Édesapám, dr. Barabás István az első kórházvonatokat úgy szervezte, hogy dupla padlójuk volt, és ott sok zsidó lányt és asszonyt tudott elrejteni. Amikor 1953-ban Siófokról kitelepítettek Körös- tarcsára, még nagyon kicsi voltam, kétéves. Szörnyű történet, két óra alatt kellett elhagyni a házat, s csak annyit vihettünk magunkkal, amennyit a kezünkben elbírtunk. — Már 1953 őszén továbbküldték bennünket Csabára. A deportáltakat, a hetven családot először a csabai kórház romos épületében helyezték el. Ott tettek ki patkánymérget, és attól kaptam aszmát. Szegény édesapám kapott egy orvosi állást, de rögtön összeveszett a párttitkárral, ami nem volt okos dolog akkoriban. Valahogyan mindezt túléltük, de így indult az életem: üldözöttek voltunk, mint a patkányok. Osztályidegenek. Most nagyon hosszú idő óta először mondom ki ezt a szót. Osztályidegenként nőttem fel, és ez bennem azt váltotta ki, hogy az ellenállás nagyon korán elkezdődött. Hamar megtanultam írni, olvasni, és hatéves koromban már verseket írtam, amelyekben jelen volt ez az üldözöttség, ami később egész életemet meghatározta, ez lett a fő témám. Egyik oldalon az üldözöttség, a másikon, hogy harcolni kell. A szüleim példája is szerepet játszott abban, hogy bekerültem egy mozgalomba Pesten. Érettségi után a berlini Humboldt Egyetem grafikus szakára jártam, ott is tagja lettem egy ellenzéki csoportnak. — Nagyon veszélyes lehetett az NDK-ban... — Nagyon veszélyes volt! Röplapokat próbáltunk házakhoz eljuttatni, mindenkinek fedőneve volt, az enyém Wildkatze (Vadmacska). Égyszer majdnem elkaptak bennünket, csak úgy tudtunk megmenekülni, hogy az egyik fiú apja a csatomaművek- nél dolgozott, és lenn, a csatornákban bújtunk el. Kutyákkal jöttek. Még most is tudok egy trükköt, hogyan lehet a kutyákat megzavarni, hogy elveszítsék a szagot. — Hogyan? — Az öngyújtóból ki kell önteni a benzint, és akkor a kutya elveszíti a nyomodat. Tudok még ilyeneket, csak szóljál, ha üldöznek! Berlin után először itt voltam az IBUSZ-nál, aztán kerültem Pestre. Svájci csoportokat vezettem, az egyetemi ifjúság akkor már mozgolódott, 1972. március 15-én nagy tüntetés volt. Én is felszólaltam, de nagyon kicsi voltam, és amikor jöttek a rendőrök, a múzeumkerítés rácsai között ki tudtam bújni, megszöktem. Csak áprilisban fogtak el. Voltak lakások, ahol gyülekeztünk. Ha kiakasztották a törölközőt az ablakba, tudtuk, tiszta a levegő. A házmesterek voltak a spiclik. Egyszer gyülekeztünk páran a Margit-szigeten, esett a hó, és meglátták a hóban a nyomokat, követtek, letartóztattak. — Mit akartatok elérni? — A rendszer megváltoztatását a Nyugat segítségével. Bala- tonfüreden a svájciak szobájába dugtam röplapokat, hogy megtudják, mi a helyzet, mit szeretnénk csinálni, és hogy segítsenek. A Szabad Európa meg az Amerika hangja mondhatta a magáét, de ez a jelzés belülről jött, ezért fontosabbnak tartottuk. Én szerveztem meg, nagy bűn volt, oké, de azért talán mégsem érdemeltem meg azt a nagy verést, kitörték a fogaimat. Az első verés, Csabán —Akkor vertek meg először? — Nem. Itthon voltam egyszer édesapámnál Békéscsabán. (Édesanyám meghalt 1968-ban, így legalább sok mindent nem kellett átélnie.) Édesapám mindenről tudott, Erdélyben és Németországban voltak kapcsolatai, így tudtunk szervezkedni. Engem legelőször itt vertek el Békéscsabán. Nem tudom a nevét, nő volt, rendőr. Február 18-án rendőr jött értem. Nagyon megijedtünk. Édesapám azt mondta, ne félj, nem lesz semmi baj! Bevittek a városházára, a második emeleten meg is tudnám mutatni azt a szobát. Délután két óra volt, soha nem felejtem el. A nő fehér blúzban volt és kék szoknyában, nem egyenruhában. Cigarettázott és az elején egész rendes volt. Két rendőr ült még ott, egy kövérebb meg egy soványabb. Élőször ba- gatell dolgokat kérdezett, majd hirtelen elkezdett üvöltözni. 