Békés Megyei Hírlap, 1998. november (53. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-30 / 280. szám
16 RiporT 1998. november 30., hétfő Egy korty Afrika Halpiac A művészet — kincs kincsét. Ami nem fogy itt a halpiacon, vagy már túlságosan kiválogatták, azt egyszerűen a földre öntik: vigye, akinek nem jut rá pénz. Amit végül senki nem visz el, az itt marad az enyészetnek: utánpótlást biztosítva a legyeknek és a bűznek. Bent a bódék mögött fakopácsolás. A tűző napon férfiak dolgoznak. Maszkokat, afrikai dobokat, illetve szobrokat készítenek, és árusítják is. Alkudni nemcsak lehet, hanem kötelező is. Az áru — ha egyáltalán gazdát cserél — az első ár harmadáért kel el. Akkor még nem tudja a vevő, hogy becsapódott-e vagy sem. A társaságot a piac látványa és „illata” zavarja be a mikrobuszba. Megyünk tovább. Időnként megcsillan az óceán víztükre, máskor a sárga és vöröses homok látszik, meg a vályogtéglából épített falak. Az afrikai nap gyorsan szárítja a téglát, a homok pedig cipőn keresztül is süt. Arra a literes ásványvízre gondolok, amelyet még otthon tettem a bőröndömbe és ami most a szállodai hűtőszekrényben hűl... Egy kanyar után tábla: Saly. Eukaliptuszok, virágok, nádtetős házak, tisztaság, rend. Egy másik világ: turistaparadicsom. Franciák, spanyolok,, portugálok, hollandok járnak ide nyaralni. így tél közeledtével is. Ők régi vendégek itt. Nyugat-Afrika volt már mind a négy ország fennhatósága alatt, mígnem 1960-ban elnyerte a függetlenségét és még ugyanabban az évben tagja lett az ENSZ-nek. Ez a nem egészen 197 ezer négyzetkilométeren elterülő ország csaknem 9 millió ember otthona. Az viszont ma is látszik, hogy a szálak szorosra fűzői tek, főleg a franciákkal. A nyelvet mindenki beszéli, hiszen hivatalosan ez fz ország nyelve. Akárcsak a franciák iái itt is franknak hívják a szenegáli j lénzt, csak éppen század annyit ér eg f egység belőle. A szenegáli nemzeti .eleví- zión kívül a francia csatornák és az algériai nemzeti tévé adása fogható. No, persze a világhálózatokon — mint például a CNN — kívül. Nyugat-Európa egy kicsit hazajön, ha ide utazik. És utazik. Kercza Imre (Holnap folytatjuk) Ülünk a dakari repülőtér előtt egy mikro- buszban és az izzadságot törölgetjük a nyakunkból. Ketten vagyunk, két magyar: dr. Kovács Miklós, a Siotour elnök- vezérigazgatója, a Magyar Utazási Irodák Szövetségének elnöke és e sorok írója. A nyüzsgés olyan, mintha délelőtt lenne: várakozó tömeg, látszólag céltalanul bolyongó emberek. Ebben a városban nem alszik senki sem? Éjfél egy órája múlt el. Otthon már éjjel három óra van. Látszólag itt most nem történik semmi. Afrika elénk jött, egészen a brüsszeli repülőtérig. Ott telt meg az óriás gép, színes viselettel és éjfekete emberekkel, hogy aztán terhét ide röpítse hat óra alatt Afrika derekára, az Atlanti óceán partjára. Alattunk szentjánosbogár fénnyel úsztak el a francia és a spanyol városok, aztán Gibraltár következett a távolban még feltűnt Casablanca és megszűntek a fények: a Szahara innen föntről több mint tízezer méter magasságból éjfekete és — gondolom én — forró. Aztán hosszú órák múlva, mint a hamuban izzó parázs, felfénylett a nyugat-afrikai Dakar, a szenegáli főváros és a repülőgép ajtajában katlanmeleg fogadott, meg fiatal afrikai szépség, aki egészen az útlevélkezelő pultig kísért készséggel. Ott aztán magunkra hagyott bennünket mindenféle nyomtatványokkal és főleg a lassú hivatalnokokkal. Újra a csomagoknál tűnt fel, hogy a buszig kísérjen. így kerültünk ebbe a mikrobuszba, ahol a sofőr egykedvűen ült a volánnál, hátradőlt és a műszerfal tetején pihentette mezítlábait. A cigaretta szerű fadarabot pedig egykedvűen forgatta a szájában. Akkor még nem tudtam, hogy nők és férfiak egyaránt előszeretettel teszik ezt, időnként a fogaikat is megdörzsölik vele. Szóval, így ültünk már itt csaknem egy órája, nem tudni mire várva, és akkor jött egy fiatalember. Franciául köszönt és pénzváltást ajánlott. Sötét volt, meg hát... Aztán később jött egy másik. Ránk nézett és azt mondta: Üdvözlöm Afrikában! Hozzátette: Szenegálban! Meg azt