Békés Megyei Hírlap, 1999. május (54. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-06 / 104. szám
RIPORT 1999. május 6., csütörtök Idegenbe szakadt honfitársaink szívükbe zárták az óhaza követeit Gyulai kerékpárosok negyvennapos bravúrja Amerikában E riportot megelőzően hosszasan nézegettem egy bőrrel bevont, háromszögletű, fémrugós keretet, amelynek láttán valaha az inkvizítoroknak is kicsordult volna a nyáluk a gyönyörtől, miszerint új kínzóeszköz került a látókörükbe. A Niagara vízesésnél félelmetes volt az óriási dübörgés és a hatalmas víztömeg. Képünkön balról Kovács István, mellette Bogár Imre No még ilyet?! Ki gondolta volna, hogy egy versenykerékpár keskeny ülésének látványa alapvető fizikai törvényszerűséget juttat majd az eszembe, mégpedig a hatás-ellenhatás elvét! Elmerengve néztem a pici nyerget és belém nyilallt a felismerés, miszerint amilyen súllyal nehezedek e kemény keskeny felületre, az olyan erővel nyom vissza. Ott! Azon a ponton! Ez az élvezetesnek egyáltalán nem nevezhető művelet 7000 kilométeren keresztül tartotta ébren Kovács Istvánt és. Bogár Imrét, akik ’98 őszén expedíciót alkotva a gyulai Maka- dám Világjáró Kerékpáros Club tagjaiként „drótszamár” nyergében keresztbe szelték át az amerikai kontinenst Vadnyugattól a keleti partokig. Mindez 40 nap alatt történt. E megpróbáltatásokkal és szívet melengető találkozásokkal teli út hiteles történetéről Kovács István számol be most olvasóinknak. — Milyen terhelési próbák előzték meg a nagy kalandot? — Már a nyolcvanas években kezdtünk szerveződni, és egyre tudatosabban készültünk arra, hogy kétkerekű járművünkön bejárjuk az összes kerékpározásra alkalmas kontinenst. Amíg a kezdeti — erdélyi földi — kerékpártúráktól eljutottunk a Szaharáig, több tízezer kilométer fogyott el mögöttünk különböző országokban. Múmiaj elöltek a sivatagban — ’97 őszén majdnem sikerült barátjával, Bús Mihállyal kivívniuk a , .Szahara legszebben mumifikálódó kerékpáros halottal" — talán kissé morbid — címet. Sikeresen megúszták az afrikai expedíciót. Ez serkentőleg hatott egy újabb erőpróbára? — A Teremtőnek bizonyára még terve van velünk. Hiszem, hogy nem véletlenül járt akkor arra a Szaharában Gaston és Hilda Smeyers, a dán autósházaspár, akiknek az életünket köszönhetjük. Eltévedtünk, és két napon keresztül bolyongtunk étlen-szomjan, küzdve a forrósággal és gyakori ájulási kényszerrel. Kemény és tanulságos túra volt! Az élet azonban naponta ad újabb leckéket. —A Szaharához képest Amerika talán sétagalopp volt? — Nem mondhatnám. Már az induláskor furcsa dolgok történtek, amelyekhez kellett az erős idegzet. Az egyik tőkeerős támogatónk, aki fő finanszírozója lett volna a túrának, az indulás előtti napon meggondolta magát. Nem vagyunk pénz dolgában úgy „eleresztve”, hogy saját erőből tudjuk egy ilyen út költségeit fedezni. Kis híján letargiába estünk. Menedzserünk, a békéscsabai Réthy Erzsébet sietett segítségünkre, és saját megspórolt pénzét bocsátotta rendelkezésünkre, hogy elindulhassunk. A repülőtéren újabb meglepetés ért bennünket. A Lufthansa 30 ezer forintért engedte volna meg, hogy a kerékpárokat feltegyük a repülőgépre. Akkor minden rábeszélő képességünkre szükség volt, hogy ne maradjunk pénz nélkül. — Kanadába repültek. Volt biztos háttér az ott-tartózkodá- sukhoz? — Vancouverben a Gyuláról kitelepült Dandé Imrénél szálltunk meg, aki japán feleségével és 4 éves kisfiával egyetemben figyelmes és nagylelkű házigazdának