Békés Megyei Hírlap, 1998. november (53. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-28-29 / 279. szám
1998. november 28-29., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Vadászat Egy különös szenvedély — a solymászat — titkaiba pillanthatnak be munkatársunk segítségével g Rejtvény Folytatódik az 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlékére indított Q nyereményjátékunk Q Történelem A gyermek Habsburg Ottóról olvashatnak megható sorokat korabeli lap alapján készített összeállításunkban 9 Matyi utcazenész lett Békéscsaba belvárosában, a szökőkút mellett járva biztosan sokaknak feltűnt az ősz hajú, középkorú férfi, aki tangóharmonikával az ölében — ha kérték, ha nem — szórakoztatta az arra járókat. Laurinyecz Mátyás — három évtizedes vendéglátós zenészi múlttal a háta mögött — amit még a nyáron elkezdett, őszi délutánon és estéken is folytat, azt afféle piackutatásnak tekinti. Túl a produkción, kíváncsi arra, hogy hangszerét, az egyre kevesebb helyen hallható tangóharmonikát szereti-e még a közönség? Vagy ugyanarra a sorsra jut, mint a legszebben hangzó magyar hangszer, a tárogató — egyszer csak eltűnik életünkből. Laurinyecz Mátyásnak sokat jelent a tangóharmonika. Nagy szeretettel vall róla. írA harmonika szerintem örök hangszer, kétszáz év múlva is az lesz. Meg kellett öregednem, hogy rájöjjek az ízére” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — A harmonika volt az első hangszer, amelyen megtanultam játszani. A szüleimnek nem volt annyi pénzük, hogy zongorát vegyenek. Mire végre tudtam vele bánni, kiment a divatból. Jött a Beatles-korszak, a gitár, az erősítők, a hangosabb zene. 1971 óta vagyok vendéglátós zenész. Endrődön kezdtem. Egy nyárra szólt a szerződésem. Mindig ennyi időre szerződtem, mindenütt csak egy évig maradtam. Az a tapasztalatom, hogy egy szezonnál tovább sehol sem érdemes maradni, mert mint zenészt megunják az embert. — Ennek a felfogásnak a jegyében hol, merre játszott? — Két munkakönyvem is betelt, amíg a munkakönyveket be nem vonták. Akár harmadikat is válthattam volna, ha mindegyik munkahelyemet beírják. A megyében szinte mindenhol megfordultam, zenekarral is persze. Ha már a felfogásról kérdezett, úgy gondolom a vendéglátós zenész nem csak azért van, hogy elszippantsa a vendégtől a pénzt, hanem hogy az ízlését is formálja. Ha nagyképűsködni akarnék azt mondanám, a hozzám hasonló, a zenészek, akik komolyan vesszük a hivatásunkat, egyfajta kulturális missziót teljesítünk. Én általában azokat a számokat játszottam, amelyek tetszettek, például most ezt a Chris Rea-számot, amelyet a rádióban is gyakran leforgatnak. — Senki nem szólt bele abba, hogy milyen repertoárt állít össze, hogy milyen számokat játszik? — Gyakran előfordult, hogy valamelyik főnököm vagy egy kedves vendég megkért, játsszam el nekik ezt vagy azt a számot, de ez természetes, együtt jár a szakmával. Egyébként a futó slágerek mellett mindig játszottam olyanokat is, amelyek már lefutottak, vagy be sem robbantak, de nekem tetszettek. A zenét nem kilóra mérik, hanem fajsúlyra. Mindig ügyeltem arra, hogy saját hangom, saját stílusom legyen, csak rám jellemző zene. — Úgy tudom, nem csak vendéglőkben, éttermekben játszott, sok csabai tornász is szívesen emlékszik vissza Önre... — Igen, sokat zenéltem az Előre klubjában is. A tornászok edzésein zongorán kísértem a gyakorlatokat. — Jelenleg csak az utcán lehet Önt hallgatni? Végleg búcsút mondott a vendéglőknek? — Két éve ültem ki először ide, próbaképp. Ez a legkedvesebb munkahelyem. Mögöttem a szökőkút, a közönség meg ott jár el az orrom előtt. A kisgyerekek különösen aranyosak. Nekik tetszik a legjobban, amit csinálok. Bár mostanában már hideg van. — A jelek szerint konkurenciától nemigen kell tartania. Bárki kiülhet, aki játszik valamilyen hangszeren? Érdekelne, milyen engedélyeket kellett beszereznie az önkormányzattól? — Két éve ezerötszáz forintot kértek az engedélyért. Tavaly nem ültem ki. Idén pedig írtam egy kérvényt az alpolgármester úrnak, aki mentesített a helypénz fizetése alól. — Önnek viszont fizetnek a járókelők, akik hallgatják. — Pár száz forint jön össze naponta. Tegnap egy volt osztálytársam ezrest adott. Anélkül nem hiszem, hogy lett volna pénzem erre a pohár sörre. — Családja mit szól a mostani vállalkozásához? Nem restellik, hogy utcazenész lett? — Az öcsém tavalyelőtt felhívott telefonon és azt kérdezte: „Nem szé- gyelled magad, hogy kéregetsz?” Anyámnak viszont tetszett, s a nagyapámnak is. Nagyon sokat köszönhetek nekik, meg a nagybátyámnak is. Nélkülük biztosan abbahagytam volna. — Játszik zongorán, klarinéton, fuvolán, nagybőgőn és tangóharmonikán. Most miért épp a harmonikát húzza? Mondjuk egy klarinét jobban illene az utcai hangulathoz. — Egy zongorát ki sem tudnék ide cipelni. Egy fuvolával meg hogy néznék ki. A harmonika szerintem örök hangszer, kétszáz év múlva is az lesz. Meg kellett öregednem, hogy rájöjjek az ízére. — Úgy hírlik, komoly tervei vannak még a hangszerrel. — Tervezem, hogy megjelentetek egy műsoros kazettát a legkedvesebb dalaimmal, melyek között saját szerzeményeim is vannak. * * * Laurinyecz Mátyást, a tangóharmo- nikás utcazenészt — aki ludasnak is szívesen titulálja magát — sajnos már nem látni a szökőkút környékén. Nem a hirtelen jött hideg idő üldözte el onnan. Nincs mivel játszania. Valaki vagy valakik ellopták a harmonikáját a tokjával együtt. Elvitték két kisebb, és egy nagyobb, kézzel írt kottafüzetét, továbbá két kispárnáját, a kucsmáját és a perselyét. Matyi támogatói tízezer forint jutalmat ajánlottak fel annak, aki nyomra vezet vagy visszaszerzi az ellopott holmikat. Pánics Szabó Ferenc Fekete fehéren Kabinet, kék fénnyel Azt mondja a budapesti főpolgármester, hogy a kormány kék lámpás autókkal rohangáló emberek gyülekezete. Csak sejtem, hogy Demszky nem arra gondolt, hogy a kabinet tagjai — esetleges súlyos betegségeikből kifolyólag — villogó mentőautókkal furikáznak a fővárosban. Különben Budapest első embere kell, hogy tudja, mit beszél, övé az egész város, közterület-felügyelőstől, rendőrőstől, egyéb megfi- gyelőstől. Valaki csak jelenti neki, merre is villognak kormányék. Ámbár az is lehet, hogy Demszkyből a sárga irigység beszél, amiért nekik — amikor hatalmon voltak — nem jutott eszükbe, hogy a kék fénybe nem csak bekerülni, de azzal menni is lehet. Utóbbit — mármint a sárga irigységet — látszott alátámasztani a kabinetminiszter cáfolata: csak Áder János és Orbán Viktor gépkocsijain használnak megkülönböztető jelzést. Csak mellesleg jegyzem meg, ez a kékfényesdi demokratikus hóbort lehet, mert a „bolsevik rémuralom” idején a diktárorok és aldiktátorok — pártfőtitkár, Országgyűlés elnöke, Elnöki Tanács elnöke — soha nem villogtak kéken. No, mindegy, most villognak, igaz csak ketten — a kabinetminiszter szerint. Egészen Orbán Viktor Mercedesének balesetéig magam is így gondoltam. Ám akkor kiderült, nem ketten kékfényeznek ebben az országban. November 6-án (a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának előestéjén), az M3-ason (menetlevelet elővenni, leellenőrizni!) két éjfekete autó villogott el mellettem úgy százhatvannal. Gondoltam is magamban, vonul a miniszterelnök meg az Áder János árvizet nézni. Persze már akkor gyanút foghattam volna, ha nem vagyok hótt hülye autómárka-ügyekben. Mivelhogy egy Audi és egy régi típusú VW Passat döngetett el mellettem. Gondolhattam volna, hogy a minimum hatéves Passat — még ha echte polgári autó is — nem egy országgyűlés-elnöki kocsi. Államtitkárok, minisztériumi főosztályvezetők szoktak ilyennel pacalozni járni. Akik ugyebár nem kevesen vannak. Ráadásul, ha ők felteszik a kék lámpát a kocsi tetejére, miért ne tennék fel a minisztereik is. Kivéve persze Torgyán doktort, aki épp a napokban híresült el szerénységéről. Hamarabb szerez zsíros állást a teljes rokonságának, minthogy kék lámpa alatt utazzon a nagy fekete autóban. Valaki tehát hazudott. S ha hazudott, akkor mégiscsak Demszkynek van igaza. A rebellis Budapest főpolgármesterének. Roppant kínos. Még a kékfényes száguldozásnál is visszataszítóbb... Árpási Zoltán Tótkomlós, század eleje. Nézzék meg ezt a képet! Bogár Mihály vegyeskereskedését. Talán egy nagyítót is elővehetnének, hogy élvezzék a soksok évtizeddel ezelőtti tótkomlósi utcaképet! Érdemes!
