Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24-27 / 301. szám

_________ KARÁCSONY

1

998. december 24-27., csütörtök-vasárnap

„Ami nekem az életben jó volt, azt sok embernek köszönhetem”

Beszélgetés Sipos Andrással, a Szarvasi Arborétum nyugdíjas igazgatójával

Milyen ember Sipos András? — kérdeztem meg valakitől 1995 ószén, amikor még ismeretlenül, az első beszélgetésre készültem hozzá. Úriember — hangzott a felelet. S ebben benne volt minden: a műveltsége, a mindig kifogástalan megjelenése, a jó értelemben vett arisztokratikus modora és a nők iránti feltétlen tisztelete. Ennyi a történet, s azért mesélem el, mert ez is rákívánkozik a névjegyre. Dr. Sipos András az elmúlt tizenöt évben mint a Szarvasi Arborétum igazgatója sokszor szerepelt lapunkban. Most mint magánemberhez kopogtattunk be hozzá.

— Professzor Úr! Milyenek voltak a c sepr égi karácsonyok?

— A csepregi ünnepekről nincsenek emlékeim, mert ott viszonylag rövid időt éltem. Édesapámat hamar továbbhelyezték Csornára, ahol az' öcsém született. Érdekes módon még a csornai karácsonyokra sem emlékszem, egyedül az utcákra, s a velünk élő anyai nagyanyámmal tett sétákra. A gyermekkori karácsonyok Sopronhoz fűznek, s 1955-ben ugyan elkezdődött az önálló életem, de a karácsonyokat egészen a szüleim haláláig mindig együtt töltöttük. Meghitt családi karácsonyaink voltak. Édesapám hithű evangélikus volt, édesanyám katolikus vallású, mi az öcsémmel egyfajta ökumeniában nőttünk fel. Édesapám minket a soproni evangélikus tanítóképző gyakorló elemi iskolájába íratott, mert az volt a legjobb, s az is magától értetődő volt, hogy gimnáziumba a bencésekhez jártunk. A karácsonyaink hosszú ideig a Jézuska jegyében teltek, s ez csodálatos fényt adott az ünnepnek. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot. Miután eredendően romantikus alkat voltam és vagyok, számomra ez egy kis csalódást okozott. De később megértettem, ha valóságosan nem is a Jézuska hozza a karácsonyfát, mégiscsak a Mindenható az, aki hozzásegít bennünket, hogy együtt lehetünk, hogy átvészeltük a háborút, a nehézségeket, a politikai változásokat, amelyek az értelmiségi azámára nem mindig voltak könnyűek. Gyermekként mi ezt láttuk, de a negatívumait a szüléink próbálták velünk nem éreztetni. Érdekes család volt a mienk. Apám, az egyetemi tanár, a földműveléstan professzora szigort tartott, anyám is rendet, ugyanakkor érződött a szeretet, hogy számukra a család volt a minden.

— Milyen asszony volt az édesanyja?

— Akárcsak apámnak, édesanyámnak is erdőmémök volt az édesapja. A nagyapám korán kiment Nyugatra, nagyon értett a lovakhoz, még nyolcvanéves korában is musztángokat lovagolt. Nagyanyám a lányával Magyarországon maradt. Édesanyám végig háztartásbeli volt. Ettől anyám nem lett buta, begyepesedett. Az otthoni munkáját ugyanolyan foglalkozásnak tartotta, mint a férjéét. Nem volt vitás, hogy ki a családért felelősséget vállaló személy. Az apám. De nem úr a házban, hanem az irányítás kötelezettségét és jogát is átvevő személy. Ám magától értetődött, hogy társa, konzulense és bizonyos vonatkozásokban a főnöke anyám volt. Mi az öcsémmel ezt természetesnek vettük, s azt hiszem ez később a nőkhöz való viszonyunkat is könnyebbé tette. Anyám csodálatos asszony volt, száz százalékot adott. A rendről, a fegyelemről, az erkölcsről, a tiszta életről szigorú elveket vallott. Ugyanakkor elnézte és befogadta a dolgokat. Tőle a kérlelhetetlen elvhűséget és a megtörtént tudomásulvételének képességét tanultuk.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Elet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek.

— Egyenes út vezetett a soproni erdőmérnöki főiskolára ?