1972-ben 21 éves voltam, de soha addig ilyen trágár szavakat, azt a hangot én még nem hallottam. Megdöbbentő volt! Valami nagy könyvet odacsapott az asztalhoz, fölugrott és úgy pofon vágott, hogy majd kiugrott a szemem. Akkor odalépett a két rendőr, hátracsavarták a karomat, elkezdtek rugdalni. Mindennek elhordott és közölte, hogy ez most csak a figyelmeztetés. Aztán az egyik rendőr egyszerűen kirúgott onnan. — Hogy kerültél haza? — Kék, zöld foltokkal, az orromból folyt a vér. Valaki jött szembe és megkérdezte: mi történt, tán elestél? És persze nem mondhattam, hogy jól elvertek a rendőrök. Nem tudom, ki lehetett az a „kedves” hölgy, de amikor megyek a csabai utcákon, az idősebb arcokat úgy figyelem... — Ennyi idő után fölismernéd? — Föl! Le tudnám rajzolni. — Hazamentéi, apukád ellátott... — Szegénykém! Rögtön tudta, hogy mi van. És még elment vásárolni, csinált nekem este rántott csirkét, hogy valami örömöm legyen. Tulajdonképpen ami történt, csak felbőszített és olaj volt a tűzre. Tudtam, hogy vissza kell mennem Pestre, csak azért is ott leszek! Robbantani fogunk március 15-én! Budapesti vasárnap délután címmel később Svájcban megjelent egy elbeszélésem, amelyben megírtam áprilisi letartóztatásom körülményeit. Hallottuk a csizmákat, ahogyan jöttek, őrület volt. Mindannyiunkat elvittek, külön hallgattak ki, soha többet nem tudtam meg semmit senkiről. Teljesen elveszítettük egymást. — Talán ha olvassák a cikket, magukra ismernek és jelentkeznek... — Istenem! Milyen jó lenne! — Négy hónapig voltál börtönben. Ott is bántottak? „Mm őszibarack” — Igen, júliusban engedtek ki engem, a többiekről fogalmam sincs. Hogy bántottak-e?! Akkor rúgták ki a fogaimat. Azok már nem magyarok voltak, hanem oroszok. Azt gondolták, hogy kémkedtem. Egy évvel azelőtt engem már Balatonfureden is letartóztattak egyszer, de ’71-ben még nem tudtak semmit rám bizonyítani. Persze ’72-ben sem, mert mindent elégettem és elástam. — Hiába vallattak, kínoztak, nem árultál el semmit? — Nem! És tudod, valószínűleg emiatt rengeteg mindenre nem emlékszem ma, mert szándékosan kitöröltem az emlékezetemből, hogy ne áruljam el magam és a többieket. Ösztönös ez a reakció, az ember elfelejti a dolgokat, nehogy elmondja. Például nem emlékszem az osztálytársaim nevére. Szóval kiengedtek, de minden reggel és este jelentkeznem kellett a rendőrségen. —Amíg el nem hagytad az országot. — Augusztus 26-án lesz (mire a cikk megjelenik, volt) 28 éve, hogy elmentem. Friss őszibarackként. Micsoda ereje lehetett édesapámnak, senkinek, még a fiának se mondta el, hogyan szervezi meg a menekülésemet. Én sem tudtam, hova megyek. Any- nyit mondott: holnap 12-kor. Csak azt tudtam, ha édesapám mondja, nekem menni kell. Ötvenezer forintot fizetett — később hallottam —•, ami akkor nagyon sok pénz volt. Nem én egyedül kerültem így külföldre, és az embercsempészetet Svájcban is tiltották. A rendőrök tudták, hogy nem bűnözők vagyunk, és ha valamit megláttak, becsukták az összes szemüket. Néhány fénykép meg egy használt villamosjegy volt nálam, amikor beszálltam a ládába... —Amit beszegeztek a fej ed fölött, mint egy koporsót. — Igen... Taxival jött értem édesapám, soha olyan rosszul nem voltam autóban, mint akkor. Aztán még évekig képtelen voltam autóba ülni. Megérkeztünk egy telepre, ahol mindennek nagyon gyorsan kellett történnie. Ott voltak a ládák, és egy ember munkásruhában mutatta, hogy oda. 43 kiló voltam, azt előre be kellett jelenteni, ennivalót nem, csak egy bambit vittem magammal. El sem tudtam búcsúzni... —Féltél? — Nem, nem volt idő. A félelem csak később jött, évek után. Szörnyű érzés volt elhagyni az országot, ahol születtem, a rokonságot, édesapám ott állt... Én akkor ott meghaltam, rászögezték a koporsót a fejemre. Talán soha többé nem látom édesapámat. A menekülés vagy sikerül vagy nem. Az én ládámat tették fel utoljára a kocsira. 