Békés Megyei Hírlap, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-03-05 / 78. szám

Összeállítás a Jugoszlávia elleni háborúba bevetett NATO repülőgépekről Ha kedd, Mélykúti Gallatz János emlékezete Lopakodó, Varacskosdisznó... Azért nem hétfőn vezeti a Napkeltét, mert vasárnap nincs fodrász Százötven éve született a Fehér- Körösre épített gyulai tűsgát tervezője AZ ÍRÓEMBER NEM FŐVÁROSI VAGY VIDÉKI, EGYSZERŰEN KULTURÁLIS ÉRTÉK, HA TEHETSÉG A MARADANDÓSÁG AZ IDŐ PRÓBÁJA Sarusi Mihály (Kurtucz Mihály, Békéscsaba, 1944. április 7) író, újságíró. Szülővárosában 1961-tól fodrászsegéd volt. 1966—69-ben a debreceni taní­tóképző népművelés-könyvtár szakos hallgatója. 1976—77-ben kiegészítő magyar szakot végzett a pécsi tanárképző főiskolán. Békéscsabán, Székesfe­hérváron, Veszprémben volt újságíró. 1989-tól 1991-ig a Jászkunság szer­kesztője. 1979 óta a Magyar Távirati Iroda békéscsabai tudósítója. 1968-ban Darvas József-díjat, 1987-ben Füst Milán-jutalmat és a Szépirodalmi Kiadó nívódíját, 1989-ben Gáli István-díjat kapott. Bár hatvanas-hetvenes években írott munkái szokatlan, expresszionisztikus, „népi avantgarde” jellegük mi­att jókora késéssel jelenhettek meg, első elbeszélésfüzére (A csabai Szajnán, 1981) szülővárosának vegyes etnikumú világát, jellegzetes figuráit ábrázolva megalapozta írói hírnevét. (Új Magyar Lexikon) A rövid kommüniké lehet, hogy né­hány gondolattal összefoglalja egy kö­zépkorú férfi életének lényegét, de az embert, Sarusi Miskát, aki nap, mint nap köztünk jár, szerbuszolunk, ha ta­lálkozunk, akár egyetértünk gondolata­ival, akár sem, de mégis büszkék va­gyunk rá, barátainak sokaságával sze­retjük, ezt az embert nem tárja fel előt­tünk. Engedjen meg a nyájas olvasó némi elfogultságot nekem, hiszen majd’ egykorúak vagyunk, ismerem őt és né­pes családját kora ifjúságától. A fod­rászdinasztia sarját is látom személyé­ben, emlékszem még édesapjára, az anekdotázó mesterre, ismerem a szak­mát átöröklő fiú-, szakmát váltó leány­testvérét. A márciusi ünnepen József Attila-díjassá lett író számomra egy korábbi kedves szomszédot jelent a „Kvász utcából” (hogy őt idézzem), s idézi a csendes, szerény, bájos, min­denben társát biztosító szépasszonyt, feleségét, Rózsát. — Szerintem a vidéki író fogalma mondvacsinált, lehet valaki vidéken élő író — fogalmaz Sarusi Mihály a röpke időben, amit rohanós hivatásunk leülni, beszélgetni megenged. — Az igazi értékmérő a tehetség, s hogy elfo­gadnak, olvasnak -e valakit, avagy sem. Boldogan újságolom, hogy a közel­múltban Svédországban vendégszerep­lő, népszerű művészházaspárunk egy kint élő magyarral találkozván, kihúz­ta magát, amikor az Erdélyből elszár­mazott ,,svéd” kedves írójaként a csa­bai Sarusi Mihályt emlegette. Hát igen, ez az, amit pénzen nem lehet megvásá­rolni, ez az igazi sikerélmény a mai vi­lágban. — Könyvtárosként nem akartam dolgozni — folytatja —, tanultam, de az írást már fodrász koromban elkezd­tem. A hatvanas években, amikor ta­nultam, 3-400 forintból megélni nem volt könnyű feladat. Az évfolyamtársa­im mentek lapátolni a vasútra, így egé­szítették ki a jövedelmüket. Nekem vá­lasztanom kellett, vagy írok, vagy pénzt keresek alkalmi munkával. Szá­momra ez nem volt kérdéses, írtam, versekkel kezdtem, egy-egy novella, majd egy kisregény következett. 1971- ben írtam az első kisregényt, már itt Békéscsabán. — Hallom, hogy gyakran évtizede­kig hevert a ládafiában a kéziratok so­kasága, amíg kiadóra, olvasóra lelhe­tett. — Huszonnégy éve írtam Veszp­rémben Az aranykapca álma című kis­regényemet, amelyet a könyvhétre most sikerül kiadatnom, remélem sike­re lesz. Nincs olyan írásom, amelyen a kiadása, megjelenése előtt ne változtat­tam, csiszoltam volna valamennyit. — Híreim szerint kalandos életút áll már Sarusi Mihály mögött... — Népművelőként Magyarbán- hegyesen dolgoztam, ahonnan rövid időn belül visszajöttem Csabára, tisz­tes polgári adminisztrátorként, mellette külsőztem a Népújságnak, újságírónak készültem. Fél évig bírtam, majd meg­léptem, s elmentem matróznak, tenger­re vágytam, a Dunára kerültem. Haza­jövet Veszprémbe hívtak újságírónak névtelenül, ismeretlenül, olyan embe­rek voltak, akik megértettek, nagyon jól éreztem magam közöttük. — Veszprém jelentős állomás az éle­tében, bár a meghatározó mégis a Vi­harsarok... — Tíz évet éltem ott, szerettem őket, a feleségemre is rátaláltam. Azu­tán jöttek sorban a gyerekek. — Kalandvágyó lelkivilága hogyan szelídült családszerető alkotóvá? — Talán nem veszik nagyképűség­nek, kicsit szindbádi figura vagyok. Az én Szindbádságom nem a Krúdyé, más közegben indultam kalandokra, mint az ezeregyéjszakás nosztalgikus hős. Az én számomra a család egész életem során nagyon sokat jelentett. Tudtam, amikor egészen fiatalon az íróságra szántam magam, mi vár azokra az írókra, akik nem hódolnak be a hata­lomnak, egyik divatos irányzatnak sem. Világosan láttam, nem lesz könnyű a boldogulás. — Mi vezette vissza Békéscsabára? — A munka. A Magyar Krisztus írá­sa tízéves érlelés volt. Rájöttem, hogy . egyszerűbb, ha közelebb vagyok az er­délyi, az aradi világhoz, hiszen köny­vem erről szólt. Arról nem beszélek szívesen, de tény, hogy menekültem a politikai nyomás alól, s ide egy hírügy­nökséghez kerülvén, a tárgyszerű, tényszerű újságírás lett a feladatom, mese és ráhatások nélkül. — Az írásaihoz rengeteg tudás­anyagra van szükség, élményekre, fa­lujárásra, a sajátos nyelvi eszközök el­sajátítására... — Egy részét az élet maga szolgál­tatta, de sok munka, tanulás, szívós ki­tartás eredménye lehet egy-egy könyv. Az aradiak, a székelyek kitárulkoztak, meséltek az életükről, a tájnyelvüket igyekeztem .elsajátítani. Megélni a re­gényírásból nem lehet, szeretem a tényszerű újságírást is, ez biztosítja jó­szerével a megélhetésünket. Húsz könyvemből négy regényem, hét kisre­gényem van, novellákat, egy verses­füzetet adtam ki. Verseskönyvem is le­hetne, csupán egy kis pénz kellene a kiadatásához. Falukutató munkáim vannak, mert a Csanádi Kisiratos fia vagyok apám révén. Két nyelvészeti munkát is dédelgetek. — El nem kötelezettként és vidéken élő íróként mégis mindig jelen volt az országos irodalmi palettán. Ennek el­lenére magányos farkasnak érzem, hi­szen az ilyen-olyan módon támogatott országos hírű írók, a divatirányzatok képviselői nem igazán rokonlelkei, s bár sok a barátja, de a helyi irodalom képviselői között is mindig szerényen van jelen. — Én magyar író vagyok, aki Békés­csabán él. 1979-ben, 35 évesen jelent meg az első munkám egy ellenzéki lap­ban, a Mozgó Világban. Ez jelentette a szakma számára az íróvá avatásomat. Meglehetősen lekezeltek bennünket korábban, majd mintha áttörést érzé­keltem volna. Irószövetségi tagként el­lentmondásosan fogadtak, volt, aki ro­konszenvesen, s volt, aki fenntartással. — Kultúrának nem igazán kedvező világunkban hogyan jelenhet meg, ér­vényesülhet ma egy író, s könyvkiadásra miként tud lehetőséget teremteni? — Megjelennek könyveim, írása­im. Az más dolog, megvásárolják-e? Én sem tudok mindent megvenni, amit szeretnék, hát még akiben nincs is annyi késztetés, hogyan biztosítson pénzt könyvvásárlásra? Korábban a Szépirodalmi volt a kiadóm, most, a miskolci Felső-Magyarország Kiadó­nál jelenik meg a legújabb könyvem. Egymás után háromszor jelöltek a Jó­zsef Attila-díjra, az idén megtiszteltek vele. Nagy öröm számomra, a mun­kásságomért kaptam. Ugyanúgy dol­gozom, mint eddig, az időtől függően számtalan tervem van. Dolgozom egy dél-bihari kutatáson, szinte biztos, hogy könyv lesz, foglalkoztat az iro­dalom és a tudomány kapcsolata. Ezekre nagyon nehéz kiadót, piacot találni, pedig a múltunkat, az értéke­inket az írott betűvel lehetne legin­kább megőrizni. Bede Zsóka Ili II 1-•*» ■Bű Proletár kénytelenség Ha a részeg ember általában igazat mond — miként tartja a közvélekedés —, akkor a graffitik, a falfirkák a nép hang­ját fejezik ki. Már csak azért is, mert a nép egy (vagy több) gyermeke fújja fel a falra (általában józanon) levakarhatat- lan festékkel azt, ami a lelkét (vagy lelkűket) nyomja. Bé­késcsabán, a Luther utca elején a politika, azon belül is a baloldal nyomhatta a fiúk lelkét, mert a következőket rittyentették a hófehér falra:' LE A M.SZ.P.-VEL. Azért „le velük”, mert olyan maflák voltak, hogy hagyták elveszí­teni a választást, vagy azért, mert „olyanok” általában, vagy csak azért, mert vansapkanincssapka a fejükön — ki tudja? Valószínű, már soha nem derül ki. A követ­kező meszelésig marad tehát a megfejthe­tetlen indítékú szívbemarkoló vagy örömte­li üzenet (kinek-kinek ízlése és pártállása szerint): le az MSZP-vei! Mint említettem, tartom magam ahhoz, hogy a nép fal­ra firkáló csenevész (vagy debella) gyermeke a nép hang­ját közvetíti. Ezért is kaptam fel a fejem (meg elő a note­szem, hogy lapjaira véssem) egy észak-magyarországi kisvárosban a következő velős üzenetre: A DOHANY­...vannak urak, akik hónuk alatt hordják smicisapkájukat, batyu­ban sarlókalapácsukat ZAS PROLETÁR KENYTELENSEG. A mindenségit! Ez aztán hang! Először is: ezek szerint mégiscsak vannak proletárok. (Marx elvtárs örömében dörömböl a sírjában.) Másodszor: vannak urak, akik lelkűkben proletárok. Elv­társak! Semmi nincs veszve — Jókai után szabadon —, vannak urak, akik hónuk alatt hordják smicisapkájukat, batyuban sarlókalapácsukat. Harmadszor: nem mindenki proletár (még ha nem is cigarettázik), aki nincstelen, aki pléholdalast eszik, aki úgy guberálja össze életének maradék morzsá­it, vagyis vannak rejtőzködő gazdagok, akik szegényt mutatva megjátsszák magu­kat. Hiszen — mint megtanultuk — a do­hányzás proletár kénytelenség. Negyed­szer: már megint a proli járt rosszul, a do­hánygyárak belőlük élnek, őket zsigerelik ki (bezzeg a gazdagok). Ötödször: rohadt nagy színjáték a világ. Mint jobbfajta kémfilmekben, itt is — a nagy ma­gyar életben — a cigarettáról ismerni meg, ki a „közénkvaló”. Mit szóltok ehhez — Ady szavaival élve — véreim, ma­gyar proletárok? Árpási Zoltán Szeghalom, 1902. Községi szálloda. Ilyen is volt Szeghalomban, amikor még falunak tartották. Mellette nádfedeles ház állt deszkakapuval és desz­kakerítéssel. Kár, hogy odavan. Vannak barátaim az ország minden részében, sőt azon túl is — mondja Sarusi Mihály FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents