Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-01 / 281. szám

Só és rabszolgasziget II.

Október vége felé, itt Dakarban ülésezett a Nemzetközi Idegen- forgalmi Szövetség (UFTAA) 32. kongresszusa. A Hotel Meridien President Szálló tanácskozóterme igazán fejedelmi körülményeket biztosított a munkához: hűvös eleganciával fogadta a delegátusokat és nem csak a figyelem, hanem a figyelmesség is jellemző volt. A szenegáli kormánylista hosz- szú, és ebben a népes társaságban önálló minisztérium jutott az idegenforgalomnak. A kongresszus megnyitóján Dakar főpolgármestere után maga az idegenforgalmi miniszter köszöntötte a résztvevőket. Nyu- gat-Afrikában az idegenforgalom már jelen van, de mégis úgy tekintik, mint a jövő iparágát. Az óceán partján több mint 600 kilométer hosszú a strandnak való föveny, bent a kontinensen hat nemzeti park őrzi a múltat. Hihetetlen gazdag itt a madárvilág, de Szenegál két jelképéből, a baobabfából és az oroszlánból már csak az előbbi van meg. Csak az állatkertekben él tovább az elefánt is. Azért van még mit védeni a nemzeti parkban. Az Idegenforgalmi Világszövetség főtitkára szenegáli. A neve: Assane Fali. Végzettsége szerint közgazdász, de régóta az idegenforgalommal foglalkozik. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy miért jönnének ide Afrikába a turisták, azt felelte: mert itt mindent megtalálnak. Ha csendre vágynak, ott van a Szahara, ahol nincsenek utak, nincsenek autók, a repülőgép zúgása sem hallik: egyedül lehet az ember csak önmagával és a mélységes csönddel. Aztán, ha délebbre megyünk, itt van a Szavanna, gazdag állatvilágával, színes madaraival, s ha még délebbre, ott van az őserdő. Megint csak az érintetlen természet, amelyért érdemes ide utazni. Aztán, ha valaki felüdülni akar, akkor a kihasználatlan óceánpart is lehetőség.

Persze nem mindenki ilyen optimista. Az Idegenforgalmi Világszövetség finn főtitkára például azt mondta: nem a XX. század lehetősége Afrika, sőt nem is a XXI. század kezdetéé. Sok időnek kell még eltelnie addig, amíg turistaparadicsom lesz. A kongresszuson egyébként a világtendenciákról volt

szó, és abban egyetértettek, hogy a Földközi-tenger medencéjének turistaforgalma a zsúfoltság, a távol-keleti turistaforgalom a gazdasági válság miatt átmenetileg csökken. Oroszország pedig a bizonytalan helyzet miatt riasztja a turistákat. Felértékelődik viszont a karibitérség, s az emberek - prognosztizálják ezt az idegenforgalom szakemberei - egyre mesz- szebb utaznak. Mégpedig évente többször, mivel kezd általánossá válni, hogy nem két, hanem három részletben töltik le a megnövekedett szabadságukat.

Szóval, megpihentünk Saly- ban. Aztán visszafordultunk, mert elfogyott az időnk. így hát nem jutottunk el a gambiai határ közelébe, ahol egyébként is - így mondták - nagy a káosz, mert hogy megszűnik az út, és átkelni a másik oldalra, amely ugyancsak Szenegál (Gambia hosszan beékelődik az ország testébe), meglehetősen körülményes, mert sokat kell várni a kompra.

Azt azért jó volna tudni, hogy mikor fagyott fel itt az út, merthogy akkorák a kátyúk, hogy majd a tengely szakadt ki. Azóta lett ilyen döcögős, hogy letértünk a főútról. Mangóültet- vények között döcög az autó, a fiatal fák alatt - közte is - babhoz hasonló növény. A termését (amely inkább a héjától megfosztott földimogyoróhoz hasonlít) minden útkereszteződésben árulják. Meleg van rettenetesen: közel az Egyenlítő, meredeken süt a nap, s felszív, kiszárít mindent: a tehéntrágyát az úton éppen úgy, mint a patakok vizét, s a fák összébb húzzák lombjukat. A vörös színű föld fehérre vált, a távolban homokdombok tarkítják a szavan- nás tájat. Az idő múlik és alig haladunk. Lassú itt az élet is. Valami mindig közbejön, ha az ember valamit el akar intézni. Végül azért a dolgok csak megoldódnak.

A fák alatt dolguk nélkül vagy dolguk végeztével férfiak hűsölnek, vagy mély álomba szenderedve pihennek. Nem kell itt más, csak egy gyékényszőnyeg, vagy még az sem, s már jöhet az édes álom...

Csak a legyek ne volnának annyian.

