Békés Megyei Hírlap, 1999. május (54. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-14 / 111. szám
INTERJÚ 1999. május 14., péntek Direktor és színművész a ringben Konter nem percemberkent jött A Békés Megyei Jókai Színház igazgatói beosztásának ellátására a megyei képviselő-testület pályázatot írt ki, amelyre hárman nyújtották be tervezetüket: Gajdos József koreográfus, Konter László igazgató-főrendező és Tomanek Gábor színművész. Eredeti elképzelésünk szerint az esélyegyenlőség jegyében mindhárom pályázónak interjú formájában szerettük volna megadni a lehetőséget, hogy a nagyobb nyilvánosság előtt is kifejthessék, miért vágyódnak a direktori szerepre és győzelmük esetén milyen színházat ígérnének a megye és a város közönségének. Az egyeztetések és a megbeszélések ellenére Gajdos Józseffel a találkozó nem jött létre, ezért az alábbiakban csak Konter László és Tomanek Gábor nyilatkozatát olvashatják. Egyébként Gajdos József a művelődési és oktatási bizottság szerdai zárt ülésén sem jelent meg, s az interjú ügyében sem sikerült hosszas kísérletezés ellenére sem személyesen, sem telefonon elérni. A pályázatok elbírálásáról, illetve a Jókai Színház igazgatói posztjának betöltéséről május 28-án dönt Békés Megye Képviselő-testületének közgyűlése. Tomanek a közönséget szolgálná — Direktor úr! Kétszer három évad után ismét megpályázta a Jókai Színház igazgatói posztját. Miért? — Akkor sem döntöttem elhamarkodottan, amikor hat évvel ezelőtt idejöttem, hosszú távon gondolkodtam a színházról, nem percemberként akartam ideszaladni, valamit itt kavarni és aztán eltűnni. S most úgy érzem, hogy a hosszú távú terveimet még nem valósítottam meg, még csak egy részén tartunk azt útnak. Amikor itt feladatot vállaltam, tulajdonképpen felelősséget is vállaltam sok emberért, a társulatért, a színházért, aztán később az iskoláért. Nagyszabású munkába kezdtünk, ami azt a célt szolgálja, hogy a Békés Megyei Jókai Színház a jobbak közé tartozzon, ne csak tengjen, lengjen a vidéki színházak sorában, hanem büszke lehessen rá az itteni lakosság, s ezen a téren értünk is el bizonyos eredményeket. Hogy eközben most újra pályázat van, számomra adminisztratív mellékkörülmény, mivel lelkületemben és elhatározottságomban nagyobb léptékben és időhatárban gondolkodom erről a színházról. Remélem, hogy ezt módom is lesz megérni és megvalósítani. — Milyen arculatot, műsortervet szánna a jövőben a Jókai Színháznak, illetve min változtatna a korábbiakhoz képest? — Sok minden új dolgot hozott az életünkben ez a hat év, sok kérdést meg kellett válaszolni. Magamat és a társulatot is alkalmasnak érzem arra, hogy nyitottak legyünk minden jó kezdeményezésre, új társulásokra, mint amilyet például az Evitával elkezdtünk, vagy az operettjeinkkel, amelyekkel nemcsak Európába, hanem a világba is kijutunk, hiszen már Izraelben is voltunk turnén. Olyan együttműködési formákat szeretnénk kiépíteni, amelyek színesítik a színházat és a szolgáltatásait. Olyan műfajokkal szerződünk, amelyeket mi nem tudunk megvalósítani, mert nagyobb társulatra és azt a műfajt tudó művészekre lenne szükség, például operát, kamaraoperát, balettet tudnánk hozni az itteni közönségnek, kabarét, jelentős irodalmi és előadói esteket, amelyek jelentős művészek nevéhez kapcsolódnának. A régi tájolás már nem megy — Döntőnek látom, hogy a megyei színház vonatkozásában előrébb lépjünk és jobb kapcsolatot találjunk a megyével, a megye teljes lakosságával. A hajdani tájrendszerrel ezt nem lehet megoldani, hiszen a benti előadásaink szállítása körülményes, finanszírozása lehetetlen, de