Békés Megyei Hírlap, 1999. március (54. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-20-21 / 66. szám
I90Q. március 20-21., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Az Erkel család... A Himnusz zeneszerzőjének több rokona is részt vett az 1848—49-es eseményekben Morelli Gusztáv emlékezete A fametszés legnagyobb hazai mestere kilencven évvel ezelőtt hunyt el Az utolsó mohikán Vitray Tamás negyven év után távozott a Magyar Televíziótól — És most ismét átvehette a legnagyobb elismerést jelentő díjat. — A díjak jönnek... De úgy gondolom, nem kell se szerénynek, se szerénytelennek lennem, díjat mindig a munkáért kaptam. Először talán azért kapja az ember, hogy legyen ereje a további munkára, hogy erősítsék vele, majd hogy mindig képes legyen létezni ezen a pályán, ebben a korban pedig, gondolom, azért adják, hogy tettem valamit. — Az utóbbi időben Szolnokon is feladatok egész sora, és a sikereké. — Szeretem ezt a színházat, mert olyan, amelyik a világ bármelyik táján megállná a helyét. Mint épület is, mert műgonddal van megcsinálva. Ebben a színházban lehet létezni, jól dolgozni. Itt valahogy minden a helyén van, mindenki a helyén tehetséges. És azt is szeretem, ahogy Schwajda működteti, hogy sok a vendég, ezáltal nem forr saját levében a társulat, mindig kap ösztönzést, felfrissülést az újabb személyiségektől. — Több időt tölt mostanában Szolnokon? — Igen, az idén sokat dolgoztam, egy kicsit el is fáradtam, alighanem csökkenteni kell az iramon. — És talqn a várost is megismerte már, úgy gondolom, netán meg is szerette? Harmincöt éve van a pályán, de minden előadására úgy készül föl, mintha kezdő lenne — Jaj, istenem, úgy szeretem a piacot! Különben a Zagyva-parton lakom, garzonom ablaka a vízre néz... És már- már úgy vagyok itt, mint Velemben (a művésznő vidéki otthona, ahol nyarait is tölti — a szerk.), a ház, a környék épp úgy ismerős, befogadtak, akárcsak ott, Velemben, köszönnek, ismerősként üdvözöljük egymást. És ez jó érzés, nagyon. — Ha kérnie lehetne, most mit szeretne? — Szeretném, ha már vége lenne a szezonnak, és mehetnék Velemre, hallgatni az én madaraimat, gyönyörködni a virágaimban, és nyími-nyími a füvet, mert imádom. Bistey András—Valkó Mihály Kossuth-díjasok a szomszédból Szolnok megye két Kossuth-díjast is köszönthetett az elmúlt napokban. A szomszédos megyeszékhely Szigligeti Színházában játszik ugyanis Gregor József és Törócsik Mari, akik március 15-én vették át a magas kitüntetést, a Körhinta legendás főszereplője immár másodszor. Szolnoki sikereik színhelyén, a színházban kerestük fel a művészeket, ott kértünk tőlük interjút lapunk számára. — Amikor valaki kap egy magas elismerést, általában végigtekint a pályáján, mintegy mérleget készít. Mit mutat az ön mérlege? — tettük fel a kérdést Gregor Józsefnek. — A kérdés jogos, de talán furcsa lesz a válasz: én nem vagyok visszanéző típus. Például nem archiválok semmit. Harmincöt éve vagyok a pályán, de minden előadásomra úgy készülök föl, mintha kezdő lennék. Ennek valószínűleg az az oka, hogy nagyon nehéz pályám volt. Nehéz volt elhitetni Budapesttől száznyolcvan kilométerről, Szegedről, ahol sokat játszottam, hogy nem csak a fővárosban van művészet. Amióta megkaptam az értesítést a Kos- suth-díjról, még gyakrabban jut eszembe áldott emlékű mesterem, Vaszy Viktor, hiszen neki köszönhetek mindent, amit a pályámon eddig elértem. O több mint húsz éve halott, és én újat azóta sem hallottam senkitől a zenéről, az operáról, pedig végigénekeltem a világot. És van még valaki, akinek nagyon sokat köszönhetek: ez pedig a feleségem. Ezt azért kell elmondani, mert tizennyolc éve vagyunk együtt, és voltak nagyon nehéz korszakaim, amikor ő tartotta bennem a lelket. Például ’91-ben, amikor elkerültem Szegedről, és azt hittem, belerokkanok, akkor mellettem állt. Voltak szép momentumok az életemben, de rengeteg gán- csoskodóval is találkoztam, ezért sem