1972 a Müncheni Ölim- pia éve volt, és a futó az olimpiai lánggal a Dózsa György úton haladt el. Ez volt az utolsó, amit láttam a láda résén keresztül, a fény, és ezt szimbólumnak tekintettem. Rettenetes fáradtság, kimerültség lett úrrá rajtam, nagyon meleg is volt. Elaludtam. —Hány órás,.utazás volt" ...a ládában? — Tizennyolc! Úgy húztak ki abból a ládából, napokig meg sem tudtam mozdulni. Tíz év után, amikor először találkoztam édesapámmal, mesélte, hogy megsérülhettem, mert a ládán kívül folyt a vér. Nem tudták teljesen letörölni, és arról látták meg a svájciak, hogy melyik ládában vagyok. Jól megijedtek. Öt-hat év alatt 200-300 embert szállítottak így, és hárman haltak meg. Egy interjúmban később beszéltem erről és kértem, hogy jelentkezzenek, akik így kerültek ki az országból. De hiába, olyan ez, mint egy szégyenfolt. —Azóta sok minden változott, még mindig szégyen? — Igen. Mindenki a maga személyisége, vérmérséklete szerint viseli el. Én büszke vagyok rá, mert elértünk valamit. Sokan életüket adták, mások megnyomorodtak, megőrültek. Közöttünk már senki sem teljes ember, mi már nem tartozunk a normálisak közé. — Miért ntondod ezt?... Meghaltál, de feltámadtál. Svájcban diplomát szereztél, Amerikában céget alapítottál, sikeres író vagy. Indíttatásod persze meghatározta egész életedet. Műveid, témáid sorsodból táplálkoznak. Ne legyen gyűlölet! — Egész biztos, hogy amit átéltem, az határozza meg irodalmi pályafutásomat. Októberben megjelenő, a Frankfurti Könyvvásáron szereplő, Die Lichtffau (A fény asszonya) című regényem hihető könyv lesz; remélem, sok gondolatot ébreszt majd az olvasókban, mert hiteles. Az életem teszi azzá. A legfontosabb üzenet: meg kell szakítani a gyűlölet láncreakcióját. Én most kimondom itt, Békéscsabán, mindenki előtt: megbocsátok annak a nőnek, aki engem elvert, mert nem tudta, hogy mit csinál. Nem gyűlölöm, megbocsátok, mert nem akarom, hogy a gyűlölet újabb gyűlöletet szüljön. Ez az üzenet életem legfontosabb célja, minden könyvem témája, hitvallásom, napi imám. — Jutka T. Emőke Barabás svájci állampolgár, nemsoká amerikai is, de a szíve magyar. — Ha bárki megkérdezi, honnan jövök, rögtön azt válaszolom, minden gondolkodás nélkül, hogy magyar vagyök. Ami még elárul, hogy mindig magyarul számolok. —Hogy álmodsz? — Az ember szerintem nem tudja, milyen nyelven álmodik. Az álom ösztönös, és ott nem számít a nyelv. — Magyar vagy, magyar sorsokról szólnak a műveid, de mindet németül vagy angolul írtad. Ha kitépik az író nyelvét — A legnagyobb probléma az írónak, ha elmenekül a hazájából, hogy elveszíti legfontosabb eszközét, az anyanyelvét. Néma író lesz; olyan, mintha kitépték volna a nyelvét: megvannak a gondolatai, de nem tudja leírni. Menekülésem után egyetlen szót sem írtam le magyarul. Képtelen voltam rá. Amikor kezdtem édesapámnak leveleket írni, mind németül írtam. Az üldözött elveszíti saját személyét és a nyelvét. Ez a legnagyobb büntetés... — Talán az is reakcióféle volt, A Frankfurti Könyvvásárra jelenik meg A fény asszonya. Hiteles könyv lesz, Jutka élete teszi azzá... fotó: kovács ERZSÉBET védőpajzs, hogy nem írtál többé magyarul? — Igen. Ami elmúlt, azzal nem szabad foglalkozni, az már nincs is. Menekülnöm kellett, kitépték a nyelvemet, és amikor megérkeztem Svájcba, már nem is tudtam rendesen magyarul. Meg kellett vívnom a magam küzdelmét az új nyelvvel. Mert a rettenetes sebeket, indulatokat valahogyan felszínre kellett hozni. De milyen szavakkal? Idegen szavakkal! Ha magyar szavak lettek volna, talán sokkal jobban fájtak volna... Amikor valaki elmenekül, elveszíti a családját, a barátait, a nyelvét, a könyveit, eldobja az azonosságát. De nemcsak ezeket, hanem az éveket, amik jöttek volna a családoddal, a karácsonyokat, az ünnepeket, a jövődet... — 1990-ben jöttél, jöhettél haza először. — Antall József, Sándorfi György és többen ismerték az egész történetet és kedvesen fogadtak. Most vagyok itthon hatodszor. ’94-ben látogattam haza