úgy gondolom, tudunk olyan könnyen mozgatható, jó fogadtatásra számító darabokat csinálni, amelyekkel utazhatunk és a színészek egészen közel mehetnek az ottani emberekhez. Szeretnénk személyes találkozókat is, mint a másik műfaj területén ismert író-olvasó találkozó. Jó lenne elérni, hogy ne csak azok szeressenek, ismerjenek és becsüljenek bennünket, érezzék úgy, hogy mi az övéké vagyunk, akik színházba járnak, hanem az egész megye lakossága érezze, hogy ez a színház az övé. — Több nézőt persze már nem nagyon tudunk magunkhoz csalogatni, mert szerencsére telt házak előtt játszunk, mégis fontos lenne, hogy azok is magukénak érezzék a színházat, akik még nem jöttek el. Szeretnénk közelebb menni az ifjúsághoz is, részt venni abban a dicséretes állami programban, hogy az iskola közelítsen a színházhoz és a színház az iskolához, ezáltal a diákok oktatásában, nevelésében jobban jelen tudna lenni a színház. Ez is útja lehetne annak, hogy kisebb településekre eljussunk, részben építve a Fiatal Színházművészetért Alapítvány növendékeire, akik még könnyebben megtalálnák a mai fiatalokhoz a hangnemet. Mindent játszani kötelező — A műsortervnek bevált az a szerkezete, hogy mint ebben a régióban lévő egyetlen színház, a mi dolgunk az összes nézői igényt kielégíteni, kötelességünk játszani az összes műfajt, és jelen kell lennünk elsősorban stúdióelőadásainkkal olyasmiben is, ami érdekes, friss, a megszokottól kicsit eltérő. A jövőben is játszunk drámákat, vígjátékokat, operettet, musicalt. Az Evita tavalyi sikere után a Nyíregyházi Zenés Szabadtéri Színházzal közös előadásokat követően még nagyobb vállalkozásba fogunk és a Jézus Krisztus szupersztárt szeretnénk bemutatni Nyíregyháza után a Sportcsarnokban. — Nem telt el évad, alkalom anélkül, hogy ne emlegette volna: ez a színház a városé is, nem csak a megyéé. — Valóban élharcosa vagyok ennek a gondolatnak, ebben látom a kilábalást, a normális működés lehetőségét. Legdöntőbb az életszerűsége a dolognak: ez a színház Békéscsabán van, semmiképpen sem lehet a városi nézőktől megtagadni, egyaránt látogatják városi és megyei nézők, ezt az életszerű helyzetet kellene a politikának is modellizálni. Amíg az a rendszere az állami támogatásnak, hogy minden önkormányzati forinthoz 60-70 fillért ad, egymillió forinthoz 6-700 ezret, tízmillióhoz 6-7 milliót, akkor ezt a 60-70 százalékos befektetési megtérülést nem kellene otthagyni az államban, hanem ide kellene vonni ebbe a régióba. Ha a város ugyanannyi erőfeszítést tenne, mint jelenleg is tesz a megye, akkor itt a legcsodálatosabb színház lehetne. Nem szeretek konkrét összegről beszélni, de azt elhihetik, hogy az a pénz, amiről szó van, az a város költségvetésében nem tétel, és a városiassághoz, egy terület kulturáltságához egyik legjobb elem a színház, amire érdemes áldozni. — Összefoglalná vezetői ars poeticája lényegét? — A színház, amely bennem él, gondolkodásában művészi és gazdasági szempontokat egyaránt szem előtt tartana, a rábízott javakkal, eszközökkel s tehetségekkel szándéka szerint felelősen gondoskodna. A műsortervet úgy alakítanánk ki, hogy az egyaránt megfeleljen a közönség igényének és a társulat arculatának. Nyitottnak kell lenni minden műfaj, illetve a közönség minden rétege és korosztálya előtt. Olyan műveket kell játszani, amelyek kifejezik változó világunk problémáit, amely polgárosodásra törekvésünk minden kínját emberséggel oldja, s az előadásoknak olyan modorban kell megvalósulnia, hogy a néző felismerése egyértelmű legyen. Olyan emberközpontú színházat akarok csinálni továbbra is, amely embereket