Békés Megyei Hírlap, 1998. október (53. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-31-11-01 / 255. szám

1998. október 31-november L, szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 ________________ Nem megszüntetni, hanem fejleszteni _____________ Ke ll a vasút a végeken is! „Belátható időn belül az Országgyűlés elé kerül a vasút működését és finan­szírozását szabályozni hivatott törvény (...)ismét nagy a kísértés a nemleges döntésre, amely jelentős vasúthálózat megszüntetését jelentené, éppúgy, mint 1968 után, amikor a hírhedt közlekedéspolitikai koncepció keretében mintegy 2 ezer kilométer vasútvonallal megtörtént. Egy ehhez hasonló dön­tés következtében most 183 település és 15 város, köztük Békés, Mezőhegyes, Battonya, Mezőkovácsháza veszítené el vasúti kapcsolatát.” Kaszai János vésztői polgármester találkozása korántsem jelképes a vasútállomás forgalmi szolgálattevőjével A SZERZŐ FELVÉTELE — így szólt 1992-ban a Levegő mun­kacsoport és a Magyar Közlekedési Klub, 1500 kilométer vasútvonal megmentésére irányuló felhívása, amely azt is tartalmazta, hogy a helyi önkormányzatok nyilvánítsák ki hatá­rozott véleményüket a vasútvonalak fenntartása mellett és vessenek véget a közúti közlekedést, ezen belül a sze­mélygépkocsi-közlekedést egyoldalú­an előnyben részesítő közlekedéspoli­tikai és gazdasági megoldások ural­mának. Kaszai János, Vésztő újjáválasz­tott polgármesetre ma már indulat nélkül veszi elő szekrényéből a több­kilós, „Vasút” feliratú dossziét. És amikor arra kérjük, tekintsük át az el­múlt kilenc esztendő sárréti MÁV- krónikáját, azt mondja: jó úton ha­ladnak afelé, hogy az önkormányza­toknak valós szava legyen ezen a te­rületen is, de egy pillanatig sincs szó arról, hogy véget értek volna a tenni­valók. * — Mint a fenti dokumentumok is utal­nak rá, már az Antall-, majd Boros­kormány is akart valamit a mellékvo­nalakkal és 1994-ben hoztak is egy máig érvényben lévő döntést, amely azt sugallta, számos más szárnyvonal mellett Észak-Békésben a Kötegyán— Vésztő vonalat szüneteltetnék, a Vésztő—Körösszakái szakaszt pedig megszüntetnék. Erre akkor azonnal re­agáltunk a szakminisztériumban, s mint kiderült, ezt korainak ítélték. Mégsem tartottuk hiábavalónak egy kellő fajsúlyú tanácskozás összehívá­sát minden illetékes bevonásával, nem kihagyva az ellenpólust, vagyis a Vo­lánt és más nagy szállítók képviselőit sem — mondja bevezetőül Kaszai Já­nos. Az 1994. november 2-án rendezett, „történelmi” tanácskozás korántsem tartozott a papírgyártó és időpocsékoló fórumok közé, olyannyira nem, hogy országos, kezdeményező kisugárzása lett. Egyenes folytatásaként pedig — viharsarki kezdeményezésre — hama­rosan életre hívták a vasúti települések országos szövetségét is. Előrebocsát- hatjuk, nem gittegylet lett belőle, azóta több mint egymillió lakost képviselnek száz településről, minden közgyűlésen akad újabb jelentkező. A szövetség ve­zetői kitartóan harcolnak érdekeikért, a helyiekért — miközben a maguk részét is igyekeznek kivenni az együttműkö­désből. A vezérfonal: nem megszüntet­ni, hanem fejleszteni. A Békés megye­iek szorgalmazták az önkormányzatok és regionális vasutak közti együttmű­ködést is. Történetesen Vésztő is az igazgatóság „széle”, egyben regionális központ, átérzi tehát a gondok teljes arzenálját. — Sikerült elfogadtatnunk a köz­véleménnyel, az önkormányzatokkal, hogy egyik településnek sem közöm­bös, milyen a vasúton érkezők első benyomása — folytatja Kaszai János. — Éz természetesen az állomáson éri az idegeneket, s mivel a MÁV kör­nyezetszépítésre fordítható pénze is véges, közös érdek, hogy helyből is segítsék. Gyula és Méhkerék kivéte­lével ezen a szárnyvonalon mindenütt megszületett az együttműködési meg­állapodás. Mi és a bihamagybajomiak például bevezettük a gázt az állomás­ra, ami nálunk 2 millióba került, emellett rendszeresen foglalkozta­tunk közhasznú céllal munkásokat az állomáson, a sínek mellett. Jóllehet, közvetlen veszély most nem fenyege­ti a vonalak létét, de egy kicsit raj­tunk is múlik, hogy ez végképp leke­rüljön a napirendről. Ne feledjük azt sem, a mi elsők közt megalakult regi­onális vasutunk 194 kilométer hose­szon napi 8 ezer utast szállít. Ez fog­lalkoztatási kérdés is, természetesen. És egy másik érzékeny pontról, a me­netrendről sem szabad elfeledkezni. A MÁV-nál évtizedekig csak beszél­tek arról, hogy az utazók véleménye is számít, de mindig a vasút győzött. Most pedig eljutottunk odáig, hogy Gyomaendrődön is megáll