is, hogy Dakarban. Fogadtuk az üdvözlését. Aztán hosszú ideig semmi sem történt, néztük egymást és mosolyogtunk. — Maga mit mosolyog? — kérdezett rám váratlanul. — Örülök az üdvözlésének. — Igen? — kérdezte. — Adnának egy vizitkártyát? — Minek az? — Hogy megkeressem magukat. — Sajnos, nincs nálunk, a csomagban felejtettük. A fiatalember hajthatatlan volt. — Pedig elvinném magukat túrázni. Itt Afrikában mindenki valakinek a személyes vendége. Maguk lehetnének az én vendégeim. A sofőr megelégelte a vontatott párbeszédet és elküldte a pénzváltót és a túraszervezőt is. Tovább múlattuk az időt. Törölgettük az izzadtságot és vártuk, hogy történjen valami. Aztán a sofőr egyszer csak meggondolta magát és kipattant a kocsiból, elment és egy idő Anya és gyermeke két: van család, ahol húsz éhes száj is várja a vacsorát és a jó szót. Igaz, nem egy feleség dolga a család ellátása, hanem négyé. Merthogy Szenegál lakóinak 90 százaléka muszlin, s náluk négy feleség járja. Tény: a tüzes szemű, éj fekete apróságok mindenütt ott vannak. A piacon is, ahol bódé bódé hátán: tömeg, szemét és bűz. A tűző napon gyorsan bomlik a szerves anyag. Ébenfekete, szoborarcú, törzsfőnök kinézetű férfiak jönnek velem szemben, meg fiatalok, akik minden segítségre hajlandóak: ha kell lefényképezkednek az idegennel, vagy lefényképezik, ha akarja. A feltétel csupán annyi, hogy előtte kérdezze meg, szabad-e. Azt követően viszont némi aprót várnak. És kínálják az árut: hifi-tornyot és banánt, színes afrikai szövetet és fafaragást. Kőhajításnyira innen, lent a tenger-parton pedig a halat. De hogyan! A zsákmánnyal teli bárka a part közeibe jön. Aztán hasig gázolva — vagy uram bocsánat —, tengelyig a vízben lovas kocsival mennek érte és vesszőkosarakban hozzák a partra a még ficánkoló tengeri zsákmányt. A két fő élelmezési cikk: a hal és a rizs. Az óceán gazdagon kínálja Készül az afrikai dob után visszatért egy terepjáróval. Oda állt a mikrobusz mellé, átpakolta a csomagjainkat, átparancsolt bennünket és száguldani kezdett velünk az éjszakában. Akkor derült ki: a szállodánk mindössze öt kilométerre van a repülőtérről. Jólesett az ablakon át becsapódó halszagú levegő. A hőmérő 26 fokot mutatott, jóval éjfél után. A szállodában, amíg kitöltöttük a bejelentő lapot, végig csörgött a hátamon a veríték. Megérkeztünk Afrikába. Dakarban az óceánból kel a Nap és útja végeztével oda is tér vissza. Afrika legnyugatibb pontja ez. Innen van legközelebb Amerika, s talán itt a legelviselhet őbb még a hőség... ... Dél felé tartunk. Azt mondták, a gambiai határ felé megyünk. Az út jó száz kilométeres. Vegyes a társaság. Van közöttünk barátságos bolgár, méltóságteljes dél-afrikai, hűvös angol és svéd, tüzes ciprusi görög. Az út összeráz bennünket a szó mindkét értelmében. S este, amikor lekászálódunk a buszról már nem csak értjük, hanem figyeljük is egymást. Szóval utazunk. A busz légkondicionált, de ha megáll és kiszállunk, elönt bennünket Afrika forrósága. Milyen hűvös is volt az az éjszakai 26 fok. Most legalább 40 van. A táj egyhangú. Apró bokrok, különleges baobab fák és kiszáradt fű és gyapot. Ez már a száraz évszak, amely tart egészén júniusig. Addig egy csöpp eső sem esik. Igaz, máskor sem sok. Stílustalan házak, gazfölverte befejezetlen épületek sora. Megint elmondják: nem azért állnak látszólag befejezetlenül, félkészen a házak, mert hogy elfogyott volna a pénz, hanem azért, mert amíg el nem készülnek nem kell fizetni az adót. így aztán a tulaj látszólag befejePiac délidőben zetlenül hagyja az épületeket. Vannak persze befejezetlen házak is, olyan, amelyeknek csak a négy fala áll. Az országút mentén embertömeg, gyümölcsárusok, hegyekben a diny- nye, és az eukaliptuszok alatt férfiak hűsölnek. Merthogy itt az asszonyok teszik elsősorban a dolgukat. Azt mondják: hat etnikum él itt (valaha hat kisebbség volt), de egy nemzet. Vagyis nincsenek nemzetiségi problémák. Hétvégeken együtt rúgja a labdát a mély homokban mindenki mindenkivel, s útszélességben jönnek este haza a vasárnapi meccsről. Mármint a férfiak. Az asszonyok pedig nevelik a gyereke
