Békés Megyei Hírlap, 1999. május (54. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-29-30 / 123. szám
1999. május 29-30., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 „A SZÍNHÁZ NEM TUD EMESZPÉSEN VAGY EMDÉEFESEN JÁTSZANI, CSAK SAJÁT TÖRVÉNYEI SZERINT” Kozák András szerint a Nemzeti politikai marakodás eszköze lett Tisztaság és tisztesség. Elemi erő és nemes egyszerűség. Tartás. Akarat. Túl az ötvenen: feszülő cselek vés vágy. Szerepeiben világos a szó, fényes a gondolat, értelem és érzelem egyszerre hat. Mondatai súlyosak, mert az egyénisége is az. Kozák András legendás hírű előadások, filmtörténeti alkotások részese, irodalmi értékek nagy továbbadója. Egykor, Kazimir Károlynál a Thália Színházban havi huszonhét-huszonnyolc alkalommal állt a színpadon. Mostanában csupán nyolc-kilenc előadása van havonta, mégsem szidja a Nemzetit. Indulatait persze nem tudja leplezni... — Messziről jött, ugye? Hol is lakik? Buda... — ...jenő. Budajenő. A nullával jelölt kilométerkőtől, amely a Lánchíd budai hídfőjénél van, huszonegy kilométer. — Miért költözött oda? Azt kereste, amiben hajdanán élt, a vidéki élet szépségét? A múltat akarta megteremteni a jelenben? Vagy menekült valami elől? — Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, soha az életemben nem menekültem. Sem önmagam, sem mások, de még csak a gondolataim elől sem. Egyébként a korábbi lakásunk sem a város szívében állt. Budán, a II. kerületben. Mátyás király vadaskertjében. Egy 800 négyszögöles ősparkban. Budajenő is nagyon szép hely. Nálam azt jelenti: a kör bezárul. Vencsellő, ahol születtem, hasonló pontja az országnak. És amíg élek, most már kint maradok a természetben. Sőt, ha így folytatom, lassan a színházig sem fogok eljutni. — Elege lett mindabból, amit eddig szeretett? — Nagyon sokat beszélhetnénk erről. Először is: én soha nem hittem, hogy ezt a szakmát hitbizományba kaptam. Azt se mondta nekem senki, hogy ez fontos lesz az életemben. Csak azt tudom, hogy szerettem volna színész lenni. Mindenekfölött. Most mégis úgy érzem, jobban jártam volna, ha nem az életem teszem fel a színészetre. Nem hiszem, hogy ez olyan megnyilvánulásom, ami minden mást háttérbe szorít. Nem vagyok benne biztos, hogy most, amikor annyi hibát látok a működési lehetőségekben, nekem ezt mindenképpen csinálnom kell. Egyszerűen nem vagyok hajlandó szerepekért könyörögni. Igen, tudom, én már érdektelen vagyok. — Érdektelen? — Idáig jutottam, ezt érzem. A magyar színjátszás, amely egykor létezett, ma már eltűnőben van. De teljesen. És ha én nem tudok valakivel szövetkezni, hogy ezen a helyzeten közösen változtassunk, ha nem látok senkit a hatalmon lévők között, aki kimondaná, hogy bocsánat, uraim, itt valahogy rossz irányt vettek a dolgok, akkor minek csináljam? Mi értelme? —,,Kikoptak” ez emberei a szakmából? Nem lát maga mellett senkit, akivel összefoghatna? Hiszen alig van rendező, akivel az elmúlt húsz-harminc év alatt ne dolgozott volna. Az így jöttem, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás, a Fényes szelek, a Sirokkó, az Égi bárány ugyanolyan korszakos alkotásnak számít a magyar filmművészetben, mint a Sodrásban vagy a Tízezer nap. Színészi kvalitásain, művészi nagyságán nem fog az idő. Még akkor sem, ha ma kevesebbet játszik. — Mostanában tényleg csendesebb éveket élek. Pedig úgy érzem, hogy jobb színész vagyok, mint húsz évvel ezelőtt. Többet tudok az életről, a szakmáról, magamról; nem megyek bele olyan fals dolgokba, mint régen. Igen, ma már óvatosabb vagyok. És valóban, azok is kiszorultak a pályáról, akikkel én dolgoztam valaha. Ha csak a tévérendezőket vesszük. Hol van Dömölky János, Hajdúffy Miklós, Esztergályos Károly? Nekik se mondja senki, hogy kérem szépen, jöjjenek, csak tessék, tessék, lehet forgatni! Fütyül rájuk a Magyar Királyi Televízió. Ballagunk az Európai Unió felé, ahová ugye, úgy fogunk belépni, hogy nem hasonlítunk senkire, hiszen magyarok vagyunk. A búzánk, a tejünk ugyanolyan, mint a hollandoké vagy az olaszoké, de a nyelvünk, a tartásunk, a kultúránk egészen más. És itt kell különböznünk, ezekben a dolgokban. Ám hovatovább egyre kevésbé különbözünk. Amióta megtörtént a rendszer-, illetve gengszterváltás, ezzel a kérdéssel senki sem foglalkozik. Pedig jó lenne nem elfelejteni, hogy akárki került is eddig hatalomra, azt legfeljebb az ország, pontosabban a választók fele támogatta. Tehát ott egy másik tömeg, amelyik nem tart velük. A művészet amúgy sem pártos. Egyszerűen nem tud az lenni. Neki igazként kell szólnia. Egy színháznak nem lehetnek előítéletei. Ä színház nem tud emeszpésen vagy emdéefesen játszani, csak saját törvényei szerint. Eddig még senkinek sem sikerült a szolgálatába állítani a színházat. Következésképpen nem is szereti egy rendszer sem. A színház mindig bajforrást jelent. Ezért sem fontos senkinek. Véleményem szerint a jelenlegi kormány sem fogja felépíteni az új Nemzetit. A színház ügye politikai marakodás eszköze lett. —Mekkora rangot jelent ma a Nemzeti színészének lenni? Létezik még ez a rang egyáltalán? — Már nincs ilyen. Már akkor sem volt, amikor felborult a Thália, és Kazimir Károlynak azt mondták: mehet, ennyi volt, vége. Én akkor leszerződtem egy évre Szolnokra, onnan hívott Sík Ferenc, az akkori főrendező a Nemzetibe. Sokan már akkor azzal jöttek, hogy ez rossz lépés volt a részemről. Nehéz évek következtek, az biztos. Mindenre, ami úgy kezdődött, hogy Nemzeti, abban a pillanatban azt mondták, ne tessék magyarkodni! Még egy esztendővel ezelőtt is ez volt. En a Nemzeti mellett most is kiállók. Nem akart és ma sem akar meglovagolni semmiféle divatot. Itt nem kell idegből vagy gyomorból játszani, hogy lehetőleg már a harmadik percben szakadjon rólad a víz. Csakhogy a Nemzetiben az elmúlt tizenöt évben rettenetes dolgok történtek. Ezzel együtt mégsem akart hangosabb lenni, mint amennyire szükségeltetik, azért védem. Sajnos, nem olyan a programja, mint régen. Én nem ilyen repertoárral működtetném. Nem azt adja ugyanis, amit fel kellene vállalnia. Nem tartja műsoron a környező országok klasszikusait, hiányoznak a cseh, román, szerb, osztrák, lengyel darabok. Mint ahogy a görög vagy a francia klasszikusok. Vagy a fiatal magyar drámaírók művei. A Katona József Színház már nem tudna más irányba lépni, mint amit képvisel, mert elpártolna tőle a közönség. A Nemzeti még lépni tud. Csak nem lép. — Küzd még ez ellen, vagy már csak legyint? A hangjából ugyanis sem ezt, sem azt nem érzem. — Mind a kettő bennem van. A lázadás is, meg a vállrándítás is. Ilyen vagyok egy szerep elkezdésénél is. Lehet eső, lehet hó, mindenfelé el tudok