Békés Megyei Hírlap, 1999. március (54. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-12 / 60. szám
RIPORT 1999. március 12., péntek „Az oroszok lőttek, mi pedig úgy szaladgáltunk, akár a birkák, amikor kutyát engednek közéjük” Tavaszból a gyilkos háborúba „Azt senki nem hiszi el, hogy mit éltünk át. Azt ettük, amit találtunk. Ha elhullott, fagyott ló hevert az utunkban, hát azt. Ismeri a nyers hús ízét, só, paprika nélkül? Édes, émelyítő, alig lehet lenyelni. Hogy ki hozott haza engem, ma sem tudom...” A Jó Isten — suttogja erre Mária néni. — A Jó Isten... 1943 tavasza emlékezetes Galló Györgyné Mária néni számára. Férje ekkor adta fel Debrecenből az első tábori lapot Szarvasra, amin tudatta, hazatért a frontról. A fiatal- asszony egészen azóta nem kapott hírt uráról, hogy 1942 májusában őrvezetőként besorozták a 2. magyar hadsereg mérőszázadába, s a vonat elindult vele a Don felé. De lépjünk vissza még egy esztendőt az időösvényen, s hallgassuk a nyolcvanöt éves Galló György történetét! Nem volt könnyű dolga Gyuri bácsinak. Miközben mesélt, újra átélte a megpróbáltatásokat. Közel hat évtized távlatából is minden részletre emlékezik. De lehet ezt elfelejteni?! Az alábbiakban amolyan emlékmorzsákat adunk közre. A fronton A szarvasi Galló György 1941 novemberében két év katonáskodással a háta mögött kelt egybe jegyesével, Máriával. Az ifjú férj gazdálkodó édesapja mellett dolgozott. 1942 májusában azonban újra behívták tartalékosnak. — Azután jött a sasbehívó, másnap már vittek egyenesen a frontra. A vagonok mindannyiunkat elnyeltek. Napokig utaztunk, csak néha álltunk meg, hogy a lovakat megjállassák. Jómagam a 2. magyar hadsereg 19. honvéd hadosztályában a mérőszázadban őrvezető voltam — kezdte Gyuri bácsi. — A téllel jött az igazi veszedelem. Hogy pontosan hány fok volt, nem tudom, nem néztem a hőmérőt (a feljegyzések szerint mínusz 35 fok lehetett — a szerk.). Téli felszerelést nem kaptunk, csak kucsmát. A posztókesztyűben megfagyott a kezünk. Könnyű katonai ruhában és bakancsban jártunk. A látúlerővel szemben egyre nehezebben tartottuk magunkat. Csak puskánk volt. Néhány társammal a vonalösszeköttetést építettem. A bemérőalakulathoz egyre-másra érkeztek a jelzések. Az első vonalbéli lövészárkokból utánpótlást kértek. Nincs utánpótlás! — válaszolták vissza. Parancsba adták, hogy lőjenek a gyalogság mögé, hogy az ne hátráljon. Szörnyű, mennyien ottpusztultak. Tetszett már látni megperzselt disznót? Én embereket láttam a felismerhetetlenségig összeégve. Nem tudom, Jány Gusztáv vezérezredes miért nem adott parancsot a visszavonulásra?! *»•*»«*•*»» Az igazolvány, mely tanúsítja, hogy Galló György a 2. magyar hadsereg 19. honvéd hadosztályában őrvezető volt A doni katasztrófában két hét alatt százötvenezer ember veszett oda. Ez a katonai vereség Mohácson is túltesz. Galló György: „Tudom, nincs az a kárpótlás, Az elégtétel elmaradt...” bam, a sarkam léfelcetecléh. Á‘ lábujjaimon a bőr még sok éven keresztül olyan volt, mint a cigarettapapír. Élelemhez sem mindig jutottunk, tudja, a partizánok „dolgoztak”. S ha jött is étel, milyen?! A levágott tetejű benzines hordó volt a kondér... Legtöbbször kenyeret ettünk, vizet ittunk hozzá, s közben arról tárgyaltunk, hogy mit ebédelünk majd odahaza. A ami elfeledtetné a háború ütötte testi és lelki sebeket. Enyhíteni lehetett volna, de azt meg sem próbálták. FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET A kijevi hadikórházban végre megfürödhettem, és tiszta ágyneműbe feküdhettem! Itt nem sók időt töltöttem. Ellátták a sebem, bevagoníroztak és elindítottak haza, Debrecenbe. 1943. március végén értünk haza. Szolnokon megállt a vonatunk. Emlékszem, a peronról valaki odakiáltotta: „Gyáva katonák! Otthagytátok a fegyvert!” — Jaj, hányszor kellett még ezt hallani! A szombathelyi kórházba kerültem, itt vették először alapos kezelésbe a lábam. Mennyi fiatal nyomorék feküdt ott! Az egyiknek a karja hiányzott, a másiknak a lábát amputálták. A háború és a fagy megtette a magáét! A háború sebei Áprilisban saját felelősségemre hazakértem magam a kórházból. Itthon a feleségem ápolt tovább. Még ebben a hónapban Miskolcon leszereltek. 1944 májusában újra jött a behívó. Otthagytátok a fegyvert! Gyáva katonák vagytok! — ripako- dott ránk az egyik elöljáró, az orvos pedig rám fogta, hogy a sebes lábammal csak szimulálok. Először a menetszázadba •úp Katonák távol a hazától „Vegyünk a kezünkbe egy körzőt és szúrjuk Európa térképén Budapest helyére. A körző két centiméteres nyílása 300 kilométernek felel meg. Induljunk el a körzővel északkelet felé: egy, kettő, három, négy, öt lépés a körzővel, és elértünk Gheorghiu- Dej városához a Don partján. Ötször háromszáz: ezerötszáz kilométert teltünk meg légvonalban. Már az első háromszáz kilométernél elértük az akkori országhatárt, aztán újabb három körzőlépés, kilencszáz kilométer: átszeltük Ukrajnát, s az utolsó háromszáz kilométer már az Orosz Szocialista Köztársaság területe. Idáig jutott el véres harcok után 1942 szeptemberében a 2. magyar hadsereg, s itt áll most, 1943. január elsején. Határainktól ilyen távol magyar katona még sohasem harcolt, hacsak II. András királyunk keresztes hadbeli kalandját nem számítjuk. A vállalkozás méretei tehát óriásiak. A fegyverre fogható férfilakosság jelentékeny része áll a Szovjetunió földjén, három magyar hadsereg közül egy. Mit keresnek egy kis közép-európai ország katonái ezerötszáz kilométerre a fővárostól, a ki tudja hányadik szomszédban? Mit keresnek ott, ahová legvakmerőbb hadvezérei sem vezették soha? S mit keresnek akkor, amikor minden iskolás gyerek tudja, hogy háborút utoljára 1485-ben nyert Magyarország, amikor Mátyás bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára; Bécsnek büszke vára azonban a magyar államhatártól mindössze negyven kilométerre, Budától pedig légvonalban kétszáz kilométernyire állt! Most viszont a 2. magyar hadsereg a Don folyó kanyargós partján hosszkiterjedésben nagyobb területet véd, mint amekkora a Bécs—Budapest közötti távolság, az egész magyar katonák megszállta terület pedig nagyobb, mint az 1942-beli Magyarország. A 2. magyar hadsereg 1942 ősze óta védekezik. Addig előrenyomult: a Vörös Hadsereg azonban a Don partján megtorpanásra késztette. Az ezerötszáz kilométerből ezerkettőszázat vonaton utazott a 2. hadsereg, harcolva csak mintegy háromszáz kilométert kellett megtennie. De ez is akkora terület, mint amekkora hazánk kiterjedése észak—déli irányban. 