Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-31-1999-01-01 / 305. szám
SZILVESZTER 1998. december 31-1999. január 1., csütörtök-péntek A főszerkesztő típus (kizárólag főnöknek ajánlott!) A hörcsög típus (biztos benne, hogy mindenről mindent tud) Újságírók KÉTEZER KÜSZÖBÉN Kolléganőnk néhány hasábban arrébb olvasható élménygyűjteménye lázas keresésre késztetett bennünket. Milyen is az ezredvéghez közeledő kor irigyelt hírlapírója? Erőszakos, gyáva, bájos, csúnya? A jellemző típusokból készítettünk egy kosárra valót—a nyilatkozni vágyó politikusok, bankárok, sportolók kedvükre válogathatnak! A hálószobatitkok tudója (lesi típus) A laptulajdonos beosztott újságírója (áldozat típus) Túlélési tanfolyam viharsarki firkászoknak Kupik és putrik közt megedződve Kockázatos tudósításokra specializálja magát néhány tollforgató, só't, fotóriporter is. Szorongatott helyzetében sokszor nem elég a szerencse, kell némi rafinéria, talpraesettség. Persze vannak országok, ahol ezt már tanítják. Egy ilyen különös kurzus színhelye például az angliai Hereford, ahol különböző nemzetiségű újságíró, fotós, tévés átlag 2 ezer dollárért megtanulhatja, hogyan kell szembesülni hivatása gyakorlása közben a vészhelyzetekkel. De mit tegyen a csóró firkász, ha nem dollár ellenében lót-fut a kaszaperi mínuszos hír után? (Különben is, ott a veszélyességi pótlék mértékét maximum kutyaharapásban lehet mérni!) Az angol iskola szerint a tollforgató tanulja meg a fegyverhasználatot! És a viharsarki magyar? Autójának anyósülésére helyezzen méretes seprűnyelet, vagy ha alvilági kapcsolatai révén sikerült egy-két baseball ütőt beszereznie, akkor azt. Kutyák ellen remek fegyver. Persze a gyengébb idegzetű és állatbarát újságíró a meggyőzés módszerét is latba vetheti, például így: — Gyere ide Ellöki, nem harap a néni! * * * A különleges brit légiszolgálat egyik veteránja mindent tud arról, hogyan kell növelni legrosszabb körülmények között is a túlélés esélyeit. Előfordulhat ugyanis, hogy az újságíró magára marad sebesülten — akár kígyó, akár skorpiómarással — a sivatagban vagy az őserdőben. Egy nálánál is tapasztaltabb B. M. Hírlap-munkatárs is tudja, mitől döglik — no, nem ő, hanem — a légy! Például akkor, amikor szakadó esőben, a déli harangszót hallva köhögve, hörögve megáll az autója, merthogy kifogyott a nafta! A mi, gyengébb nemhez tartozó emberünk magányosan, mobiltelefonjával az ölében elbőgi magát, mert vasárnap lévén egyetlen ismerősének, barátjának, hozzátartozójának sincs bekapcsolva a sajátja! Ráadásul — szégyenszemre — a város közepén történik meg a malőr... (A legjobb taktika ilyenkor: majd csak jön valaki!) * * * Az angolokkal persze az is megesett, hogy riporterük az ellenség kínzókamrájában találta magát, ahol nem ismerték az ártatlanság vélelmét, és a fogolyból mindenáron értékes adatokat akartak kiszedni. Hogy mik vannak?! Persze egy rafinált, rendőrségi sajtótájékoztatókon megedződött békési újságírónak ez sem okozna fejtörést. Apropó fejtörés! — Szétverem a fejed, ha le mered írni a nevemet az újságban! — ezzel az indiánüvöltéssel edzette munkatársunk idegrendszerét egy hűséges olvasó, aki a minap tárcsázta szerkesztőségünk el- titkolhatatlan telefonszámát. S hogy mennyi titkos infó tudója lehet manapság egy megyei tollforgató? Ha már a rendőrségen a hivatalosan leadott két kerékpárlopás és tyúkólfosztogatás után „cikken kívül” azt mondják neki: — Na, meséljen, maga mit tud?! Hiába, a tudás hatalom! Vagy a sajtó az?! ¥ * * Az angol tanfolyam hallgatója volt egy híres divatlap még híresebb munkatársnője. Elmondása szerint exkluzív riportot csinált moszkvai kábítószer- kereskedőkkel. Bevallása szerint halál- félelme volt, amikor nem hétköznapi körülmények között találkozott informátoraival. Ah, nagy dolog! Ez a valami?! Igen, az már döfi, amit mi, itt, a szentetomyai etnikumi putri felszámolása előtt átéltünk. Razziára voltunk hivatalosak fotósunkkal. A rendőrség kereste Józsit, a börtönből szökött orosházi csávót. Jött a füles, meglelhetjük, ha ügyesek vagyunk! Lekapcsolt reflektorokkal értünk a kukoricásba. Vonyítottak a kutyák, a környéken csak a baglyok voltak szolgálatban rajtunk kívül. A putrit annak rendje, módja szerint „letámadtuk”, Józsit az ágy alól kikurkáltuk, kattant a bilincs is. A holdvilág először egy villa hegyén, majd még több célszerszámon csillant meg. — Menjünk már! — szólt az ukáz. Szapora léptekkel indultunk autónk felé, amikor megszólalt a pilóta: — Lyukas a zsebem! Elveszett az indítókulcs! Ó, mit nekünk egy sluszkulcs a kukoricásban, a lényeg, hogy a Józsit megleltük! * * * Az angolok szerint egy-egy zűrösebb helyszínen érdemes felkészülten megjelenni. Hát igen, könnyű ezt mondani! Mi sem gondoltuk volna, hogy egy nyilvánosház jelent majd számunkra rizikófaktort a világ eldugott szegletében, ahol a háború maximum a paplanok és párnák között képzelhető el. Éjfélkor indultunk el a békési éjszakából, mert úgy értesültünk, éjfélkor indul útjára a gyönyör is. Mi pedig drága pénzeit vett szerelemlesésre vállalkoztunk. A kupiban török kamionosok iszogattak, beszélgetésre két hölgy vállalkozott. Az egyik volt a cserfes, a másik a magamutogató. Utóbbi teremtés fotósunkkal vonult el illusztrációt készíteni. (Senkit nem engedtek be a „munka” ideje alatt a szobába.) A szószaporító barna Maca megvárta munkatársnőjét, majd beavatott (volna) a részletekbe. A „marokmarcsa” módszernél tartottunk, amikor kollégánk nadrágjához kapott: — Bemutatnám! Szabad?! — arra már e sorok firkásza sem emlékszik, hogy a bíbor drapéria, vagy a fotós füle volt vörösebb, de az biztos, erre a vészhelyzetre vonatkozó hasznos utasítással az angolok sem szolgáltak dollárezreket érő túlélési tanfolyamukon... Aki mindezt mégis túlélte: Csete Ilona I A haditudósító (szapora típus) gggp—»------B/l kéje ne B típus (ő m „kapja ™ kiá a csemegéket)
