Békés Megyei Hírlap, 1999. június (54. évfolyam, 125-150. szám)

1999-06-26-27 / 147. szám

1999. június 26-27., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 Varga János képei a bajor herceg kaltenbergi várában A LOVAGGÁ ÜTÖTT CSABAI FESTŐ A csabai festő tizenegy képet készített a kaltenbergi vár éttermébe e valamilyen formában a lovagfestmé­nyeivel? — A képekről Martin Gábor fotó­művész barátom készített diákat, me­lyek poszterek formájában elérhetők lesznek a közeljövőben az érdeklődők számára. Nyemcsok László szik, hogy minden­nek megadja a módját, ruházatára — amit én láttam — talán a szolid elegancia a legtalá­lóbb kifejezés. — Kaltenberg nevéről Sisi mellett a sörrel szimpatizá­lóknak más is eszükbe jut. — Valóban, és a várban működik a kaltenbergi sör­gyár is, mégpedig a herceg rezidenci­ája és az étterem mellett. — Ha már újra szóba került az étte­rem, úgy hallottam, hogy a békéscsabai Javipa Nyomdának is köze van ehhez a vendéglőhöz. — így van, hi­szen a Javipa Nyomda készítette az étlapokat, vala­mint felajánlották azt is, hogy poszte­reket nyomnak a lovagfestményeim­ből. Ezenkívül van még további ma­gyarországi részvétel is, ugyanis a lo­vagi torna díszletét a budapesti Csíkos Attila tervezte. — Az ön képeit hogyan fogadta a közönség? — A kiállítás megnyitása után nem sokkal közöl­ték velem, hogy minden olajfest­ményemre benyúj­tottak vásárlási szándékot. Ez azt is jelenti, hogy újabb középkori témájú festmény­sorozat válthatja fel majd ezeket, mégpedig a bo­szorkányok és a sárkányok téma­körében kaptam megrendelést. — Úgy tudom, a Kaltenberghez kö­zeli Landsberg vá­ros lakói is láthat­nak Varga János- alkotásokat. — Az ottani ga­lériaétteremben a tűzzománcaimból nyílt állandó kiállí­tás. Csak örülni tu­dok annak, hogy mindkét helyen vá­rakozáson felüli ér­deklődésben, fo­gadtatásban része­sültek képeim, és bízom a hasonló folytatásban. — A békéscsaba­iak találkozhatnak- János ritter, lovagöltözetben A gyulai Höfler Péter évek óta főszakácsként dolgozik a bajor her­ceg kaltenbergi várának éttermében. A közelmúltban középkori hangulatú, korhű „étkezdévé” alakították át az egyébként nyilvá­nos vendéglőt, és ehhez a falakra képeket is rendeltek a békéscsa­bai Varga Jánostól. Höfler Péter ismerte a békéscsabai Varga János festőművész-rajztanár eddigi munkásságát, és őt ajánlotta az említett feladatra. A megbízást megkapván, a csabai festőművész hozzálátott a lovagkori olajfestmé­nyek elkészítéséhez, majd a közel­múltban ki is került a tizenegy kép alkotójával együtt a kaltenbergi vár­ba. Varga János a minap — már lo­vaggá ütve — nyilatkozott lapunk­nak élményeiről. — Kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy lovag úrnak vagy ud­varifestőnek szólítsam-e. — Mindkettőben van valami, hiszen a lovaggá ütési ceremónia megtörtént, János ritter, azaz János lovag lettem. Az udvari festő elnevezés pedig azért ül, mert festményeim kikerültek a vár éttermének falaira. — Kezdjük a lovaggá ütéssel. — Marcus von Langen középkori ételsor csúcsát számomra az őzhús je­lentette áfonyalekvárral. Bevallom, ha nem meghívottként veszek részt a vacsorán, akkor ez egy kicsit drága mulatság lett volna, hiszen egy főre 50 ezer forintnak megfelelő márkát kértek. — Nem szóltunk még arról, miért most jött az ötlet, hogy átalakítsák és lovagfestményekkel díszítsék az étter­met. — A világ legnagyobb lovagi tor­náját immáron huszadik alkalommal rendezik meg a kaltenbergi várban, valamint a mellette lévő 14 ezer férő­helyes arénában. A jubileumi ese­mény méltó megünnepléséhez tarto­zik az étterem átalakítása és díszítése is. — A bajor herceggel is találkozott