Békés Megyei Hírlap, 1999. május (54. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-07 / 105. szám
FALURIPORT 1999. május 7., péntek 1) Gyerekeim jövőjét nem Kisnyéken képzelem el Bajban van, aki nem alapozta meg az elmúlt évtizedekben az életét tak itt, ma meg már jó, ha kétszázan vagyunk. A hetvenes évek elején utcaneveket kaptunk, orvosi rendelő, iskola is volt, most pedig semmi, holott sok az öreg, elkelne az orvosi ellátás. — Mi maradtunk, hiszen itt születtünk, itt dolgozunk, egyik napról a másikra nem könnyű feladni egy élet munkáját — veszi át a szót a meny, azaz Fazekas Józsefné, Edit, — De a gyerekeim jövőjét nem Kisnyéken képzelem el. A kisebb fiam óvodás, busszal megy minden nap Sarkadkeresztúrra, az iskolások kísérik. Sajnos nincs külön busz, ami hozza-vigye őket, felnőtt-felügyelet sincs, rágondolni sem szeretek, hogy ezek a kisgyerekek miként ugrabugrálnak az úttest mellett. Jó volna egy mikrobusz, így a kisnyéki gyerekeket biztonsággal tudnánk elengedni az iskolába, óvodába. Azt szeretnénk, ha fiainknak könnyebb lenne az életük, ha nem a földet túrnák. Tizennyolc éves nagyfiam Békéscsabán tanul, főiskolára szeretne menni, én ebben csak támogatni fogom. A falu sem igazi falu már — gondolkodik el Edit asszony. — Régen úgy éltünk, mint egy nagy család. Az emberek egymás mellett nem tudtak úgy elmenni, hogy a köszönésen kívül meg ne kérdezték volna: hogy vagytok?, lesz ma eső?, megfialt-e a disznó? Valamit mindig hozzáfűztek az adjon istenhez. A disznóvágásokon régen 30-40 rokon, barát gyűlt össze, hajnaltól éjfélig tartott a vigasság. Ma meg már? Mindenki siet, ha délig nem vagyunk készen mindennel, már háborgunk, — Miből tud itt megélni a lakosság? — Többen libát tartanak, mi fóliában uborkát nevelünk, disznót tartunk, van egy kis földünk. Aki nem alapozta meg az elmúlt tíz-húsz évben az életét, az most bajban van. Rengeteg munkát vállalunk magunkra. Tavaly kivonult az egész család a földünkre, mert Tata kívánsága az volt, hogy az unokái lássák, miből lesz a kenyér. Ő kaszált, a gyerekek markot szedtek, tizennyolc kéve összegyűlt, azt keresztbe rakták. Még videót is vittünk, és megörökítettük ezt a nagy eseményt. Fazekasék házából kilépve a kocsmához és a bolthoz jutunk. Ezek a család tulajdonát képezik, de jelenleg kiadták e „vendéglátóipari egységeket”. A presszó előtt férfiak állnak, a fiatal bérlő panaszkodik: a diszkontáruházakkal nem tudja felvenni a versenyt, ő libázni jött Kisnyékre, aztán került a pult mögé, de hamarosan továbbáll, két gyermeket nevelnek feleségével, valami jövedelmezőbb állás után kell nézniük. — Régen azért büntették meg az embereket, ha nem végeztek valamilyen munkát. Most meg azért, ha bejelentés nélkül dolgoznak. Hogy is van ez? — képviseli a „nép hangját” Szilágyi Sándor. — Munkanélküli vagy nyugdíjas itt mindenki — szól bele társalgásunkba kezében sörösüveget tartó férfi. — Kisnyék külterület, nem fejlesztik, a gázt nem hozzák ide. A falu „főterén”, a kocsma és a bolt árnyékában egyre többen gyűlnek össze, macskából is akad néhány a lábunk körül, már-már úgy tűnik, nem is olyan csendes hely ez a Kisnyék! Utunk a sarkadkeresztúri polgármesteri hivatalba vezet, Nagy Mihály polgármester a községvezető szemszögéből elemzi Kisnyéket: Többen libát tartanak, mi fóliában uborkát nevelünk — Ez a terület mindig Sarkadkeresztúrhoz tartozott, sohasem volt önálló, bár egyesek szerint régebbi település, mint Sarkadkeresztúr. Cselédfalvak voltak hajdanán ezek a települések, a környék nagybirtokosainak, grófjainak dolgoztak az itt élők. Nagy problémát jelent, hogy egy olyan kisközségnek, mint amilyen Sarkadkeresztúr, nehéz a külterületi részeket felzárkóztatni, öt kilométer választ el bennünket, a gázhálózat kiépítésénél komoly többletkiadást jelent ez a távolság. 1990-ben kiépült az Okányt Kisnyékkel összekötő út, ez nagyban javította a közlekedési feltételeket. Kisnyéki lakos nincs ugyan a képviselő- testületben, de lehetőségeinkhez mérten igyekszünk oda is juttatni a költségvetésből. Közmeghallgatást, részfalugyűlést rendszeresen tartunk, ahol a mindennapi gondjaikat megoszthatják velünk az ott élők. A közigazgatásilag Sarkadkeresztúrhoz tartozó Kisnyék kétszáz lelket számláló kistelepülés. Történelméről, változásairól a falu tősgyökeres famíliája, a nemzedékekre visszamenően e helyen élt Fazekas család kalauzolt minket egy szép tavaszi napon. A település főterén — mely a kocsma „vonzáskörzete” is egyben — később több falubeli is csatlakozott hozzánk, egy-egy „népi bölcseséggel” gyarapítva ismereteinket. — Kisnyék az 1800-as években uradalmi birtok, tanyavilág volt — meséli a nyolcvanhárom esztendős id. Fazekas József —, később települtek be többen. A téeszesítés után, amikor a földeket elvették a parasztoktól, az emberek munkahely után néztek, elmentek innen. Húsz éve még négyszáznyolcvanan lakAfalu , főterén”, a kocsma és a bolt árnyékában jólesik egy kis eszmecsere Nyolcvanhárom évesen sugárzik róla az optimizmus Idős Fazekas József élettörténete felér egy „kordokumentummal”. Kisnyék múltjáról, jelenéről beszélgetve a mindig vidám Józsi bácsi sqját élményeivel is fűszerezi a száraz történelmi tényeket. — A fiamé a kisnyéki kocsma, de nekem már a nagyapám is kocsmáros volt ebben a faluban! Nálunk, úgy tűnik, apáról fiúra száll ez a hagyomány, akárcsak a Fazekas József név. Ebben a házban most is van belőlünk három — mondja cinkos mosollyal. — De kocsmáros létemre iszákos soha nem voltam! A háborúban szoktam rá a dohányzásra, napi ötven szálat elszívtam, de amikor feleségemmel a harmadik gyereket vártuk, kijelentettem: ha ez is lány lesz, én biz’ isten leszo- kok! Hát nem lány lett? Abba is hagytam a dohányzást, azóta, vagyis ötven éve nem gyújtottam rá. — Elmesélné nekünk az orosz frontról való hazaszökése történetét? — Hát az nem akármi volt ám! 1944-ben, az orosz fronton társaimtól megkérdeztem: na, gyerekek, megszökünk? Éppen az erdőbe kellett mennünk, annál jobb alkalom nem is kellett! De baj volt, mert tizenhármunk közül hatan nem akartak szökni. Féltünk a hadbíróságtól, de a Idős Fazekas József sosem fogy ki az anekdotázásból FOTÓK: KOVÁCS ERZSÉBET háborút jobban utáltuk. Heten végül mégis megléptünk, A közeli faluban adtak civil ruhát. Kilenc nap alatt Beregszászról hazaértem Kisnyékre gyalog, igaz, hogy éjjel-nappal mentem! — Egyszer sem tévedt el? — Nem bizony! Volt egy térképem, aszerint jöttünk társaimmal. Egyszer oroszokkal találkoztunk, egyikük elvette tőlem és kétfelé szakította, de pont azt a darabot hagyta meg nekem, amelyik terület irányába haladnunk kellett. Legyél boldog a másik felével, örültem magamban, azzal úgysem érek semmit. Nem volt könnyű az életem, de mindig vidám próbáltam maradni. A háború után elvették a kocsmánkat, a boltunkat, egy fillért nem kaptunk érte. Kuláknak tartottak, és azt mondták, ha nem adom át a kulcsokat, mehetek Kistarcsára. Később aztán a feleségemmel visszakerültünk a boltba, ő eladó, én beszerző lettem. Furcsa érzés volt a sajátomban alkalmazottként dolgozni. — Ha Tata hozzákezd az anekdotázáshoz, estig tudna mesélni — mondja apósáról menye. — Sugárzik belőle az optimizmus, nyolcvanhárom évesen is mindig jó a kedve. Sokszor erőt ad nekünk az életszeretete. Apu, hozza csak be azt a képet, amelyiken még fekete volt a bajusza! — adja ki az utasítást a meny, s nemsokára Józsi bácsi fotókkal érkezik vissza, mutatja megboldogult feleségét, akit annyira szeretett. — Tud ám még Tata udvarolni, nézzék a huncut szemét! — kacag az ifjabb Fazekasné. — Mondok még egy történetet! — ragadja magához ismét a szót a me- sélésből kifogyhatatlan vendéglátónk. — Egyik disznóvágáson, amikor már mindennel kész voltunk, kolbász betöltve, ahogy kell, éppen daloláshoz készülődtem, kezdtem is énekelni kedvenc nótámat, hogy: „Vágyom egy nő után, egy nő után...” De a torkomon akadt a következő szó, mert a szekrény tetején e pillanatban megláttam a fokhagymás tálat. Hűha, ezt kifelejtettük! — villant belém, aminek az lett a következménye, hogy a kolbász ízéhez elengedhetetlen hozzávaló titokban a WC-ben landolt. Vacsoránál megkérdeztem apósomat: finom-e a sült kolbász. Jó, jó — válaszolta az öreg —, de én talán egy kicsit több fokhagymát tettem volna bele. Az oldalt írta: Váradi Krisztina