mozdulni. Le tudom nullázni magam, hogy semmilyen se legyek addig, amíg ki nem találom, hogy pontosan milyen leszek. Levetek mindent, ami én vagyok, hogy aztán visszavehessek belőle, egyébként ugyanis nem élne meg a dolog. Eljátszottam itt, a Nemzetiben Bánk bánt, Teleki Lászlót, Szatmári Zoltánt, Füst Milán IV. Henrikjét, Claudiust a Hamletben, Lőrinc barátot a Rómeó és Júliában, mégis azt kell, hogy mondjam: ma mindenkinek bizonytalan a sorsa a színházban. A színházvezetőnek is. Ki van szolgáltatva a hatalomnak. Mint mindenki. Nem is egy cserkészcsapat, hanem egy őrs között van felosztva a hatalom, és oda már senki be nem kerülhet. Mindenki arra figyel, hogy azt a rövid kis időszakot, amely adatik neki, hogyan fordítsa a maga hasznára. Ilyen helyzetben aztán megesik, hogy üres a színház. De nem rossz. Ahhoz, hogy rossz legyen, rettenetesen el kell cseszni három-négy előadást. —Nem jobb a rossz, mint a langyos? — Ez, látja, már más kérdés. A Biblia szerint is a langyosabbat köpi ki szájából az Úr. Igen, lehet, hogy jobb a rossz, mint a semmilyen. Az üres. Mint a Nemzeti. Nincs szellem, vezéreszméje, semmije sincs. — Mibe kapaszkodik ilyenkor a színész? — Semmibe. De mert optimista vagyok, állandóan arra gondolok, hogy ez változni fog. Nagyon sok erőt érzek magamban, nagyon sok szerepet tudnék még eljátszani. Annyira nehezen viselem a csalódást, hogy már meg sem kísérelem, hogy bárkinél jelentkezzem és azt mondjam, itt vagyok. Sz. G. L. Ajánló Cd-sikerlista 1. Club Rotation 2. Touch My Soul 14. 3. Ákos: Ismerj fel 4. Junkies: Tabu 5. Jazz + Az Mixek 6. Backstreet Boys: Milleneum 7. In Da House 5. 8. Ricky Martin: Livin La Vida Loca 9. Mr. Ozio: Flat Beat 10. Even Song: Path of the Angels (Rock Island) Filmajánló Jackie Brown Stewardessi fizetését Jackie Brown azzal próbálja kiegészíteni, hogy pénzt csempész be az Államokba egy fegyverkereskedőnek, mígnem egyszer el nem kapják a rendészek. Börtönbüntetéssel fenyegetik, ha nem segít lebuktatni megbízóját, Jackie viszont vakmerő tervet eszel ki, amivel kijátszhatja egymás ellen az őt fenyegetőket. Könyv Mégsem hadtörténet A Magyar Könyvklub Híres háborús regények sorozatában jelent meg Cornelius Ryan könyve, A leghosszabb nap. 1944. június 6-án éjfél után néhány perccel kezdődött meg a nyugati szövetségesek hadművelete, az immár legendássá vált partraszállás, melynek harci eseményei a D-nap történeteként örökre bevésődtek az emberiség emlékezetébe. Ennél nagyobb katonai akciót sem azelőtt, sem azóta nem látott a világ; ez adta az ötletet a szerzőnek, amit megírt, mégsem hadtörténet. Mert emberekről szól, a szövetséges katonák és a fasiszta ellenség soraiból egyaránt a személyes sorsokat emeli ki, illetve polgári személyeket állít elénk, akik akaratuk ellenére keveredtek a véres ütközetbe. Hiteles forrásokból merítve írta meg dokumentumkönyvét Cornelius Ryan, ez a munka mindmáig a legizgalmasabb, legér- dekfeszítőbb beszámoló arról a harcról, amely végül döntő csapást mért a hitleri haderőre. Ma, amikor háború dúl a szomszédságunkban, különösen érdekes nyomon követni az egykori harci eseményeket és a mögöttük meghúzódó emberi összefüggéseket. N. K. Kozák András: „Nem is egy cserkészcsapat, hanem egy őrs között van felosztva a hatalom, és oda már senki be nem kerülhet” (Kozák András Czinkóczi Zsuzsával a Soha, sehol, senkinek című filmben) Az „első lányok” sajátos szerepe a világban A First Lady az angolul nem tudók számára is világszerte közismert fogalom. Jelentése: az első asszony, vagyis egy-egy ország első emberének leánya. De a First Daughter, az első lány szó- összetétel ebben a formában nincs igazán forgalomban. Jelentése mégis létezik és testet is ölt. A világ ugyanis sokat hall a nagyfőnökök kislányairól is. Közülük a legismertebb az amerikai elnök leánya, Chelsea Clinton. A médiában sorstársai közül róla esik a legtöbb szó. Nem utolsósorban azért, mert emberileg az ő helyzete a legnehezebb. Imádja Hillaryt, az anyját, de nem biztos, hogy ugyanolyan szeretettel csüng Billen, az apján. S persze nehezen viseli a nyomasztó kérdést, túléli-e szülei házassága azt, ami az elnök körül Paula Jonestől Monica Lewinskiig történt. Beavatottak kiszivárogtatták, mennyire megindította Chelseat, amikor a kalandokat szintén nem megvető Kennedy elnök sorait olvasta: „Ajándékokat veszünk gyermekeinknek, hogy megnyugtassuk rossz lelkiismeretünket. De ezek nem pótolhatják szeretetünk hiányzó, mindennapi megnyilvánulásait”. A nagy hatalmú emberek lányai — véli dr. Bernd Frederich családpszichológus — ösztönösen hasonló típusú férjet keresnek. így van esély arra, hogy felnőttként is folytassák azt a szerepet, amit gyermekként eljátszottak. Menem argentin elnök lánya, Zanuta Perez, apja mellett betölti a First Lady szerepét, mint annak idején Monika Hohlmeier, Franz-Josef Strauss bajor kormányfő leánya is tette. A bajor hagyomány egyébként folytatódik: Stoiber jelenlegi bajor miniszterelnök is rivaldafényben szerepelteti lányát, Constanzet. Reagan exelnök lánya, Patrícia, Sonia Gandhi lánya, Pryanka; Mandela lánya, Gerard Depardieu Zindziswa „civilek” maradtak. Ugyanakkor Jelcin lánya, Tatjána sokak szerint a Kreml királycsinálója. Zulfikar Ali Bhutto, a kivégzett pakisztáni kormányfő lánya pedig maga is országa miniszterelnöke lett. O az a ritka eset, amikor az első lányból első asszony lett. Méghozzá nem férje, hanem a saját jogán. Depardieu gondjai Nemrég azért vonták kérdőre Gerard Depardieu-t, mert kétes olajüzletbe fogott Kubában. A francia filmsztár nevetve válaszolt: „Nem tudtam, mit kezdjek a pénzemmel. Tényleg egy vagyont fektettem be, de legalább megszabadultam a nyomástól. És ki tudja, hátha tényleg találnak ott néhány csepp olajat. Tudom, hogy a befektetésem legkorábban 100 év múlva lehet jövedelmező, de hát nem is azért csináltam az üzletet, hogy meggazdagodjak, hanem kalandvágyból.” O’Connor: Elrabolta saját gyermekét A világhírű ír popénekesnő, Sinead O’Connor elrabolta saját gyermekét. A 32 éves sztárnak három éve született kislánya John Waters újságírótól, ám a szülők elváltak. A bíróság az énekesnő drogproblémái miatt az apának ítélte a gyermeket, amit Sinead két héttel ezelőtt jóvá is hagyott. Úgy látszik azonban, meggondolta magát, mert amikor Dublinban járt és a kislányt — az apa engedélyével — sétálni vitte egy parkba, beült egy taxiba és elindult a repülőtérre. Ott mindketten felszálltak a londoni gépre és csak otthonról értesített egy ír napilapot, amely szerint jó anyának tartja magát, ezért vitte magával a hároméves Roisint. Az ügynek nyilvánvalóan lesz még folytatása. Ferenczy Europress