ottléte idején? — Sikerült találkoznom Prinz Luitpold von Bayern herceggel, és így zenespecialista — akinek már hat CD-lemeze jelent meg Németország­ban — ütött lovaggá. Az ilyen szer­tartásokon szokásos „kardoskodás” után azt mondta: most kapok egy olyan pofont, amit nem lehet vissza­adni. így is történt. Tehát mondha­tom, a pofonok völgyének lovagja lettem. — Gondolom, a lovagi vacsora fe­ledtette kínjait. — Itt is vigyáznom kellett, hiszen a szabálykönyv szerint, aki például nem töri a kenyeret, hanem harapja, az ka­lodába kerül, és reszelheti a sárgaré­pát. Egy másik fontos tudnivaló: aki nem két marokra fogva a korsót issza a sört, annak a fejére helyeznek egy almát és — szerencsére csak képlete­sen — karddal szétvágják. Való igaz azonban, hogy lehetett mihez tömi a kenyeret, és inni a sört, ugyanis ínyencségekből nem volt hiány. Az átadhattam neki a békéscsabai polgár- mesteri hivatal által összeállított aján­dékcsomagot, benne egy Békéscsaba- könyvet, megyéről szóló prospektuso­kat, valamint egy aranyozott nyakken­dőtűt. A rövid beszélgetés során a her­ceg elmondta: édesapja nagyon jól be­szélt magyarul, ugyanis hajdanán Sár­váron kastéllyal és földdel is bírt. A fenség „magyar kötődése” az is, hogy családja, a Wittelsbach família szü­löttje volt Sisi, a magyarok királynéja is. — Az átlagembert nem mindennap hozza össze a sors egy herceggel, így kíváncsi arra, hogy mennyire ad a mél­tóságra, milyen a. viselkedése, ruháza­ta. — Külsőleg intelligens üzletember benyomását keltette számomra, akihez ugyan nehéz „odafémi”, megközelíte­ni, de ha ez sikerül, közvetlen, kedves az ismeretlennel is. Viselkedésén lát­Varga János (balról) Höfler^ Péter (középen) társaságéi- ' ’ ban á tadja ji Békéscsabáról \ vitt ajánaektncat a bajor hercegnek Ajánló CD-slágerlista 1. Ganxta Zolee és a Kartell: Helldoraldo 2. Dopeman: Magyarország rém­álma 3. Ámokfutók: Ezüst eső 4. Back Street Boys: Millennium 5. Boyzone: ...by sequest 6. Mr. President: Space gate 7. Mercyful Fate: Metal blade 8. Britney Spears: ...baby one more time 9. Geri Halliwell: Schizo-phonic 10. Fat Boy Slim: You've come a long way, baby (Musicland Hanglemezbolt) Filmajánló A múmia 1925-ben a Szahara perzselő homok­ját néhány elszánt kincsvadász rója. A meggazdagodás reményében ku­tatnak ősi sírok után. Akaratukon kí­vül felszabadítják a borzalmak 3000 éves szellemét, egy egyiptomi papot, akit az élőhalottak büntetésből ször­nyű öröklétre kárhoztattak. Könyv Évek... A mögöttünk hagyott könyvhét kétség­telenül egyik legnagyobb könyvsikere volt a magyar származású amerikai történész, John Lukács munkája. A kö­tet nem regény, nem történelmi esszé — amit eddig megszoktunk Lukácstól —, hanem tűnődés (ebben azért nem hazudtolta meg történészi mivoltát a szerző). Ezzel rendhagyó, az irodalom- ban-történelemben szokatlan műfajt teremtett az író. A könyv lapjain szám­ba veszi a századot, 1901-től 1969-ig végighalad rajta, minden esztendőről van mondanivalója. Egy pillanatkép­ben, egy karcolatban ragadja meg az adott év történelmi valóságát, majd egy párbeszédben az író megindokolja, miért épp az a jelenet tükrözi a szóban forgó időszak érzékenységét, szellemi légkörét, társadalmi vagy politikai fo­lyamatait, filozófiai vagy művészeti eszméit. A kis történetekben a történe­lem nagy hullámverése tükröződik. A történelemé, amelynek eseményeit a könyvben három — 1914-15, 1945-46 közé és 1969 után beillesztett — „szalag” szedi időrendi sorrendbe. A KÉPZŐMŰVÉSZET NEGATÍV HANGSÚLYAI A MUNKÁCSY MÚZEUMBAN Ha valaki sokszor mondogatja önma­gának, hogy művész, akkor előbb- utóbb biztosan el is hiszi, ha pedig az őt körülvevő közegnek mondogatja, akkor a közeg is elhiszi, és úgy viszo­nyul hozzá! Ha valaki olyan igénnyel lép fel, hogy művésznek tartsák, leg­alább egy szűk körnek értékelnie kell abbéli tevékenységét, akik ebben őt meg is erősítik. Nos, ez a — mintha művész volnék — effektus egyre több alkalommal je­lenik meg a Munkácsy Mihály Múze­um kiállítási gyakorlatában. Leg­utóbb: Beghdadi Badreddine ,,Badri” találta meg a „megfelelő” közeget, amelyben láthatóan otthonosan érzi magát. A közeg felelőssége itt hang­súlyozott, hiszen aki a Tiszántúl leg­patinásabb, legjobb adottságokkal rendelkező kiállítótermében bemutat­kozhat, az intézményesen is „meg- dicsőül”. A művészet az emberi létezés sze­mélyes élményét hivatott közvetíteni, így a képzőművészetben is azt kellene vizsgálni, hogy ami bennünk történik, az valóban egy művészi cél érdekében történik-e? így mérlegelésünk közép­pontjában az kellene álljon, hogy meg­van-e az a művészi többlet vagy hoza- dék, ami az egészet (a műegyüttest) legitimizálja! Ehhez tartozóan: „a leg­nagyobb békési algériainak” nevezett festő — „Badri” (aki egyébként kedves személyiség) — még csupán a képző- művészeti mesterség alapjainak a lera­kásánál tart, „SZEMMEL” láthatóan lépték- és arányvesztésben van a lehe­tőség kihívásától. Ekképp olyan mérge­zett tarka egyveleget láthatunk, amely­nek egzotikuma nem takarja el a kép­kompozíciók rendszerén belüli zavart, az utánérzések halmozott képi kliséit. Sajnálatos, hogy a kultúrpolitikai repre­zentáció a művek bemutatásával, vala­mint fogyasztói árral való ellátásával (megjelölésével) áruházi eladótérré tet­te a múzeumi teret, ami méltánytalan. Az itt élők talán joggal várhatják el, hogy egy múzeumi intézmény leg­alább minimális szinten oszlassa a vi­zuális szellemi ködöt, és „fogódzót” adjon, ne közvetítsen olyan „szinte­ket”, ami ezen kívül van. Az ideológiai legitimációt szolgáló képzőművészet „szentháromságából” —- TÁMOGATÁS-TŰRÉS-TILTÁS — való felszabadulás rendszere nem hozta el a remélt és várt fordulatot! Az elmúlt tíz esztendő szomorú szabadsága a JALÁN-TÜRELMESEN-TENGO- DŐ képzőművészet időszakát teremtet­te meg. A „TALANT” erősítette a helyi sajtóból lassan véglegesen eltűnő elem­ző műkritika hiánya, amit színesített — az esetlegesen megjelenő — képzőmű­vészeti tárgyú írásokban eluralkodott lépték- és arányvesztés torz méretei. A „TÜRELMET” táplálta a tudatosan ma­nipulált, hatásvadászattal szembeni ki­emelő, méltató magatartás. Ennek hangsúlyos példája: a Scholtz Endre múzeumi tárlatán felvonultatott MŰIL­LÚZIÓK sora, ami a kommercionális képzőművészet menedzselésének csú­csa volt. A „TENGŐDÉST” fenntartot­ta a szakmai alapú képzőművészeti ér­tékkel szembeni közömbösség. Sajnálatos, szégyenletes példája Eyas Kovács József hagyatékának ke­zelése, amiért még gesztusértékű (na­gyságú) összeget sem voltak hajlandók áldozni az „illetékesek”. így nem ma­radhatott itthon, hanem Kecskemétre került végérvényesen. Ki figyel itt már intézményesen az értékek gyűjtésére, vásárlására? Bár­milyen furcsa, a képzőművészeti szak­mának mégiscsak van önkontrollja, még ha nem is veszik figyelembe. Ónálló, hiteles esztétikai kritériu­mokat szem előtt tartó — nem formali­zálható — képzőművészeti szakmai te­rületre lenne szükség. Végezetül: lehetünk „provinciáli­sak” (is), de meghatározható eredetünk provinciája, etnikai sokfélesége ne emelje művészetté a nyilvánvalóan nem esztétikai szempontokat, s ne en­gedje, hogy a Munkácsy Mihály Mú­zeum kiállítóterében a KONTRASZE- LEKTÍV HANGSÚLYOK ELURAL­KODJANAK. Szilágyi András művészeti (ró

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents