Békés Megyei Hírlap, 1999. május (54. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-08-09 / 106. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1999. május 8-9., szombat-vasárnap Verselő A héten az orosházi dr. Bodicsy Zsuzsanna orvos, költő mutatja be kedvenc versét. — A legkedvesebb versem még azon boldog idők emléke, midőn drága férjem élt. Emléke azóta is megmaradt bennem, és szent előttem. Boldogságot csak általa ismertem meg, így reá emlékezem most is Bartalis János versével. Az első házasságom^nem sikerült, s el kellett válnom. így a második férjem lett életem legnagyobb szerelme. Tanár volt, megyei szakfelügyelő és a Dolgozók Gimnáziumának az igazgatója, nagyon elfoglalt ember, dé én mindig nagy szeretettel vártam haza. Ma már tudom, hogy a rengeteg munka megterhelte szervezetét, ezért halt meg korán, 60 évesen. Sok-sok év után is hiányzik nekem. Ezért Bartalis János verse, a Várlak illik a legjobban az én életemhez, ami elég nehéz és terhes is volt. A férjem.korai elvesztése, a sok-sok munkám, meg két gyermekem nevelésének rám zúduló terhe miatt. Lelkiismeretem nyugodt, mindkét lányomnak diplomát adtam, ők is orvosok lettek, gyógyítanak. Nyugodt az „öregségem”. A nyugdíj mellett még dolgozom, mert munkaképes vagyok és sokan ragaszkodnak hozzám. Vallom: „A munka olajat önt az élet lámpásába!” Éjfél van és én még nem alszom Hallgatom a csendes éjjeli zajt a mező pihe g. Fáradt csillagok bóbiskolnak. A hold lezuhant a kertek mögé. Várlak, hogy jöjj! Várlak, hogy egyszer besuhanj. Hold-lábaid nesztelen röptét lesem a bokorözönön. Szellőlengésed fehér szárnyalását. Várlak, hogy itt légy. Hogy eljöjj és megörvendeztess. Várom a lombzajt. Várom a harmatcseppek piciny csengetését. Várom az apró füvek suttogását. Várlak Téged! Szívem ős mély dobbanását várom a csendes éjben. hirdetésfelvételi irodájának | telefonszáma: (66) 446-552, 1 telefaxszáma: (66) 441-311. Aki szerint a boldogság meghosszabbítja az életet Egy német festő a sah udvarából Waldemar Schmidt álmában sem gondolta, hogy egyszer Magyarországon talál nyugalmat. Sosem hallott kis településen, Kémesen él. Ez az icipici falucska Baranyában, Harkánytól 12 kilométerre található. A német úr festőművész, de hazájában restaurátorként egy fokkal talán jobban ismerik. Iránban, Szaúd-Arábiában, Líbiában és Algériában összesen öt esztendőt töltött. Későbbi munkáira nagy hatással volt ez a hosszúra nyúlt, arab világba tett kirándulás. Waldemar Schmidttel és képeivel egy békéscsabai előadáson találkoztunk. Akvarelljeit katonás rendben a falhoz támasztja. Hadd gyönyörködtesse azokat, akik rájuk pillantanak. A képek színei lenyűgözőek. Aranybamák, banán- és narancssárgák, égszínkékek. A paradicsommadarakat Iránból hozta magával. Úgy érzem, mintha éppen szállni készülnének az Isten szabad ege felé. A napraforgók meg szinte az ablakon beáradó nap felé fordulnak... Aztán elszakadok a képektől és a közepébe vágunk. — Nagy hatással lehetett Önre az arab világ. Erezhető ez a munkáiban is. Hogyan került Iránba? — 1977-ben a Frankfurter Allge- meine-ben találtam egy pályázatot. Festőművészt kerestek Szaúd- Arábiába. —Egy pillanat. Ön abban az időben éppen mivel foglalkozott? — Restaurátorkodtam Helmbrechts- ben. Tizenhármán dolgoztak a kezem alá, s éppen egy templom helyreállításán munkálkodtunk. — De, ha jól értem, abban a pályázatban festőművészt kerestek... — Művész vagyok. Talán nem hat dicsekvésnek, de közel áll hozzám a realizmus, a portré- és kínai festészet éppen úgy, mint ahogyan szívesen gra- fikázom és ahogyan említettem, foglalkozom falfestészettel is. Úgy érzem, minden egyes kép egy hosszú művészeti életet takar. — A! Értem! Szóval útnak indult Szaúd-Arábiába, mert a pályázatot megnyerte... — Szerencsém volt, valóban. Szaúd-Arábiába érkeztem, s alig kezdtem el a ténykedést, alig hogy barátokra találtam, telefont kaptam Iránból. — Csak úgy, minden átmenet nélkül, hirtelen, ismeretlenül? — Nem teljesen. Az iráni művészeti akadémián volt egy arab ismerősöm. Ő hívott, jöjjek, ismerkedjek meg a perzsa művészettel is. Éppen az átmeneti időt éltem át Iránban. Reza Pahlavi még uralkodott, de már Khomeini is színre lépett. —Jól értesültem, járt a sah udvarában is? — Nemcsak az udvarában, de a házában is. A pompás környezetben még teázni is meghívtak. — Talán magával az uralkodóval teázott? — Nem, nem. A sah családját szigorúan őrizték. Egy magas rangú udvari méltóság látott vendégül. Nem is annyira az udvar volt rám nagy hatással, mint inkább az, ahogyan Iránban a nőkkel bántak. Felháborítóan elnyomott helyzetben tengetik a napjaikat. Legszívesebben mozgalmat indítanék a felszabadításukra, felvilágosításukra. De sajnos egyedül ez szélmalomharc lenne. Mindenesetre látja, a paradicsommadaraimat egyenesen a sah udvarából hoztam. Többek között ez az akvarell is ott született. Irán után Líbia, majd Algéria következett. Regénybe illő kalandokat éltem át. Hercegekkel, magas udvari méltóságokkal kirándultam és piknikeztem a sivatagban. Bepillantást nyerhettem az életükbe. Egy más világot ismerhettem meg általuk. Meghatározó volt életemben az az öt esztendő. — Most viszont Magyarországon él. Mi szél hozta hazánkba? — Egy balesetben megsérült a hátgerincem. Hallottam, hogy Harkányban megfelelő gyógyvízkúrával javíthatok a fájdalmaimon. Úgy tűnik, a hír igaznak bizonyult. Egy éve élek az Önök szép hazájában, s az egészségem egyre jobb... — Mi a benyomása? Milyenek vagyunk, mi magyarok? — Nagyon barátságosak, segítőkészek. De a környezet! Nagyon kevés a szín. A falak szürkék, az ablakkeretek, bejárati ajtók, lépcsőházak sötétek. Fogalmam sincs, ki kire hat. A szín hat az emberekre, vagy az emberek a színekre? Pedig a vidám színek vidámmá teszik a szívet, lelket. Bátran kellene használni azokat. A színekről jut eszembe, s egy pillanatra visszatérnék a balesetemre. Hosszú időt töltöttem kórházban. Hetekig, hónapokig bámultam a fehér falakat. Eszembe jutott, mi lenne, ha a falakat feldíszítenénk? Tarka, élénk, barátságos színű képekkel. Éreztem, az ágyban fekvő betegeket ez felvidítaná, talán egy icipicit segítene a gyógyulásukon is. Hiszen a képeknek, az enyé- meknek is az a célja, hogy örömet szerezzenek, inspiráljanak... Megcsináltuk. Színes, vidám képeket aggattunk a falakra. A feltételezésem „bejött”: a betegek szinte felvidultak, mintha boldogabbá tették volna őket a képek. S ugye, tudja: a boldogság meghosszabbítja az életet. Orosházáról indult, s bejárta a Föld közel száz drágát Kicsi ember kamerája a nagyvilágról Volt olyan időszak az életünkben, amikor a modernnek hitt bútoraink szomszédságából lekerültek a régi fotográfiák. De nem végérvényesen! Ma a fénykép ismét polgárjogot nyert. Ennek a szakma jeles képviselői ugyanúgy örülnek, mint e művészeti ág tisztelői. Az utazó, tájfotós Krausz Imre a napokban mutatta be több évtizedes viiágjárásának fotográfiáit. Az idős orosházi fotósnak — Kamerával a nagyvilágban címmel — ez volt az első önálló kiállítása szülővárosában, ahol Koszorús Oszkár helytörténész méltatta munkásságát. Krausz Imre gazdag életutat tudhat maga mögött. Eljutott a világ csaknem száz országába. Ólyan kivételes képessége fejlődött ki, ami kiemelte a röghöz kötött tanyai-paraszti sorból és a világ öt kontinensén bárhol otthonosan mozgó emberré tette. A fotózásban fejlesztette ki ritka képességét. Kemény elszántsággal, szorgalommal, hosszú tanulással professzionális szintre emelte a fotózást. Krausz Imrének nem adatott meg, hogy átlagember legyen. Az adatott neki, hogy 133 centis magasságával, 33-as cipőben, 33 kilósán bejárja a világot. Ez a termetére nézve kicsiny ember mindannyiunknál nagyobbra nőtt azzal, hogy olyan korban vált világutazóvá, amikor minden külföldi utazásért, útlevélért, vízumért, valutakeretért meg kellett küzdeni. Az első fényképezőgéppel az Orosháza környéki tanyasi iskolában találkozott, ahol tanítója, Sümegi István fotózgatott. Ez megtetszett a kis Imrének, és addig kérlelte apját, míg az 1934-ben vett neki egy 6X9-es Agfa fényképezőgépet. Ennek éppen 65 esztendeje! Volt izgalom, amikor az első kockákon megjelentek szülei, iskolatársai, tanyájuk, az állatok, a nyári cséplés. Felnőttként már az ő és Nagy Gyula múzeumigazgató nevéhez fűződik az első városi fotószakkör életre hívása Orosházán. Itt tanult meg labo- rálni, majd a fényképes személyi igazolványokhoz közel 20 ezer igazolványképet készített. A 60-as évektől új fejezet kezdődött életében. A környező szocialista országok lettek az úticéljai, ahová vitte fotóstáskáját is. Még alig volt televízió, a Krausz Imre vetítette diaképes előadásokra sokan elmentek. A fotósnak „megjött az étvágya”! Szeretett volna eljutni az 1964-es tokiói olimpiára. Sikerült. Hazatérve közel ezer előadást tartott Japánról! Ekkortól — bevallása szerint — olimpiamániás lett. Ott volt mindegyik olimpián, Mexikóvárosban, Montreálban, Szöulban, egészen az 1992-es barcelonai olimpiáig. Krausz Imre szerencsés embernek tartja magát, láthatta a világ csodáit, a gyönyörű hegycsúcsokat vagy éppen a Szahara sivatagját, az egyiptomi piramisokat, a kínai kultúrát... És mindeközben az igényes amatőrből professzionális fotográfussá lett. Megtanulta a képszerkesztés fortélyait és mindenkor a kreatív képalkotásra törekedett — mindannyiunk gyönyörködtetésére. Csete Ilona süt IW—WM mmmmmmmmmMgMm a) Szeged b) Szolnok c) Debrecen Előző heti feladványunk megfejtése: a) Windischgrätz Egy-egy tollat nyertek: Bíró Sándor- né (Mezőberény), ifj. Csillik László (Szeged), Góg Imre (Gyula). ‘ Az 1848—49-es forradalom és szabadságharcra emlékezve a múlt év végén útjára indítottunk egy fejtörő játékot olyan kérdésekkel és illusztrációkkal, amelyek átfogják történelmünk legfényesebb időszakát. Hétvégi magazinunkban hétről hétre ugyanezen a helyen találnak egy- egy kérdést, hozzá tartozó képpel és három lehetséges válasszal. Közülük egy helyes, a másik kettő téves. Ha részt akarnak venni a játékban, akkor egy levelezőlapon küldjék be a helyes megfejtést vagy annak betűjelét a szerkesztőség címére (5600 Békéscsaba, Pf. 111.) A levelezőlapra ne felejtsék el ráírni: Ezernyolcszáz- negyvennyolc, te csillag. A megfejtést legkésőbb kedden adják postára. A helyes megfejtők között hetente három tollat sorsolunk ki, s valamennyi hibátlan megoldást a rejtvénysorozat végén beletesszük egy kalapba, s „ráadás” húzást tartunk értékes nyereményekkel. Tehát a játékba bármikor be lehet kapcsolódni és bármikor ki lehet belőle szállni, de minél több helyes megfejtést küldenek be, annál Debrecen főtere a Nagytemplommal a múlt század közepén nagyobb esélyük lesz arra, hogy az 52. forduló utáni sorsoláson 1848— 49-es témájú könyvek, verseskötetek nyertesei legyenek. ták össze. 23. kérdés: Melyik jeles alföldi város adott helyet az 1848 végén Pestről menekülő magyar kormánynak? „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag” A vetélkedő anyagát a gyulai Erkel Ferenc Múzeum munkatársai — Kiss Anikó és dr. Németh Csaba — állítot-