másodszor, ’96-tól már minden évben jöttem. —A hazatelepülésre nem gondolsz? — Az még nagyon korai. Még mindig él bennem a félelem. Képzeld el, hogy néztem a szállodában a tévét, s mondták egy riportban, hogy visszahozzák a „kötelező” tüdőszűrést. Ez a szó úgy megrémített, hogy majdnem rögtön elrohantam! Hazatelepülés: én ennek az útnak még nagyon az elején vagyok, először biztonságot akarok és az amerikai állampolgárságot. Két évvel elmenetelem után Svájcba küldtek egy levelet, abban mindennek elmondanak, egész bűnlajstromot sorolnak fel, a hazaárulástól kezdve mindent elkövettem. Kiderült, hogy megfosztottak a magyar állampolgárságomtól. — Kaptál azóta valamilyen írást, amelyben felmentenek, kárpótolnak? — Semmit. De hát itt vagyok, látod, nem tartóztattak le. — Nem is tartottál ilyesmitől? — Dehogynem! Mielőtt legelőször hazamerészkedtem, találkoztam Nyugaton Antall Józsefékkel, s megnyugtattak, hogy jöhetek, most már szabadok vagyunk. Mégis, amikor a bécsi hajó közeledett Pest felé, és szemben megláttam két rendőrségi motorcsónakot, úgy megijedtem, azt hittem, értem jönnek. Itthon nem mertem senkivel szóba állni, mindig néztem a hátam mögé, hogy nem követnek-e... A szállodában Pesten jöttek takarítani nagy kulcscsomóval, csörömpöléssel, és én felugrottam álmomból, mert azt hittem, a fogdaőr...-— Hawaii pici sziget a hatalmas Csendes-óceán kellős közepén, minden irányban 5800 kilométerre a legközelebbi szárazföld (hat és fél óra repülővel). Az Amerikai Egyesült Államok ötvenedik és legtávolabbi tagja az új hazád. Miért éppen Hawaii, Honolulu? — Nemcsak gyönyörű trópusi sziget, hanem a kultúrája is nagyon érdekes. Európában mindenütt megismertem a gyűlöletet a népek, az emberek között. Hawaiiban a világ minden tájáról élnek emberek, mindenki tiszteli a másik kultúráját, megünnepeljük egymás ünnepeit, mindenki barátja mindenkinek. Szeretetteljes légkör, szívélyes hangulat, engem ez tart Hawaiiban. —Milyenek a hawaii emberek? — A hawaiiak, a polinéziaiak általában nagyon békeszeretőek. Amikor bő kétszáz évvel ezelőtt, 1778-ban Cook kapitány felfedezte őket, már akkor hierarchikus, nagyon fejlett társadalmuk volt. Hawaii neve ma is AlohfySj^, Aloha hawaii szó, sok jelentése van: Isten hozott, Isten veled, Szeretettel fogadunk, Érezd magad jól! Aloha State annyit jelent, hogy mindenki segít mindenkinek, a népek közötti különbség elmosódott. Jellemző, hogy nincs semmi durva szó, sértő vagy gonosz kifejezés a nyelvükben, ami dallamos, olyan, mint a zene. Hurrikán elől a mosógépbe — A természet azonban nem olyan békés arrafelé, mint az emberek... — „Csak” három veszély van: a hurrikán, a földrengés és a szökőár. Ezekkel együtt kell élni, és tudomásul venni, hogy a természet diktál. — Mennyire lehet felkészülni ezekre a vészhelyzetekre, például az építkezéssel? — A toronyházak acél- és vas- beton-szerkezetűek, földrengésbiztosak. Minden hónap első hétfőjén, 11 óra 45 perckor van egy szirénapróba, ami a turistákat majdnem megőijíti. Ha hosszabb időre elutazom otthonról, mint most is, a papírjaimat a mosógépbe teszem. Égy 42 emeletes ház 35. emeletén lakom, a normális kilengés szélcsendben 5 méter. Minden reggel azzal kezdem, hogy megigazítom a falon a képeket. Ha erősebb a szél, akkor már érezhető a ház mozgása, kétszer volt a Richter-skála szerinti 5,4-es földrengés. Akkor azt hittem, hogy valaki belém rúgott, leestek a könyveim meg a képek. A számítógépem előtt ültem, hátrafordultam, láttam, senki, de him- bálódzott a csillár, tudtam, földrengés. Ilyenkor legjobb az ajtókeretbe beállni, mert az talán megmarad. Teljes garancia persze nincs. A telefonkönyv első oldalán, ahol nagyon pontosan leírják, hogy vészhelyzet esetén mi a kiürítési és mentési sorrend, hova viszik a lakosságot, ugyanott olvasható a következő mondat: Fogadd el az elfogadhatatlant! Ha a fejed fölött összeomlik minden, akkor azt. Niedzielsky Katalin