1942 júliusa és szeptembere között súlyosak voltak veszteségei: nem álltak arányban a megvívott csatákkal. Most ott húzódnak védővonalai a Csendes Don partján. Mi lesz ebből?" (Részlet Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvéből) Gyalog a hőmezőn Szerencsénkre nem volt olvadás, a hó olyan volt, akár a homok. Az irodai papírt megsemmisítettük, a felszerelést lovas kocsira pakoltuk, mi pedig teherautóra ültünk. Egy bekötő- útón ért minket az első támadás. Az oroszok lőttek, mi pedig úgy szaladgáltunk, akár a birkák, amikor kutyát engednek közéjük. Rengeteg halott maradt az úton. A felszerelést, a fegyvert mind elszórtuk. Volt egy teherautó, ami beindult, arra kapaszkodott fel, aki tudott. A tetején hegyén-hátán feküdtek, az oldalán fürtökben csüngtek az emberek. Alig tettünk meg néhány kilométert, bekerítettek bennünket. Sokan ottvesztek, a kocsi kerekeit kilőtték. Innen gyalog folytattuk az utat. Furcsamód, ekkor történt meg, hogy életemben először és utoljára gazdag embernek hittem magam. Az út mentén garmadával hevert a fronti márka. A németeknek nyilván nem volt idejük felgyújtani. Amennyit csak tudtunk, a zsebünkbe tömtünk! Másnap beértünk egy faluba. Bekopogtam az egyik házba, ahol az öregasszonynak az volt az első kérdése: Vengere? Nem mertem bevallani, hogy magyar vagyok. Inkább azt mondtam, szlovák. Ez szemlátomást tetszett neki. Felbátorodtam és megkérdeztem: Mamuska! Moloko eszty? — s közben előhúztam egy marék fronti márkát. Hamar kiderült, ez a pénz fabatkát sem ér. De mert megszánt az asszony, adott egy bo- dagot. Kovász volt az és liszt. Volt olyan, hogy napokig meneteltünk, amíg falut találtunk, élelemhez ritkán jutottunk. Azt ettük, ami az utunkba került. Nemegyszer lódögöt, fagyottat, sületlenül. Gyáva katonák?! Hetek óta úton voltunk. Időnként fogdosták is az embereket, a visszavonulókból toboroztak erőket bevetésre. Csont bőrre' fogytunk. Hogy mégis mi adott erőt? Megmondom! Amikor a közelünkbe csapott egy akna — s ez sokszor megesett —, úgy futottunk, akár a nyulak! Olyankor nem éreztük a kimerültséget. Kegyetlen világ volt. Az autók átgázoltak a vonulókon, az erősek eltaposták, aki a földre bukott. Közben az oroszok úgy jöttek, mint a han«»ivosUaH .I'-m-xviü isnu gyák., Feg-yvectelenüLa»partizánokkal szemben tehetetlenek voltunk. Velünk már akkor rég nem törődött senki. Egy repesz engem is eltalált. A lábszáramon. Szerencsére csontot nem ért, csak a húst tépte fel. Bekötöztük, és folytattam az utat. Már Szúrni városát is elhagytuk, amikor sikerült felkerülnöm egy sebesültvonatra. Az elvitt Kijevig. osztottak' -be, innen a pótszázadba, végül leszereltek. A megaláztatásból itthon is kijutott. Aki katona se volt, az is a képembe vágta: Gyáva! Mit keresel itthon?! Öt évig a párommal édesapámnál laktunk, a családi háztájiban dolgoztunk. Később tanyát béreltünk, s ott gazdálkodtunk. Azután a bérelt tanyát betagosították, mi pedig kénytelenek voltunk belépni a téeszbe. ^rfsSvetíízetből mentünk. Állítom, a háború alatt többet szenvedtem, mint aki fogságban volt. Az egykori hadifoglyoknak jár kárpótlás, a hadiözvegyek és a hadiárvák egy részének úgyszintén. Jómagam hatvanhét százalékos rokkant vagyok, a nyugdíjamat havonta háromezer forinttal toldják meg. Tudom, nincs az a kárpótlás, ami elfeledtetné a háború ütötte testi és lelki sebeket. Enyhíteni azonban lehetett volna rajtuk, de azt meg sem próbálták. Hogy milyen elégtételre vágytam? Tisztességes nyugdíjra, s arra, hogy megengedhessek magamnak egy üdülést. Az elégtétel elmaradt, engem eddig még senki meg nem hallgaGyuri bácsi a háziipari szövetkezettől ment nyugdíjba. Felvételünkön fele- tott... ségével és legkedvesebb kutyájukkal Csath Róza