feltételez a nézőtéren is, amely a kommerszre való késztetés közepette sem veszíti el érzékenységét a világ valós problémái iránt, amely minden egyes megnyilvánulásában a humánumról tesz tanúbizonyságot, amely mer érzelmesen megszólalni, s amely nem fogja szégyellni, hogy alapvető feladata az emberek szórakoztatása. — Úgy érzem, hogy ezzel a társulattal összeforrottunk; jó kapcsolatunk van, én szeretem ezt a társulatot, egy nyelven beszélünk, alkalmasak vagyunk arra, hogy továbbmenjünk és további eredményeket hozzunk létre, hogy igazán és véglegesen stabilizáljuk ennek a színháznak a jövőjét és a minőségét. 25 év után új szerep — Tomanek Gábor 25 éve van a pályán, ebből 17-et töltött Békéscsabán. Vajon miért vágyódik most másfajta szerepkörre? — A magyar színházakban inkább az anyagiak számítanak, nem a közönség és a művészek. Békéscsabán én olyan színházat szeretnék, ami a közönséget szolgálja, ugyanakkor a színészeket is kielégíti emberileg, művészileg, anyagilag. Visszahoznám azt a színházat, ami szórakoztat, nevel és a három alapelemre, a színészre, a színdarabra és a közönségre épül. Olyan társulatban szeretnék létezni, ahol jókedvűek, vidámak, elégedettek a színészek, ahol a színház igazi csapatmunka. — Nem lehet csak néhány színészre építeni, mert egyrészt be- legebednek a munkába, másrészt megunja őket a közönség, harmadrészt a többinek lehetetlenné válik az élete. Első a közönség, második a színész, a közönség a plakátokon a színészek nevét keresi, kedvenceiért megy be a színházba, nem a szerző vagy a rendező miatt. Szeretném továbbá visszaadni a színház rangját, becsületét, a közönség- és színészközpontú színházat szeretném visszahozni, megvalósítani. Olyan szellemi műhelyről álmodom, ami a színészeknek második otthona, és ahol a közönség jól érzi magát, feltöltődik, ahová mindig szívesen visszajön. Szeretet, emberség, pedagógia — A tartalomra vonatkozó elképzelések után a mai világban kikerülhetetlen a kérdés: mindezt miből, milyen anyagi háttérrel kívánja megvalósítani? — Ha igazgató lennék, először is nem tudnám, hogy mit örökölnék, mennyi pénzt. Megalapítanánk a Jókai Színház Baráti Korét, számítanánk mindazokra, akik szeretik a színházat és készek rá áldozni. A Békés megyei remek közönség szereti, igényli a színházat és rengeteget költ rá. — Hosszú éves tapasztalatból tudom, hogy mindenhová várnak bennünket, és a megye különböző városaiban, a legkisebb falvak művelődési házaiban is jól el lehet adni a tájelőadásokat, amiktől — nem titkolom — pénzt, bevételt remélek. A tájolás szerintem nemcsak rentábilis, hanem jövedelmező is. A jelenlegi, megalázóan alacsony fizetések mellett óriási dolog, ha különpénzhez juthatnak a művészek, a műszakiak, de jól jár a színház, a fenntartó és az üzemeltető is. Terveznénk kabaréesteket, esztrádprogra- mokat és más bevételt hozó műsorokat is. A színház műszaki állapota siralmas, felújításra szorul, amit pályázat útján és a baráti kör segítségével képzelek el. Az a célom, hogy aki fizet, többet kapjon. A megvalósításhoz pedig emberség, szakmai szeretet, pedagógia kell. Csupa olyan kellék, ami sajnos mind hiányzik a mai színházakból... —A műsorterv összeállításakor milyen szempontokat emelne még ki? — Nem lehet egy színházat kulcsra zárni. Irodalmi esteket és különböző összejöveteleket lehetne tartani a gyönyörű Vigadóban. Ki kellene próbálni, milyen igény van arra, hogy ott a város és a megye értelmisége, zenészek, írók, orvosok, politikusok találkozhatnának. Jókai születésének 175. évfordulója alkalmából lehetne Jókai napokat tartani, vers- vagy prózamondó versenyt szervezni diákoknak. Nyitni a város és a megye felé nemcsak azért fontos, mert a közönség szereti a színészeit és találkozni akar velük, hanem van ennek anyagi oka is. Ma már a családoknak, iskoláknak nincs pénze a gyerekek utaztatására, ezért nekünk kell elvinni a színházat a legkisebb faluba is. Nagy baj, hogy a közönséget mindenevővé tették, hogy egyre inkább az olcsóság felé mennek a színházak; lehet igényesen is szórakoztatni, nem kell feltétlenül ordináré, trágár darabokat bemutatni, ott van inkább Shakespeare, Moliére, Molnár Ferenc, Örkény, az Ár- gyélus királyfi, a Liliomfi! Jutalomjáték az öregeknek — Feltétlenül lehetőséghez juttatnám nyugdíjas színészeinket, akik több évtizeden keresztül dolgoztak ebben a színházban, akiket szeretett a közönség, meg kell becsülnie a színháznak az öregjeit, akik igazán megérdemlik a jutalomjátékot. Rosszkedvű, elégedetlen színészekkel nem lehet jó színházat csinálni. Biztosítani kell az anyagilag, lelkileg és művészetileg nyugodt légkört, hogy alkotni tudjanak; a magyar színház átka, hogy nincs alkotás, csak színészkedés, nincs szó művészetről, csak túlélésről. Az anyagiak korlátokat állítanak, de törekedni kell arra, hogy minden réteg, korosztály megkapja azt a műfajt, amire vágyik. — Amiről a szakma nem tud (Budapesten), az nem is siker... — A Jókai Színháznak jó híre van az ország nagy részében, ahol régen jártunk, várnak mindenhová, innen is lehet egyébként pénzt szerezni. Nyitni kell előadásainkkal az ország felé, keresni kell a kapcsolatot a környék színházaival, a határon túli magyar társulatokkal is, meghívni, cserélni előadásokat. A pesti színházak horribilis pénzeket kémek, ugyanakkor kellenek olyan bemutatók, amelyek a fővárosban is érdeklődésre tarthatnak számot. — Művész úr! Vezetése alatt miben állna a Jókai Színház arculatának, küldetésének lényege? — Feltétlenül nyitni kell a megye, a város, az ifjúság, az iskola (a jövő közönsége felé). A magyar színház bölcsője kis túlzással az iskola, és ma nagyon kevés az olyan színházi előadás országos szinten is, amely segíti a diákok színvonalas szórakozását, illusztrálja a tananyagot. A műsorterv törekedjen a nemzeti kultúra ápolására, arra, hogy a színház népszerű és sikeres legyen. Nem elég az előadásokat eljátszani, a közönséget színházközeibe kell csalogatni, beavatni, hogy minél többet lássanak, értsenek á színház mesevilágából, csillogásából, de érezzék a nézők a mindennapi küzdelmet, gondokat is. Békés megye közönségének éreznie kell, hogy ez az ő színházuk, értük van és értük lesz. Ha igaz az, hogy a nemzetek fenntartó ereje a kultúrájuk, akkor ez különösen igaz Magyarországra és erre a megyére, a Viharsarokra. El kell érnünk azt, hogy a Jókai Színház ne lehessen többé a színházak Szibériája, színésztemető, büntetőtábor a művészeknek. Mindezt pedig csak csapatmunkával lehet elérni, megvalósítani. — Szerintem a színházi vezetőnek a színház egészében kell gondolkodnia. Számomra csak a színház egésze, minden szerződtetett művész foglalkoztatása, tehetsége egészének kibontakoztatása és szakmai fejlődésének biztosítása lehet csak a cél. Babits ezt így mondta: „A színek együtt teszik a képet, a hangok együtt a koncertet.” Én úgy fogalmaznék: a színház egy kaleidoszkóp. Ha a kaleidoszkóp képéből elveszik a színeket, a formákat, megszűnik a jellege, jelentősége, érdektelenné válik. Niedzielsky Katalin Konter László kezdettől hangsúlyozza, hogy a Jókai Színház a városé is, nem csak a megyéé Rosszkedvű, elégedetlen színészekkel nem lehet jó színházat csinálni — vallja Tomanek Gábor (archív kép)
