Békés Megyei Hírlap, 1999. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-28 / 23. szám
PORTRÉ 1999. január 28., csütörtök Negyven vidám év a deszkákon Dénes Piroska sosem a tekintélyt tisztelte, csak a játékot! „Megkapom a szerepet, megtanulom és eljátszom. Csak ennyi a színész dolga." Dénes Piroska a Róza néni címszerepében, 1993-ban származik, valamennyi testvére él. Van-e művész közöttük? — Nincs, mindenki normális. A szüleim nem örültek, hogy Pestre megyek színészetet tanulni, mert féltettek a nagyvárostól. Nagyon egyszerű szülők gyermeke vagyok. Ma is emlékszem anyámra, ahogy kiállt a kapuba összetrombitálni bennünket a vacsorához. Akinek nem tetszett a menü, felmászhatott az eperfára egy darab zsíros kenyérrel és kész. Amolyan bohóc család voltunk, sokat nevettünk, tréfálkoztunk. Minden testvéremnek volt tehetsége a színjátszáshoz, iskolai rendezvényeken mindig fellépett közülünk valaki. — Emlékszik még a felvételi vizsgára? — Természetesen. Amikor megérkeztünk a főiskolára, a többi színészjelölt már kiöltözve sétált a folyosón, skáláztak, szavaltak. Mondtam Laci bácsinak, hogy menjünk haza, engem úgyse vesznek fel, de ő nem tágított. Azután behívtak, emlékszem, Tompa Mihály-verset szavaltam és egy parasztvígjáték betétdalát énekeltem. Major Tamás és Gobbi Hilda dőltek a nevetéstől. Rögtön felvettek. Két év után jött egy kis malőr. Szerelmes lettem az egyik filmes tanulóba. Nem jártunk tornaórára, vívásra, marxizmusra, hanem a zugligeti kiserdőbe. — Mi lett ennek a vége? — 1956: elkezdtek lövöldöz A legkisebb Ducza gyerek — szám szerint a hetedik — nem akart színész lenni. Kelemen László, a túrkevei kul- túrház igazgatója azonban addig erósködött, hogy ennek a lánynak a Színművészeti Főiskolán a helye, míg végül Piroska nekivágott a felvételinek. A vizsga kitűnően sikerült és Dénes Piroska negyven évet töltött színpadon, ebből harmincnyolcat a békéscsabai Jókai Színházban. — Miért változtatta a nevét Duczáról Dénesre? — kérdeztük a művésznőt. — Azért — feleli pajkosan hunyorítva —, hogyha rosszat írnak rólam, akkor a szüleim ne izgassák magukat. Ne mondják anyámnak, na, Juliska néni, a lánya nagyon gyengén szerepelt! A Dénest Szolnokon találtuk ki, ahol „cselédkönyvesként” — így hívták akkoriban a gyakorló színészeket —játszottam másfél évig — fordítja komolyra a szót. Ez a név jól mutatott a plakátokon, az ötvenes évek végén ugyanis nagy ro- mánellenesség dúlt és az idegen hangzású Duczát nem volt szerencsés használni. — Piroska nagy családból ni és nem akartam járókelőként céltábla lenni. Végbizonyítvánnyal szabadultam, szegény kis szerelmem nyugatra távozott, én hazamentem Túrke vére. A harcok múltával hívtak vissza a főiskolára, de akkorra már elszerződtem Szolnokra, havi ki- lencszáz forintért. —Amikor az interjú időpontját akartam egyeztetni a művésznővel, meglepődtem, hogy Dénes Piroska neve nincs feltüntetve a telefonkönyvben. Helyette Bodri Jánosnét találtam. A szobába lépve is a férje fényképe fogad. Úgy van elhelyezve a kis asztalon, hogy Piroska ágyáról jól lehessen látni. — Beszélgetni is szoktam vele. Nagyon jó társ volt, két mogatta és ezt mondta: — Szevasz, édes druszám, Bodri! Az a kutya úgy örült, hogy egy hónap után először hallja a nevét, menten összepisilte magát. — Később sem gondolt arra, hogy megváltoztassa a férje nevét? — Soha. Nekem nagyon tetszik. A régi betyárvilágból származik, akár a Szellő Jóska. Ha levelet írtam neki, mindig így kezdtem: Drága Kiskutyám, tudatom veled... — A művésznő negyven évet töltött a pályán, mindennap játszott vagy próbált. Nem érzi úgy, hogy kiszívta erejét a színház? Hogyan lehetett ezt a terhelést bírni? — így — mutat ránc nélküli, gyönyörű bőrére —, nem mentem tönkre. Tudja, biztosan a gének teszik. Mindig babakrémet használtam a bőrömre, erre kentem az alapozót a fellépések előtt. Valamikor egy riporter megkérdezte tőlem, mire gondolok, amikor meghajolok a tapsoló közönség előtt. Édes gyerekem — feleltem —, először megnézem, be van-e kötve a cipőm, nehogy hasra essek a fűzőbe. Másodszor: van-e otthon vöröshagyma meg petrezselyem, mert holnap főznöm kell, na, pá! Gyakran megesett, hogy amikor éjféltájban hazajöttünk Orosházáról vagy Battonyáról, azt mondta a férjem: te, én úgy ennék egy kis tojásos galuskát! Mondtam, én is, és már fogtam is hozzá. Olyan is volt, hogy éjszaka megfőztem másnapra. A fiamat, Jánoskát, már hathetes korában oda kellett adnom egy idegen asszonynak — most bébiszit- temek mondják, akkor Mariskának hívták —, mert táncpróbára rendeltek. Nem volt gond elválasztani a babát, mert mire hazajöttem, elment a tejem. Janika nagyon utálta a színházat, egyszer azt mondta nekünk, hogy rúgassuk már ki magunkat, mert neki se apja, se anyja nincsen. Másik gyerekünk is született volna, de el kellett vetetnem, mert az akkori igazgató közölte, hogy ő nem terhes éve halt meg, nagyon hiányzik. A békéscsabai színházban dolgozott. Ragyogóan zenélt, mesésen tudott hangszerelni. Óriási sztori volt nálunk a bemutatkozása! Mondom anyámnak, hogy megismerkedtem egy fiúval, aki megkérte a kezemet. — Hogy hívják? — kérdi anyám. — Jánosnak. — Milyen Jánosnak? — Hát, Bodri Jánosnak— feleltem. — Nahát, te nem vagy normális, a kutyánkat hívjuk így! Attól a naptól fogva a kis keverék korcsunkat a Bogár névre tanítottuk, az meg szegény nem tudta, hogy mi van. Na, eljött János, kérdezi, hogy hívják a kutyát. Mondom, Bogárnak. A kutya oda se fülelt, hiába szólöngatta. Mikor már a .fél utca rajtunk röhögött, megsúgtam a kutya igazi nevét. Erre János odament hozzá, megsianyákat, hanem színésznőket szerződtet. így a fiam testvér nélkül maradt. — A művésznő 1978-ban Jászai-díjat, hét évvel később Oze-díjat kapott és négyszer méltatták SZOT-díjjal. Bizonyára van mit átadni a fiataloknak. Szívesen tanulnak Piroskától? — Nem tanulnak ők tőlem, csak rosszat! A színházban állandóan csibészkedtem, ha valaki fegyelmit kapott, az csak én lehettem. — Miért? — Mert rossz voltam. Káromkodtam, nagy szám volt, nem tiszteltem a tekintélyt. Előnevet is kaptam: G. Dénes. Tudja, mit jelent a G.? Gonosz. Azt kérdezi, hogy miért? Mert mindenkinek a szemébe mondtam, amit gondolok. Például így: Édesem, mennyi a fizetésed? 1200 forint? Kiscicám, ha felmész a deszkára, két forint nem látszik a tehetségedből. Na, pá! — Bizonyára haragudtak néhányon a művésznőre... — Mindenki. Amikor megkaptam a Jászai-díjat, a portás hátat fordított nekem és úgy locsolta a virágokat, hogy ne kelljen gratulálnia. —Nem félt attól, hogy a rendezők megelégelik egyszer a szókimondását? — Nem. Tudom, hogy „világtehetsége” sosem voltam, de használható vagyok. Nekem adhatta^ vígjátékot, drámát vagy mesét, azt maximálisan teljesítettem és nem olyan nagy szenvedéssel, mint divat mostanában. Sokszor hallom, hogy a művész nagy keservesen, kínok közt szüli meg a figurát. Minek ez? Az a véleményem, hogy valaki vagy tud, vagy nem tud. Kis Manyi — akihez sok érzelmi szállal kötődöm — nyilatkozta egyszer: „Megkapom a szerepet, kedves- kéim, megtanulom és eljátszom.” Hát mi dolga a színésznek a világon? Csak ez. — Soha nem volt gátlásos a színpadon? — Egyszer. Öt hónapos terhesen játszottam, amikor láttam, hogy a nézők összesúgnak előadás közben. Szünetben lementem a varrodába és fodros szoknyát kértem, hogy ne lát- szódjék az állapotom. A színház nemcsak szín és ész, hanem látvány is. Mi Éoze a közönségnek ahhoz, hogy terhes vagyok? Ez magánügy. — A művész hangulata is magánügy akkor, ha játszik? — Anyám temetése napján se kértem szabadnapot. Délelőtt temettük, este vígjátékot játszottam. Dezsőkét, a háromlábú botot időnként szobabiciklire váltja, hogy erősítse izmait FOTÓ: kovács ERZSÉBET —Hogyan lehetett ezt kibírni? — Emberi tartás kérdése, plusz tudathasadás. Teljesen ki tudom zárni az érzelmeket, amíg játszom. Ha átengedjük magunkat a gyásznak, nehezebb visszatérni a hétköznapokba. — A művésznőt két éve agyvérzés érte, bal keze és lába megbénult. Hihetetlen akaraterővel újratanult járni, ellátja magát és úgy beszél az elmúlt időszakról, mintha csak megviccelte volna a közönséget. Soha nem keseredik el? — A kórházban is szórakoztattam a „bandát”, de meg kell mondjam, rám borzasztó nyomasztóan hatott a többi beteg. Aki nálam sokkal jobban volt, csak ült az ágyán és siránkozott. Én meg folyton erőltettem Dezsőkét, a háromlábú botomat, hogy menjünk, sétáljunk, mert haza akartam jutni. — Mi az, ami igazán el tudja keseríteni? — Ha lebbencslevest kapok ebédre és nincs hozzá itthon ecet.-— Valami szép gondolat kívánkozik a beszélgetés végére. Mi legyen az? — Fejezzük be azzal, hogy írok is. Kis karcolatokat, kórházi élményeket. Tessék, ebben a borítékban vannak. Nézze el nekem, hogy girbegurbák a sorok, még félig bénán vetettem papírra a gondolataimat. Szeretném, ha az újságjukban megjelentetnék. Amint látja, nem adtam fel a küzdelmet, szeretnék újra egészséges lenni, és eljátszani Peer Gynt Aase anyóját. Baracsi Magdolna