szeretek visszanézni. Szerencsére a gáncsoskodókat elfelejtettem, a nevükre sem mindig emlékszem, segít a szelektív memóriám. — Számított a Kossuth-díjra? — Nem. Most nem. Tudom, hogy volt olyan év, amikor föl voltam terjesztve, de akkor nem kaptam meg. Az utolsó állami kitüntetésemet ’83jban kaptam, a Kiváló Művész címet. Általában jellemző a pályámra, hogy hozzám az elismerések bizonyos fáziskéséssel érkeznek. — Mennyire tartja fontosnak a Kossuth-díjat a pályáján és az életében? Szeret játszani, hallgatni a madarait, gaiban, és nyírni a füvet Velemben — Az életemben tulajdonképpen nem igazán tartom fontosnak, bár természetesen örülök neki. Nem annyira fontos, hogy képes lennék utánajárni, kierőszakolni. A pályámon viszont azért fontos, mert végre áttörést hozott: egy nem budapesti művész kapta a legmagasabb művészeti kitüntetést, amit ma Magyarországon kapni lehet. * * * Törőcsik Marit a színház 15-ös számú női öltözőjében kerestük fel, ahol már egy ideje előadásaira készül. —Művésznő, Ön megkapott már minden jelentős elismerést idehaza, sőt Európában is — 1973-ban például a Kossuth-dí- jat. — Arra pontosan emlékszem, bár az évszámokra általában nem. Abban az évben kaptam meg, amikor a lányom született. Erre azért is emlékszem, mert a kórházban próbáltam fel a ruhát, amit a díjátadásra felvettem, a díjat ugyanis akkor április 4-én adták, a lányom pedig gyönyörködni a virá- március 20- án született. Gyűlölet nélkül Európába! Hajrá fiúk! Fél lábbal már benn vagyunk Európában, az Isten se ment meg bennünket attól, hogy idővel mind a kettővel ott legyünk. Jogos a zászlófelvonás, a fogadás, a díszlövés, az emeletes torta. Most már csak viselkedni kellene megtanulni. Nehogy bárki azt mondhassa ránk: megjöttek a prosztók. Talán táblát is készíttethetnénk magunknak, mint annak idején a pesti tujákon (villamosokon): padlóra köpni tilos. Az akkori csibészeket (jampikat, huligánokat) persze a legkevésbé se zavarta a tábla, köptek laposat — a plafonra. Mivelhogy oda szabadott. Figyelmeztető táblával vagy anélkül, de el kellene jutni például oda, hogy Demszky március 15-én, a Petőfi-szo- bor tövében ne politizáljon, ne szidja a kormányt, mégha olyannyira is igaza lehet benne. Aztán az Orbán — ha már egyszer kormányfő — ne felejtsen elmenni a főváros rendezvényére, ahol Budapest főpolgármestere a szónok. A kancellária se felejtse el kiküldeni az ellenzéknek az operaházi gálára szóló meghívót, mert az bizony rohadt snassz. S ha már „elfelejtette”, legalább kérjen elnézést, s ne azzal intézze el: igazán szólhattak volna, hogy nem kapták meg. (Képzeljék el, ha a kedves ismerős lányának lakodalmába elfelejtenek meghívni bennünket, felvennénk-e a telefont: „Ugyan Józsi, hát mi kimaradtunk?” A kedves ismerősről beszélek, akivel ráadásul beszélő viszonyban vagyunk, s akivel nagynéha még hátba is veregetjük egymást. Nem úgy, mint az ellenzékkel.) Végül nem kellene csak kormánypártiakkal telepakolni egy brüsszeli beiktatási ünnepségre kiutazó delegációt, s elegánsan kihagyni belőle az előzőeket. A történelem ugyanis — bármennyire hihetetlen — nem a mostani kormánnyal kezdődött. Előtte is voltak kormányok, kormányfők, amelyek, illetve akik tettek valamit a NATO-tagságért. Aztán ha már bevettek bennünket és e fölötti örömünkben fogadást adunk nagyköveteknek, politikusoknak, közreműködőknek, talán nem kellene onnan — mint hírlik — a miniszterelnöknek 35 percet késnie, megvárakoztatva köztársasági elnököt, külföldieket, hazai közéleti személyiségeket. Még akkor sem, ha miniszterelnökünk akkora nagy ember. Mondom, tanulni kell még az európaiságot.. Árpási Zoltán Talán táblát is készíttethetnénk magunknak, mint annak idején a pesti tujákon (villamosokon): padlóra köpni tilos Békés, 1902. Aratási lajt a század első éveiből. így nézett ki Békésen, de így nézett ki másutt is. Jó, hogy megőrizte nekünk ez a Véver Oszkár kiadásában megjelent képeslap
