Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24-27 / 301. szám
o UUP'MM SZÍNES 1998. december 24-27., csütörtök-vasárnap Nők nélkül nem lenne ünnep Európai hagyományok Miért szeretik a férfiak a karácsonyt? A férfiak egyik kedvenc ünnepe a karácsony — derítették ki a brit NOP közvéleménykutató intézet munkatársai. Ugyanakkor éppen ezek a napok azok, amikor a házastársak közötti egyenlőtlen munkamegosztás a legszembetűnőbben megmutatkozik. A férfiak nagyobb része hagyományosan igyekszik kivenni a részét a finomságok elfogyasztásából, az ajándékok kiosztásából, de — tisztelet a kivételnek — nem repesnek a családi ünnepet megelőző rengeteg plusz feladatért. Ha a nők nem lennének olyan önfeláldozóak — derült ki a friss felmérésből —, sok helyütt nem tudnák megünnepelni a karácsonyt. De ebben a gyengébb nem is hibás. A nők fele például azért vállal magára annyi pluszfeladatot, mert nem bízik élete párjában. Nem meri rábízni a bevásárlást, a karácsonyfa-beszerzést, nem beszélve az ajándékokról. Kevés feleség hagyja, hogy a férj és a gyerekek az ő felügyelete nélkül díszítsék a fát. A háziasszonyok 59 százaléka úgy véli, a férjének halvány fogalma sincs arról, ki minek örülne. A feleségek negyede szerint a férje nem eléggé igényes az áruházakban. így nem tanácsos nehezebb feladatokkal megbízni őket. 23 százalék azt kifogásolja, hogy a papák nem eléggé válogatnak, azt veszik, amit eléjük tesznek, vagy amit a legegyszerűbb hazaszállítani. Az uraknak kereken a fele képtelen megérteni, miért csap nejük akkora hűhót a karácsonyból — állítják a felmérést végzők. A férfiak 15 százaléka viszont őszintén bevallotta: egyedül azt sem tudná, mihez kezdjen. Öt százalék kijelentette: a karácsony megrendezése kifejezetten női feladat. Huszonegy százalék pedig elismerte, igyekszik megúszni, hogy el kelljen nejét kísérnie a nagybevásárláshoz, mert ehhez a stresszhez képest a munkahely kész nyaralás. A nők számára a karácsony természetesen nem a lazítás ideje: 27 százalék számára minden gyakorlati ügyességük ellenére nagy hajszát jelent. A vásárlás nagy részének lebonyolításán túlmenően általában ők írják meg a rokonságnak szóló összes üdvözlőlapot is, hiszen a férjek húsvétig sem készülnének el vele. Az ajándékok becsomagolásában a férfiak szintén nem kifejezetten jeleskednek — állítják a vizsgálat készítői, a nők véleményére hivatkozva. A karácsonyi menü kigondolása maga is művészet, hiszen a háziasszonyoknak igyekezniük kell, hogy minden családtag — beleértve az anyós és após — ízlését is kielégítsék. Az ünnepet megelőző óriási méretű takarítási akció elől a férjek nagy része elmenekül. Nem csoda: az ünnepi vendégek kritikus szeme mindent észrevesz. Ezen pedig akár a családi béke is múlhat. A felmérés során hallottak fényében a pszichológusok a nőknek három dolgot tanácsolnak. Először: időben kezdjék meg a módszeres előkészületeket. Másodszor: ne mérgelődjenek, ha valami nem sikerül tökéletesre. Harmadszor: érjék be azzal, ha a család boldog és kigyulladnak a karácsonyfa meleg fényei. S végül: azon a legkevésbé se csodálkozzanak, hogy a férfiak karácsonykor -a szokásosnál is jobban szeretik a kényelmüket — és a hasukat. Az ajándékok becsomagolásában a férfiak szintén nem kifejezetten jeleskednek A karácsony mindenütt ünnep a világon, de mindenütt másképpen ünnepük, tájegységenként más szokások járnak. A Néprajzi Múzeumban Szacsvay Éva néprajzkutató többek között a külföldi és a hazai karácsonyok történetét, szokásait kutatja. Az európai országok lakói többféle karácsonyi szertartást, szokást őriznek aszerint, hogy az adott területet milyen vallá- súak lakják. Más hagyományt őriznek a protestáns angolok, hollandok, az észak-európaiak, mást a katolikus dél-európaiak, megint mást a német szokásrend. Angol területen régebben fagyöngyből, örökzöld ágakból, egy koszorú, girland vagy papírdíszítés került a mennyezetre és az ajtó fölé. A középnémet területen, az érchegységben például piramisokat, fából faragott háromszögletű szerkezeteket világítottak ki gyertyával. Fenyőfa A karácsonyfa-állítás a tizennyolcadik század közepén a protestáns Strassbourgból indult el hódító útjára. Egy protestáns házasság révén került a Habsburg család szokásai közé. Hazánkban — a kutatások szerint — a múlt század hetvenes éveiben két család, Brunswick Terézék és Podmanitzky Frigyesék ünnepeltek először karácsonyfa mellett. Ezt követően igen hamar karácsonyfák kerültek az Őrségtől Erdélyig valamennyi főúri kastélyba. Ajándékozás Ez a szokás nálunk a múlt század közepe táján terjedt el. Egyfelől bensőséges, családi jellegű, másfelől már jótékonyság is kapcsolódik a karácsony ünnepéhez. Elterjedt a szimbolikus ajándékozás is. Almát, diót, vagy ehhez hasonló édességet kapnak a gyerekek. Az ajándékokat az európai katolikus országokban a Jézuska hozza, Skandináviában és Angliában a Télapót várják a gyerekek. Nálunk érdekes módon, térségenként is megkülönböztetik az ajándékhozó személyét. Katolikus vidékeken a Kis-Jé- zus hozza az ajándékot, protestáns területen az angyalka. Amíg Közép-Európában az ajándékozás miatt 24. estéje az Karácsonyi felvonulás a franciaországi Eurodisneyben ünnep csúcspontja, addig angol területen ezt a szerepet a karácsonyi ebéd kapta. Ez feltehetően a protestantizmussal függ össze, ahol a 25-ei istentisztelet és az azt követő ebéd, majd a délutáni családi összejövetel jelenti az ünnepséget. Étkezés A karácsonyi étkezések is országonként eltérők. A karácsonyi pulyka az amerikanizáló- dás eredményeként jutott Európába, először az angolokhoz, bár nekik emellett is megvolt a maguk klasszikus karácsonyi báránysült ételük és pudingjuk. Franciaországban és Németországban sültek és halételek, majd sajátos karácsonyra készült sütemények kerültek és kerülnek manapság is az asztalra. A karácsonyi bejglinek külön története van. Eredetileg a diós és mákos kalács volt a karácsonyi tészta. A múlt század utolsó évtizedében a polgári konyhák készítik el osztrák hatásra a bejgli receptjét. Azóta itt maradt nálunk, sehol máshol, csak Magyarországon fogyasztjuk „méter számra” a bejgli rudakat karácsonykor. Tésztából készültek valaha a karácsonyfadíszek is. Egyébként egész Európában diót, almát és tésztából készült figurákat függesztenek a fára, később az almát és a diót színes sztani- olpapírba tekerik. A harmincas években megjelennek a gömb alakú, üvegből fújt díszek és a tekerődző papírszalagok. A szaloncukrot nálunk 1904-ben kezdte gyártani Gundel Károly. Ettől kezdve hihetetlen karriert futott be. Tőlünk vették át a szomszéd népek, a szlovákok, a románok. Lehet, hogy minden országban másképpen díszítik a fákat, mások az ajándékozási szokások, mást esznek, egyben azonban mindenhol mindenki megegyezik: a karácsony a szeretet és a béke ünnepe. Ünnepi eszem-iszom A hiba nem a libában van Míg az angolszász országokban hagyományosan pulyka kerül az asztalra december 25-én, addig Közép-Európában a hal vagy a liba dívik. A liba szezonja Márton-nap- kor, november 11-én kezdődött és karácsonyig tart. Az ünnepi étek a legtöbbször libasült vagy töltött liba, ami a háziasszonyok legnagyobb bánatára nem mindig úgy sikerül, ahogy szeretnék. A leggyakoribb hiba, hogy a hús a csontok mentén még szinte nyers, de a bőre már megégett. A hús sütésénél a következő szabályokat kell betartani: 1. A sütőt jól elő kell melegíteni, kb. 170—190 fokra. 2. A libát lehetőleg fém tepsiben vagy római edényben süssük és öntsünk alá kb. 5 dl vizet. 3. Ne fedjük be a római edényt vagy a tepsit, különben a bőre nem ropogósra, hanem keményre sül. Mindig a mellrész legyen felül! 4. A sütési idő az állat súlyától függ. Egy 4,5 kg-os libát 2 és fél — 3 óráig kell sütni, minden egyes plusz kilogramm fél órával növeli a sütési időt. Először 15 perc elteltével locsoljuk meg a kisült pecsenyelével a húst, majd minden negyedórában ismételjük meg! 5. Folyamatosan ellenőrizzük a sülést. Amikor közeledik a sütési idő vége, szúrjunk húsvillát a combba, egészen a csontig. Ha tiszta lé folyik ki, a hús megsült, ha véres, akkor folytassuk a sütést. Aki igazán biztosra akar menni, jól teszi, ha a húst először félig megpárolja, és csak utána dugja a sütőbe. Végezetül álljon itt egy ünnepi töltött liba receptje: ÍNYENC TÖLTÖTT LIBA Hozzávalók 6—8 személyre: 1 konyhakész liba (kb. 6,5 kg), 20 dkg sertéscomb, 15 dkg húsos füstölt szalonna, 25 dkg csiperkegomba, 12 dkg szárnyasmáj, 1 doboz libamájkrém, 2 fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 3 dkg vaj, 1/2 csokor petrezselyem, reszelt citromhéj, só, bors, majoránna, kakukkfű. A felszeletelt gombát vajon megpároljuk, majd a sertéshússal, a szárnyasmájjal, a szalonnával és a hagymával együtt ledaráljuk. Zúzott fokhagymával, citromhéjjal, a zöldfűszerekkel, sóval, borssal ízesítjük. A masszával megtöltjük az elóíkészített libát, a nyílást bevarrjuk. A szárnyakat és a combot összekötözzük, hogy a sült megtartsa szép formáját. Forró sütőbe toljuk, majd a hőfokot 200 fokra csökkentve, kb. 3 órát sütjük. Húslevesben főtt gesztenyével és párolt vörös káposztával körítjük. Tanya, lovak, szán, s csengők 7~1z nem Jézuskás csilingelés — noha csengő. Száncsengő. J-jMinden télen megszólal bennem, legalább ötven esztendeje. Velem együtt fog majd elnémulni. Örökségem ez a szellemlovak vonta szán. Csak én látom, hallom. Pedig egykor nagyon is valóságos volt minden: a tanya, a lovak, a szán, s a csengők a lovak nyakán. És valóságos volt az a harminc lelket számláló nagycsalád is, amelynek apraja-nagyja együtt volt nagyapám névnapján. János napja ma vagyon, / tyúkot öltek a fagyon... A bugyuta versezet minden esztendőben elhangzott, de nem ám öregapám tiszteletére. Ot komoly költeményekkel s kézcsókkal illett, kellett köszönteni mind a tizenkét unokának. De mikor ez megtörtént, akkor én a Jani ölébe pattantam (3—5—7—8 évesen) s rákezd- tem a klapanciát. A versezethez záradék is tartozott, melyben (apám sugallata szerint) nősülésre, házasságra biztattam nagybátyámat. Mert hisz’ apám kedves testvére volt Jani — a hat közül tán a legkedvesebb. Amolyan öreglegény, akinek az évjáratából már mindenki régen családos ember. Ot azonban alig engedték a nagy tanya gondjai a lányokhoz, s ha éppen elszánta magát, hogy: na az idén megnősülök — akkor rendre behívták katonának. Hogy hol és miért volt egy bakára ekkora szükség? Mert Jani nem szerzett egyetlen krumplivirágot sem. Nem is akart. Az sem izgatta, hogy öccsei karpaszományosok, majd tisztek lettek, akik extrákban feszítettek, ha éppen haza vetődtek. Befogta vagy felnyergelte nekik a lovakat — hadd parádézzanak kicsit a fiúk. Valami nagy jóság lakozott benne. De semmi szelídség. Keményen, gyorsan beszélt, káromkodott (hű, de el tudta kerekíteni) ünnepekkor még kocsmázott is — akár hajnalig megnyújtva a napot. A kisgyerekeket becézték a családban — így hát engem is. Lobbanékony nagybátyámnak azonban csak ,faszi” voltam, s rámripakodott, ha mondjuk fordítva vettem fel az istrángot, vagy ügyetlenkedtem a vasvillával. (Volt könnyű kis villám, gyerekhez szabott nyéllel.) De nem tágítottam mellőle, se télen, se nyáron. Részt kértem, követeltem minden munkájából, ha kijutottam a tanyára. S akár hetekre is kijuthattam — iskolás korom előtt. Elég sok baj lehetett velem, de senki nem nevezett hátra- mozdítónak. Azok a bizonyos kincsek — amikről Kosztolányi ír — akkoriban rakódtak le bennem: a gyermekségem idejéből jönnek elő a történetek. Most éppen csengőszóval. Mert egy téli napon — mikor valamiért éppen elkámpicsorodtam —- rámszól Jani: Ne bőgj, az apád istenit! — megyünk nősülni. Aztán szán elé fogtuk a fekete csikókat, s csilingeltünk három falun át. (Ilyen sokat még nem hajtottam egyfolytában.) Illemből vittük apámat is, de akkor sem vallottunk volna szégyent, ha csak ketten megyünk. A lábam bizony megfagyott kicsit (együtt kezeltek később a Don- kanyar járt katonákkal), de a feleségnek való nem húzódozott, nem gondolkodott. Ezen a lakodalmon volt együtt utoljára a család. Mire a fekete csikók igazi próbált lovak lettek, nem volt férfi, aki kézbe fogja a gyeplőt. Nagyanyámnak négy fia volt egyszerre katona. Hármat — harcok, fogságok, szenvedések után — hazaimádkozott. Janira azonban úgy látszik, szüksége volt az Úristennek... Vagy csak elvétették a számítást valahol. Akár a földön, akár az égben — nem nagy ügy. Csak egy baka, egy öreglegény. Sehol nincs megjelölt sírja... ár éve a lengyel Tátrában szánkóztunk, s kértem a kocsist: engedjen hajtani. Suhintottam az ostorral, a nehéz lovak ne- kiugrottak. A kocsis körbekínálta a vodkás üveget, aztán mondott valamit. „Látszik, hogy volt már gyeplő a kezedben!" — fordított a tolmács. Kicsit tán bólintottam, vagy még azt se. Hisz’ Jani ült mellettem, a nagy csengés-bongásban, s mintha a fekete csikók röpítenének bennünket. Gyarmati Béla