Az út meg egyre fehérebb. Kagylón járunk, milliónyi apró

kagylóhéj törik folyamatosan az autógumik, cipőtalpak alatt. Aztán föltűnik egy tó, de milyen ez a tó? A partja habos fehér, vízimadarak alig, s a part mentén apró boksákhoz hasonló fehér és szürkés-fehér halmok. Közelebb lépek. Só! Ameddig a szem ellát, sóhalmok. Az ébenfekete testű férfiak és nők a tó fenekéről merik a sót és csónakokban hozzák a partra. Ennek a tónak a neve: Rózsaszínű tó. Azért hívják így, mert a só mellett a fenekén rózsaszínű kőzet is van, s ha megfelelő szögben kapja a napsugarat, visszaverődik a fénye.

Körös-körül kagyló fehérítette homok és nádból, pálmaágakból és szalmafélékből épített kunyhók. A világ egyik különös helyén járunk: a Ratba- tónál, amely az óceántól egy sóhajtásnyira fürdeti víztükrét a napfényben, partján csak valami csenevész fű nő. A tehenek ide már le sem jönnek, legfeljebb a kecskék, de a sós vízből azok sem isznak. Az emberek viszont embertelen körülmények között - derékig, mellmagasságig a vízben állva merik a csónakokból a sót és kosárban a fejükön viszik a partra, szaporítva a sóboksákat. Itt aztán zsákokba kerül a csillogó, durva szemű ásvány.

Szenegálban egyébként mindent a fejükön cipelnek az emberek, a sót ugyanúgy, mint a mangóval teli gyümölcsös kosarat, a tüzelőt, a mosott ruhát, vagy - igaz, csak a férfiak - a rizzsel teli zsákokat vagy a kukoricát. A fején tartott tálból kínálja a csemegét a még csak nem is cseperedő lányka is.

A sóstó ott azon a földnyelven van, amely mélyen az óceánba nyúlik, s amelyen Dakar, a főváros, repülőterestől, üdülőövezetestől, mindenestől épült. Megfér ezen a földnyelven egy kis falu is. A nevesincs településről még a tóra látni a cserjék fölött. Néhány ház - nálunk azt mondanánk, garázs -, baromfi- ól, mellette csibéit terelgető kotlós, bokáig érő homok és végtelen nyugalom. Itt, ebben a nevesincs faluban barátra leltem. Egy csillogó kisfiú hozzám jött és bemutatkozott: Adám. Aztán franciául - majd látva meglepetésemet - angolul kérdezte, mi a nevem. Bemutatkoztam én is, s miután így öszszeismerkedtünk megfogta a kezemet és többet nem engedte el, míg a faluban tartózkodtunk. Búcsúzáskor nem kért mást, mint a töltőtollamat, amelyet az ingem zsebében látott meg. Bárhogy forgatta, sehogyan sem értette rajta a feliratot: Somogyi Hírlap.

Amíg kéz a kézben sétáltunk azon töprengtem, hogy mi a legfurcsább ebben a faluban. Aztán rájöttem, hogy nem a házak, hiszen azok mindenütt jellegtelenek, nem is a homok, hanem az, hogy itt nincsenek telekhatárok, nincs kerítés sem. Nem tudni, hogy ki meddig és mire jogosult.

Első alkalom, hogy afrikai falusi házba léphetek. Megille- tődött vagyok, kicsit talán zavarban is. A meglepetés kellemes: kívülről nézve a házat, sokkal rosszabbra számítottam. A betonpadlón a mi viaszosvászon térítőnkhöz hasonló moza- iklap-utánzat. A fal mellett fotelek, a másik oldalon matrac. Közöttük teaforraló. Ez tulajdonképpen a hall. A falat batik- függöny borítja. Ebből van a bejárati „ajtó” is, csak félre kell húzni. A másik szobában dupla ágy (ez a háló?) és némi kiegészítő bútor. A falon számomra ismeretlen afrikai férfiak plakátportréi bekeretezve, vagy csak úgy szabadon. Tisztaság és pedáns rend. Aki belép - még ha mezítláb is -, letörli a lábát. Szemben vele másik hasonló épület, a berendezés is hasonló, csak talán a fekhely több.

A belső szobában négy gyereklány színesen öltözve.

Nézelődök. Kint megszólal az afrikai dob: kemény az ütem, pergő a ritmus. Két tíz év körüli fiú veri. A lányok kiperdülnek a házból és ropják a táncot a homokban. Afrika néptánca a családokban él és fejlődik tovább. A közönség a családból verbuválódik, meg abból a néhány külföldiből, akiket erre vetett a sorsuk. A táncot egyébként a külföldiekért lejtik.

Adámtól búcsút veszek. Ma- szatos, homokos arcán nagyra nyílnak a szemei: keményen rázza a kezemet.

A falu szélén már árusok várnak. Kínálják a kezük munkáját, a fafaragásokat, a csontból, szaruból készült emléktárgyakat. Ahol külföldi - főleg európai - megfordulhat, ott mindenütt ott vannak az ügyes kezű mesterek és a szemtelenül ragadós árusok, vagy a szinte lerázhatatlan nepperek.

...Hajóra ülünk. A dakari kikötőben arra gondolok: szét kellett volna nézni a városban is. Most azonban már csak a távolodó partot látom, és a toronyházakat, ahogy farkasszemet néznek az óceánnal. A hajó egyébként túlzsúfolt, nemcsak ülőhely, álló sem nagyon van és fojtogató rajta a meleg. Enyhét adó szellő csak a hullámtörőkön túl érkezik. A hajó farában egy vasrúdba kapaszkodom, mellettem papírzsákokban baget kenyér és műanyag palackokban ásványvíz.

A víz itt kincs.

Kint a szigeten, ahová a hajó tart, még inkább az. Aligha van melegebb hely, mint egy kis sziget, közel az Egyenlítőhöz, valahol az óceánban. A sziget neve: Gorée. Itt Fekete- Afrikában félelmetesnek hangzik. A történelme félelmetes. Szerte Afrikából itt gyűjtötték össze a négereket, s adták el rabszolgának Amerikába és a Karibi térségbe.

Állnak még a rabszolgakereskedő házak. Egyikük múzeum. Látnivaló nem sok van benne. Itt ugyanis csak őrizték,

takokban csorog a veríték. Aztán ebédelni megyünk, s az étterem teraszáról látom, hogy ügyes apró emberkék fürdenek a kikötőben. Aztán ha érkezik egy hajó, fölkapaszkodnak rá, és amikor már elhagyta a dokkot, akkor ugranak fejest az óceánba, ,és úsznak partra. Féltem őket.

Visszafelé a hajón a szigetre gondolok, s azokra az emberekre, akik ott álltak a vendéglő ajtajában, szólítgatták az európaiakat, kínálták faragásaikat, kavicsaikat és gyöngyeiket, meg arra a kis paralízises gyerekre, aki mankóit a hóna alá csapva a szomszéd asztalnál a maradékot kanalazta.

Azért Dakart látni kellene. De van-e látnivaló Dakarban? A gépkocsivezető, akit idegen- vezetőül is fogadtunk, készséges, egyenesen a városközpontba hajt, a főtérre. Kibírhatatlan a forróság, a nyüzsgés és nagyon sok a kéregető. Az árkádok alatt - a kezükre papucsot húzva négykézláb másznak a rokkantak és kéregetnek.

Az üzletek légkondicionáltak.

Aztán egy kanyar, és az elnöki palota. Magas kovácsoltvas kerítés, mögötte szolid elegancia. A palota előtt sapkában, piros mentében, fekete nadrágban az őr áll. A sofőr tudja,

Assane Falt, a főtitkár

jól tartották, aztán eladták a rabszolgákat. A kín akkor kezdődött, amikor a kikötőből kifutott a hajó. Sokan nem érkeztek meg már az óceánon túlra. Soha senki nem fogja megtudni, hány ezer embert hurcoltak el innen az újvilágba. Az emlék viszont megmarad, Afrika fájó emléke. És elmondják újra és újra a történetet, hogy itt mindig a legerősebb, a legjobb kiállású férfiakat választották ki és ültették hajóra. A beteg, a gyerek és a nő nem kellett.

A szigeten ma körülbelül ezer ember él. Vendéglők vannak és szállodák. A turisták zajosak és csak a történetekre kíváncsiak. Átélni mindazt, amit az afrikaiak itt átéltek, nem tudják. Talán nem is akarják.

Árnyékot a baobabfák adnak. Valaki elmeséli, hogy ez a fa ebben a térségben kincs. Terméséből tejet sajtolnak és a csecsemőt táplálják vele. Levele a kuszkuszkészítés nélkülözhetetlen fűszere. Hatalmas árnyéka a vándornak nyújt enyhet. És a fája sok mindenre felhasználható. Óriásira nőnek ezek a fák, sokméteres az átmérőjük. Míg a történeteket hallgatom, látom, hogy az éjfekete kísérőről is pahogy barátságos ember, kezet lehet fogni vele, sőt, fényké- pezkedni is lehet.

Aztán megyünk tovább. Dakar csak nehezen nyílik meg. Egy pillantás a kórház bejáratára, ahol az ajtó mögött egymás mellett sorakoznak a tolókocsik és minden tolókocsiból két láb nyúlik ki. Ennyit látni az utcáról. A többit csak elképzelni lehet. Betegfelvétel van...

Kint a parton hűvösebb a levegő. Az út mellett végtelenül hosszan bútorok sorakoznak. Itt nincs bútoráruház, itt az út- szélen lehet megvenni az ebédlőasztalt, az ágyat, a fotelt és mindent, ami a lakásba kell. Itt az út szélén meg lehet venni az élelmet és le lehet élni egy életet. Tengeröböl, s az öbölben egy újonnan épített templom. A templom ajtaja mindig nyitva.

Távolabb a repülőtér, Dakarból gyakran szállnak fel a gépek, és indulnak el az óceánon vagy a Szaharán túlra.

A jegyünk az esti gépre szól...

Afrikából egyet kortyoltunk. A levegőjéből, a vizéből, az életéből. Es kóstoltuk ételeit.

Kercza Imre