bizonyult. „Hálából” összeismertettük őket a szintén gyulai származású Törköly családdal, ahol Erzsiké, a feleség kitűnő szakácsnő és nagy szakértője a magyaros toros káposztának. Örömünkre szolgált, hogy összehozhattuk a két kint élő családot, akik 80 kilométerre laknak egymástól. Háromnapos pihenő után végre nekivágtunk a tervezett útnak. Száz kilométerre voltunk csak az USA határátkelőtől. Oda viszonylag gyorsan megérkeztünk és 12 dollár ellenében beléphettünk a nagy lehetőségek hazájába. Nagy úr az éhség —Két magyar fiú úgy érkezett a Vadnyugatra, hogy később a countryzenészek megénekelhessék hőstetteiket? — Most én is derülök e megfogalmazáson, de ami ezután következett, az számunkra nem feledhető egykönnyen. Az első napon óriási hegyek között vitt az utunk. Ahogy fogyott az elemózsiánk, úgy szállt el az erőnk. Itt, az út elején még akadt az erdőszélen szeder, hűs volt a folyó vize, de nem tudta a táj szépsége sem elterelni figyelmünket a szalonnához és jó pörköltekhez szokott gyomrunk korgásáról. Néhány óra kerekezés után már kietlen sziklás tájak és köves pusztaságok váltották egymást a maguk egyhangúságában. Este azért akadt egy kis erdő, ahová be tudtuk kvártélyozni magunkat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem volt nálunk élelem, amely illatával odacsalhatta volna az éhesen kóborló medvéket, amelyeket a reggeli párában pillantottunk meg táborunktól 100— 150 méterre. — Nem volt túlzott ez a vagány ság? Miben vagy kiben bíztak az életben maradás reményében? — Ismeretlen volt számunkra a táj, de tudtuk, hogy a keskeny, göröngyös ösvényeken már jártak előttünk. A fáradtság őrült ötleteket sző az ember agyában. Ráhangolod magad a túlélésre, és koncentrálsz, majd jön a megoldás! Mi már csak toltuk a gépeket. Nem tudtunk felszállni rájuk, mert nem volt erőnk. Vánszorgásunk közben egyszer csak egy dobozos cola villant meg a napfényben. Egymásra vigyorogtunk: ez Amerika! A pár korty kellemes nedű ott, a 3000 méter magasságban is megtette hatását. Új erőre kaptunk és nagy lelkesedéssel róttuk tovább a göröngyös utat. Egy nap múlva újra a kimerülés határára értünk, amikor már sem a bogyók, sem a kálcium- és magnéziumtabletták nem tudták erővel feltölteni a testünket. Ekkor találkoztunk egy hegymászó csapattal. Előbb megrémültek tőlünk — bizonyára iszonyúan néztünk ki —, majd legyűrve ellenérzésüket elolvasták menlevelünket, amely megnyugtatta őket kilétünket illetően. Gyümölccsel, keksszel, valamint üdítővel láttak el bennünket, és büszkén hozták tudomásunkra, hogy tudják, hol van Magyarország. Két „embererő” több, mint 200 lóerő? — Újabb isteni gondoskodás segítette tehát útjukat. Nem érezték felelőtlenségnek, hogy a nehezebb, majdnem járhatatlan útvonalon haladtak tovább? — Ahol mindenki úgy sétálhat, mint otthon az utcán, az nem erőpróba, hanem „kéjutazás”. Mi azért mentünk ki, hogy megmutassuk Amerikának, milyen a magyar virtus. Már nem csodálkoztunk Dandé Imi felvetésén, aki azt kérdezte, hogy mit akarunk mi azokon a lejtőkön kerékpárral, ahol az ő 200 lóerős autója fel akart robbanni az erőlködéstől? Hogy érzékeltessem az út megpróbáltatásait, egy adalék: másfél centiméter út a térképen másfél hétig tartott. Azt hittük, csak 2000-ben érünk New Yorkba. —Még szerencse, hogy a kerékpárabroncsok ilyen jól bírták a gyűrődést! — Mi is úgy hittük, hogy a legjobb minőségű gumikkal indultunk útnak. Tévedésünkre ott kellett rájönnünk! Küllőink már az út első harmadában „harcoltak a bentmaradásért”. A defektmentesnek kikiáltott kerékpárkülső 500 kilométer után az oldalánál tönkrement, kifoszlott és megadta magát. Bosszúságunkat végre egy eredeti vadnyugati bárban tudtuk enyhíteni, ahol az italunkat az ottani vendégek fizették. Ellenben a pizza elbánt velünk! Az összeszűkült gyomrunk nem bírta a strapát és „beteget jelentett”. Fáradalmainkat egy templomkertben — a nagykereszt alatt — pihentük ki. Paradicsom és pokol — Amerika büszkesége a nemzeti park. Milyen különlegességekkel találkozhat ott egy világutazó? — Yellowstone kapuit reggel 9-kor kinyitják és este 9 órakor zárják be. Záróráig mindenkinek el kell hagynia a védett területet, ellenkező esetben komoly pénzbüntetéssel sújtják azt, aki e szabályt megszegi. A belépés díja számunkra csillagászati összegnek számított, így — magyar módra — kerestük a bliccelés lehetőségét. Ismét szerencsésnek érezhettük magunkat, amikor egy hölgy, a park védelmi szolgálatának tagja gumibotját a tenyerébe ütögetve közeledett felénk, és tekintete nem sok jóval kecsegtetett. Imre mereven ránézett, és közben a fogai közt azt sziszegte felém: az útikönyvek nem írták, hogy belépés előtt levernek bennünket, mint majom a fügét. Gyorsan elővettem menlevelünket, melynek elolvasása után a marcona külsejű hölgy arcára anyáskodó mosoly ült ki, és egy kiskapun át beengedett bennünket a csodák birodalmába. Az utak még néhány helyen járhatatlanok voltak, mivel éjszakára a vadállatok ellepik a felmelegedett aszfaltot, és amíg jól érzik magukat, addig ott heve- résznek. Egyórás kerekezés után a park északi részén holdbéli táj képe fogadott bennünket. Kihalt fenyőfák között fortyogó, kénes források gőze tört fel a magasba. Megtekinthettük a világ legnagyobb gejzírkitörését is, amely ottjártunkkor igen aktív volt. — Milyen állatokkal találkoztak a látogatás során? — Főleg szarvasok, őzek és medvék tűntek fel utunkon, de a több ezer gejzírtől távoli erdős vidékek színesebb állatvilágot rejtenek. Ennek az a veszélye, hogy ha valaki bennreked a parkban, akkor az éj leple alatt kellemetlen meglepetés érheti. Késő délután lebukott a nap a hegyek mögé, és mi ott maradtunk a két drótszamárral, mint az árva gyerekek. Eszünkbe jutottak a több mázsás barna medvék és tőlünk távolabb néhány könnyen elérhető gallyra elemózsiát kötöttünk fel, nehogy velünk kezdjék el a vadak az éhségük csillapítását. Másnap délelőtt elhagytuk a nemzeti parkot, és újult erővel ostromoltuk a hegyeket, völgyeket. Szeptember 2-án keltünk át az USA-ból Kanadába. Villanófényben, úgy alulnézetből is — Bizonyára jó érzés volt újból magyar szót hallani. Kaptak-e segítséget a kint élő honfitársainktól? — Windsorban a Marton család vendégszeretetét élveztük. Az itt élő magyar barátaik lekapkodták rólunk a bokrok és viharok által megtépázott ruházatunkat. Néhány óra alatt újjávarázsolva adták vissza a számunkra is ereklyét jelentő ruhadarabokat. A következő napon indulás előtt újságírók és fényképészek hada vett körül bennünket. Interjúkat adtunk és néhány fotós még a földön fekve, úgy „alulnézetből” is készített felvételeket rólunk. Óriási volt a felhajtás. Szeptember 5- én már Torontóban voltunk^ Itt megkerestük a Magyar Élet szerkesztőségét, ahol kedves fogadtatásban részesültünk. Bessenyei László főszerkesztő a következő nap délelőttjére sajtótájékoztatót szervezett részünkre, majd felesége, Somorjai Ágnes, a Magyarok Világszövetségének területi képviselője vett pártfogásába bennünket. Ellátogattunk a Magyar Kulturális Központba, ahol a nagyterem közepén egy hatalmas korona ékeskedett csillár gyanánt. A magyar kulturális örökség jó néhány eleme itt bármikor megtekinthető. Felemelő érzés volt a Niagara közelében újabb ősrégi magyar kultúrával szembesülni. Itt, a világ legnagyobb vízesésénél milliók tértek már be a Magyarok Házába. Ez az épület luxus- kivitelben készült, és a látogatók teljes képet kaphatnak népünk kultúrájáról, hagyományairól. Az épület előtt egy kőbe vésett Árpád-felirat jelzi az építmény hovatartozását. Egy örök élmény: a Niagara — A Niagara vízesés évezredek óta a természet őserejének egyik jelképe. Mint magyar sportolók hogyan élték meg ezt a találkozást? — A látvány bennünket is lenyűgözött. Nekünk — alföldi fiúknak'— megdöbbentő élményt nyújtott. Percekig csak álltunk, és tátott szájjal bámultuk a világ legnagyobb vízzuha- tagát. Két vízesés van egymás mellett, egyik a kanadai oldalon, a másik amerikai területen. Alagutakon keresztül jutottunk a vízesések mögé. Félelmetes volt az óriási dübörgés és a hatalmas víztömeg. Úgy belefeledkeztünk a látványba, hogy a korgó gyomrunk jelzéseit sem vettük észre. Leszállt már az éj, amikor búcsút vettünk az akkor már fényárban úszó világcsodától. Másnap újra az USA területén róttuk a kilométereket. Szeptember 11-én a delevár indiánok földjén haladtunk keresztül. A táj gyönyörű, a klímája hasonlít az itthonihoz. Passaik felé haladtunk, az egyre erősödő forgalomban. Tudtuk, hogy a város magyar templomában további segítséget kaphatunk utunk finiséhez. így is történt. Mustos atya igazi magyaros vendéglátásban részesített bennünket, majd átkísért a templom melletti régi stílusú épületbe, a szálláshelyünkre. A következő nap délutánján vendéglátónk, dr. Kerekes Judit autóval elvitt bennünket New Yorkba. Jártunk a Broadway-n, megnéztük az aranyozott szobrokat, a Central-parköt, este pedig a kivilágított Szabadság szobrot. Emlékül kis üvegbe vizet merítettünk az Atlanti-óceánból és búcsút intettünk kedves barátainknak. Új küldetés küszöbén — Milyen érzés volt távol a hazától magyarnak lenni? — A magyarságtudatunk megsokszorozódott. Tudtuk, hogy missziót teljesítünk, és a rólunk alkotott kép honfitársainkról is információt nyújthat az érdeklődők számára. Úgy érzem, nem vallottunk szégyent ezen az óriási erőpróbán. — Úgy tudom, új küldetést teljesítenek a közeljövőben. — Réthy Erzsébet, a Magyar Békeszövetség elnökségének tagja azt a megtisztelő lehetőséget kínálta fel számunkra, hogy ott lehetünk Hágában a békekonferencián, mint hivatalos képviselők. Ezt a több ezer kilométeres utat is kerékpárunk nyergében tesszük meg, bizonyítva elkötelezettségünket hazánk, az emberi kitartás és a béke iránt. — Úgy hírlik, az ezredfordulón a legnagyobb erőpróbával állnak szemben. Mit terveznek? — Ausztráliában rendezik a 2000-es olimpiát. Azt tervezzük, hogy mint Magyarország hivatalos előhírnökei a nagy eseményt megelőzően kerékpáron átszeljük a kontinenst. — A főbb támogatókról sem feledkezhetünk meg, akik nélkül ez az erőpróba csupán álom maradt volna. — Feltétlenül külön köszönet illeti fővédnökünket, a Tokaj Kereskedőház Rt.-t, továbbá a Magyar Békeszövetséget, a Gyulai Római Katolikus Egyházat és a Békés Megyei Képviselő-testület Pándy Kálmán Kórházát, valamint a többi sportszerető támogatót. Amerikában a Magyarok Világszövetsége vállalt értünk garanciát az ott-tartózkodásunk idejére. Kopasz Tibor