— Nem! Gyermekkorom óta mezőgazdasági kutató, mégpedig állattenyésztő akartam lenni, s erre tudatosan készültem. Amikor dönteni kellett az egyetemi jelentkezésről, a következő történt. Akkor még lent laktunk Sopronban, édesapám már fönt dolgozott a gödöllői egyetemen. S nekem föl kellett volna menni Gödöllőre, vele lakni. Nagyon szigorú ember volt! Inkább maradtam anyámmal Sopronban. Mivel mind a két nagyapám erdőmémök volt, azt mondtam az leszek én is, azután majd lesz valahogy. Mint ahogy lett is, mert később elvégeztem az Agrártudományi Egyetemet, és állattenyésztési kutatóként is dolgoztam. Lényeg az, hogy nem egyenes út vezetett az erdészethez, hanem egyfajta kompromisszum, ám ma is boldog vagyok, hogy elvégeztem.

— Az erdészekhez a köztudat többnyire remete természetet társít. Ön viszont kimondottan társasági ember.

— Az a hiedelem, hogy az erdészek remeték, egy őrületesen nagy tévedés. Az erdészeiméi társadalmibb életet élő embereket alig ismerek. Én kifejezetten társasági ember vagyok, sokan még azzal is vádolnak, hogy nagyon könnyen barátkozom. Ez nem igaz, csak könnyen tudok kapcsolatot kialakítani. Hogy sosem éreztem magam egyedül, valószínűleg azért van, mert mindig voltak mellettem, akikre gondolhattam és gondolhatok. Szeretem a társaságot, de egyedül is imádok lenni, s ilyenkor abszolút nem unatkozom.

— Voltak, vannak meghatározó barátságai?

— Kevés barátom van. Talán éppen azért, mert mindenkivel könnyen kapcsolatot tudok teremteni, s hogy ezek az ismeretségek ne legyenek felszínes haverságok, nagyon szigorú mércével mérek. A legrégibb barátság egy erdőmémök kollégámhoz fűz, akivel a soproni egyetemen az első tanítási napon találkoztam. Attól fogva vagyunk barátok. Ahogy öregszünk egyre többet találkozunk, de mindkettőnknek megvan a maga külön érdeklődése és baráti köre. De tudjuk, ha valami történik, akkor számíthatunk egymásra. Én ezeket a „számíthatok rád” kapcsolatokat olyan csekknek tartom, amit ha lehet, nem kell beváltam. A tudat nagyon jó, de lehetőség szerint oldjuk meg magunk a problémát. Két ember van, akinél a „számíthatok rád”-ot lelkiismeret-furdalás nélkül beváltom, s ők is viszont, s ezek a fiaim. Ez magától értetődik. Nálunk nincs csekk, a köztünk lévő viszony azt jelenti, hogy amikor valami kell, akkor kell. Bármi legyen az.

— A barátainak bizonyára humora is van. Ezt azért gondolom, mert egyszer azt nyilatkozta: ,,én a humortalan emberektől félek”.

— Számomra nagyon fontos a humor, még azon az áron is, hogy sokan ezért bohémnek vagy komolytalannak tartottak. Ma már hála istennek nem, mert tudják, hogy ez az élet dolgait tudomásul venni akaró, de a csúnyaságokat egyfajta fonák látással enyhítő

szemlélet. Ugyanis azt nem fogadom el, hogy komoly, alkotó munkát csak búval bélelten, leszegett fejjel, komolykodó képpel lehet végezni.

— A szülei által vállalt értékekhez Ön is hű maradt. Ez nem lehetett könnyű, hiszen az elmúlt ötven év nem éppen ezen a csapáson haladt. Tudom, itt Szarvason is sokszor mondták Önre, hogy kilóg a sorból.

— Azt előre megmondom, soha nem vezérelt és nem vezérel a kilógás, a feltűnés és a kitűnés. Volt aki ezzel vádolt, de felelősségem tudatában állítom, hogy nem így történt. Tudom, hogy sokszor kilógtam, de ez nem tudatos volt. Egy azonban tudatos: meggyőződésem, hogy azok az értékek, amelyeket belém neveltek, amelyekben magam is hittem és hiszek, azok valóban értékek. Ha pedig azok, akkor minden áron meg kell őrizni, továbbá el is kell fogadtatni őket, legalább azon a szinten, hogy „ez a lökött, ilyen”. Sokszor megkaptam: „eggyel több kerék”, „eggyel kevesebb kerék”,

Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

„lökött” és így tovább. A legenyhébb az volt, hogy „megszállott”. Ez utóbbiról egyébként papírom/s van. Már a rendszerváltás után egy politikus a szarvasi látogatását követően a hozzám írt levelében úgy fogalmazott, hogy megszállott vagyok és a munkatársaim is azok. Bevallom, volt idő, amikor szerettem volna nem kilógni. Akkoriban, amikor hátrányosan érintett ez a megítélés. Azután rájöttem, talán jobb, ha egy kedves kis diliflep- nit váltok ki, és ezzel a flepnivel, az elnéző mosollyal, az esetleges legyintéssel lehetővé teszem, hogy ezeket az értékeket éljem és ha lehet, hirdessem is. Az elmúlt ötven év vége felé kiderült, hogy azok, akik ezeket leginkább ki akarták gyomlálni, maguk is szerették volna elsajátítani. Úgy gondoltam, hogy megjelenésben és magatartásban bizonyos kötelező mércék vannak. Megvallom, igazából én nagyon lezser alkat vagyok, így ezek számomra mind fegyelmet jelentettek, de hozzászoktam ehhez a fegyelemhez. Igyekeztem mindig megfelelni az általam is elfogadott elvárásoknak úgy, hogy végig megőriztem az egyéniségemet. Hiszem, az értékek állandóak. Ezek megjelenítési formája azonban az egyéntől függ. És ezer megjelenítési forrna és magatartásforma lehet még eken értékek mentén elrendezett. Tudjuk, a Rómába vezető jó utak száma nagyon sok. Számomra a másság elfogadása nem jelent problémát. Egyet

nem fogadok el: azt, hogy nekem meg kell változnom azért, hogy a másik azt mondja, te szereted a másságot. A másság azt jelenti, én így élek és helyesen, Te úgy élsz és helyesen, s ha nekem nem is tetszik, ahogy Te élsz, mert én nem úgy akarok élni, azért elfogadlak. Számomra az emberi magatartások eddigi történetét összegző legdialektikusabb szabálygyűjtemény a tízparancsolat. Az én hitem szerint az egyén szabadsága optimálisan csak akkor maradhat fenn, ha bizonyos keretek között hajlandó önként korlátozni magát.

—A felesége, Elvira asszony és a fiai sosem voltak féltékenyek a munkájára, a kertre?

— Az ember életében a jó dolgokhoz nagyon sok szerencse szükségeltetik. Aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. A szerencse előkészítésére és befogadására pedig tudatosan figyelni kell. Nekem a magánéletben az volt a szerencsém, hogy az öcsém első feleségének a legjobb barátnője volt a mostani feleségem. Az első házasságomból származó fiamat a válás után magammal vittem és az anyámék nevelték. A szüleimnél lakó öcsém és a sógornőm sokat foglalkoztak vele, s a barátnő is. Akkor találkoztam a jelenlegi feleségemmel, aki — mint említettem — a kisfiámat már korábbról ismerte mint engem. Kétdiplomás, hasonló képzettségű ember, aki a fiammal is jól kijött, oly-annyira, hogy azután a saját fiaként nevelte fel. Olyan embert találtam benne, aki budapesti kutatóként hajlandó volt egy falusi általános iskolában tanítani. A szakmájába csak akkor került vissza, amikor Szarvasra költöztünk. Szerencsés vagyok, hogy hasonló lelki alkatú emberNévjegy

Dr. Sipos András, a mező- gazdasági tudományok kandidátusa, címzetes egyetemi tanár.

1932-ben született az akkor Sopron megyei Csepregen.

Végzettsége: okleveles agrármérnök, erdőmérnök.

Számos szakmai testület és egyesület tagja; elnöke az MTA Békés Megyei Tudományos Testületnek és a Tessedik Sámuel Oktatási, Kutatási Szövetségnek.

Jelentősebb kitüntetései:

,,Nagyváthy János” Emlékérem, ,,Az emberi környezetért” Kitüntető Jelvény, Békés Megyéért Kitüntető Díj.

1984—1998-ig a Szarvasi Arborétum igazgatója.

1998. november 1. óta az arborétum kutatásirányító tudományos tanácsadója.

Nős, két fia van és egy unokája.

rel kerültem össze, aki képes volt áldozatot hozni, amit ő sosem tartott annak. Tősgyökeres budapesti lány létére lejött falura egy vidéki mentalitású ember oldalán, vállalva annak a gyerekét, majd utána megszülve a sajátját, s a két fiút úgy nevelte föl, hogy egészen ritka emberi barátság van a két gyerek között. A kapcsolat szorosságához mi is hozzájárultunk azzal, hogy szakítva a hagyománnyal nem neveltük őket egyenlően, soha nem vettünk egyformán valamit. Azt mondtuk, aki tényleg e*gyenlőnek tartja a gyerekeit, annak ezt nem kell naponta deklarálni, mert akkor az gyanús, az a lelkiismeret- furdalás jele. Ok azzal, hogy ki a mostoha és ki az édes, jókat viccelődtek, nekik sikerült fittyet hányni az ilyen kategóriákra. Ahogy a nagyobbik gyerekem mondta, az számít, aki fölnevel és ahogy fölnevel. Természetesen ebben a feleségemé az elsőbbség, mert végig ő vállalta a nehezebbet és a többet. Talán kárpótolja az a szeretet és megbecsülés, amivel a fiaim viseltetnek iránta. Hovatovább már majdnem féltékeny vagyok rá. Boldog lennék, ha azt mondhatnám, az életem pozitívumait csakis magamnak köszönhetem. De ez nem igaz, mert az én érdemem sokkal kevesebb ebben, mint amennyi a szerencsém. Ami nekem az életben jó volt, azt sok embernek köszönhetem.

— Azt tudom, hogy olvasni nagyon szeret. Ezen kívül még mi jelenti a ki- kapcsolódást?

— Most leginkább a fúrás-faragás, a barkácsolás. Ez nem csak pihentetésül, de anyagilag is jó, mert sok olyan egyedit megcsinálok, amiért különben pénzt kellene kiadni. Már azt is tudom, mi az, amihez nekem nem szabad hozzáfogni, hanem szakembert kell hívni. Ez már a tudás egyik foka. Pihentet a kerti munka, a ház körüli építkezés is. Nagyon fontos, hogy fizikailag és szellemileg valamivel mindig többet csináljak. Nem túlhajszolva, de kicsit feszítettebben, mint amennyit bírok.

— Kikkel tölti a karácsonyt?

— Érdekes és újszerű lesz a mostani karácsony. Eddig mindig szűk körben ünnepeltünk, ám idén úgy döntött a családi tanács, hogy együtt lesz az egész társaság: az én családom, a kisebbik fiam feleségének a szülei és a testvére. Ez lesz az első alkalom, hogy nem nálunk ünnepelünk.

Szent lázadások, vágyak, s ifjú hitek Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek, Csak aki véres, igaz életű.

„Én az élettől csak ajándékot kaptam” — fogalmazott egyszer Professzor Úr. Boldognak és elégedettnek érzi magát?

— Boldog és elégedett vagyok, két okból. Egyrészt, mert én az élettől tényleg nagyon sokat kaptam, másrészt azért, mert én akarok boldog lenni. A Teremtő egy könyv formájában a kezembe adta a kulcsot. Dale Carnegie Az érvényesülés iskolája című munkája volt ez. Ebből tanultam meg, mennyire fontos, hogy miként reagálunk a dolgokra. A csípésre ne fakadjunk sírva, hanem mondjuk azt, ez még mindig jobb, mint egy szúrás. És így tovább. Ettől a csípés nem válik meg nem történtté, egyszerűen csak más dologhoz viszonyítottunk. Ha az ember így tekinti a dolgokat, és megpróbálja megértetni önmagával, hogy nem az a feladatod, hogy elkeseredj, hanem, hogy megoldd, akkor óhatatlanul is konstruktív emberré válik. Sugárzik belőle a pozitív gondolkodás. S van még egy dolog, amit drága anyámnak köszönhetek. Búskomor, sértődékeny kisgyerek voltam. Erről próbált leszoktatni, s ráébreszteni arra, hogy az élet tele van apró örömökkel. Egy szép táj, a napsütés, egy jó beszélgetés, egy finom íz, egy kellemes szituáció, egy kedves mosoly az utcán... Minden nap ezer ilyen van, s ha az ember ezek mellett nem megy el, akkor az örömeinek a száma ezernyi lesz. Ugyanezek megvannak mások számára is, csak tudni kell felismerni őket.

— Professzor Úr! Köszönöm a beszélgetést!

Csath Róza

(Az idézeteket az Intés az őrzőkhöz és Ifjú szívekben élek című Ady-versekből vettük.)

„Számomra az emberi magatartások eddigi történetét összegző legdialektikusabb szabálygyűjtemény a tízparancsolat.” (Képünkön Sipos András azzal a fával, amelyet 15 éven át naponta látott igazgatói szobájának ablakából.) fotó: lehoczky Péter