az InterCity! * Itt közbeszólhat a krónikás is, bizo­nyítván, valóban, nem is olyan régen még hallani sem lehetett arról, hogy Budapest és Békéscsaba között Szol­nokon kívül valaha is felszállhatnak utasok az IC-re. — Akiknek nem egy óra a főváros, azok igazán tudják értékelni, mit jelent két órával rövidebb idő alatt Budapest­re érni. Ha közösen elfogadjuk, hogy a fővonalakra — esetünkben a Békés­csaba—Budapest közti szakaszra — a mellékvonalakról kell „felfűzni” az utazókat, akkor nekik miért nem jár ugyanaz a kényelem? És képzelje el, hogy az érvényben lévő menetrend közben is el tudtuk érni, hogy változ­tasson a MÁV Rt. Más példát is mond­hatok. Megkerestek a Gyulai Húskom­bináttól, hogy gazdaságossági okokból megszüntetik a dolgozókat szállító buszjáratot. Csak vonaton járhatnak ezentúl, de jó lenne, ha később indulna a hajnali... És Vésztőn meg Okányban azóta negyven embernek nem kell olyan korán kelnie, mert elérnek egy most már később menesztett vonatot Gyula felé. Mi ez, ha nem a jó kapcso­latra törekvés, az együttműködési készség a vasút részéről. Szinte minden utazót érint hazánk­ban, amit a hatvani székhelyű szövet­ség legutóbbi, szeptemberi, gyömrői közgyűlésén határoztak el: kell egy alapítvány, amelyből a vasúti rendőr­ség, illetve a vasútrongálók elleni fel­lépésben résztvevők technikai felsze­reltségének javítását segítik — folytat­ja Kaszai János, aki a szövetség egyik alelnöke. Mielőtt azonban még túl szivár­ványszínűnek gondolnánk a helyzetet, ne feledjük: a pályatest minősége Szeghalom és Vésztő között szinte ka­tasztrofális, Körösnagyharsánynál is okvetlen felújításra szorul. Itt még jól használhatnák a fővonalak felújításá­nál felszabadult talpfákat. — Fogadókészek erre a javaslatom­ra is, de azt már nem tudnám megjósol­ni sem, hogy mi lesz a két rettentően le­pusztult híddal, a berettyóival és a se­bes-körösivel. Ez a jelenlegi legna­gyobb problémánk! Gyors felújításuk nélkül az áruszállítás teljesen veszélybe sodródhat. A járműpark korszerűsítését sem hagyhatom ki, olyan sínbuszokat szeretnénk, amelyeket Mátészalka kör­nyékén állítottak forgalomba. * Amikor mostanában jóleső nosztalgiá­val emlékezünk a még millennium előtt épült Gyoma—Nagyvárad vasútvonal­ra, akkor óhatatlanul eszünkbe juthat az is: valaha Körösnagyharsánynál „ment át” a sínpár Várad felé... A magyar ol­dalon viszont a második világháború után felszedték ezt az utolsó szakaszt, s pillanatnyilag tény, rajtunk inkább mú­lik, hogy mielőbb „nyitott határ” ala­kuljon ki Harsánynál is vasúton. Nem nagy költséggel összeköthető lenne! Az európai csatlakozás közelsége is azt su­gallja: szükség lenne rá. A polgármes­ter úgy véli, ha román részről is kezde­ményeznék, akkor már akár politikai síkra is terelhető lenne az ügy, kimondva-kimondatlanul hamarabb túljutna az „átmegyünk Váradra”- óhajnál. Azt is figyelmébe ajánljuk az illetékeseknek, tessenek a térképre néz­ni és kiviláglik, milyen messze is van innen Lökösháza, a legközelebbi teher­forgalmi átkelőhely. Ez egy kicsit már összefügg azzal is, ami az idei másik, balatonboglári, „A mellékvonalak jövőbeni kezelése a vasútüzemben” címmel rendezett kon­ferencia 10 pontos ajánlása között is szerepel: „A mellékvonali infra­struktúra rehabilitációjára az állam cél­zott, elkülönített keretet biztosítson az Állam—MÁV szerződésen belül.” A nemzeti költségvetés első olvasata na­pokon belül elkészül. Reméljük, az is „benne” lesz. Ami pedig a regionális vasutak, köztük a Vésztő környékiek sorsát ille­ti, létüket, mi több fejlesztésüket csak az kérdőjelezheti meg, aki egyszer sem járt a Sárréten mostanában. De hiszen éppen elég szó esik napjainkban a vi­dékfejlesztésről, nem igaz?! Fábián István Olvastuk Már régóta zavar, hogy az ország házába, ami a mindenkori szabadon választott képviselő-testület épülete, 1945-ben — a háborús pusztítások miatt — beköltözött az államfő hivatala és a miniszterelnök is. Ez így példátlan és helytelen, s érthetet­len, hogy ez a „társbérlet” még mindig fennáll. (...) -azt mondanám, hipp-hopp legyen egy szép kis palota az államfőnek mondjuk a Várban, hiszen mindig ott uralkodtak a királyok is, ha nem is túl hosszú időn át; hipp-hopp legyen egy mi­niszterelnökség (...), s az Országház ma­radjon tényleg az ország háza. Rögtön, szinte önmagától megnövekedne a képviselőház, a törvényhozás tekintélye, érvényesülne az az elv, hogy a kép­viselőház tényleg ellenőrzi a kormányt. (Nemeskürty István író, történész) Már eddig is csak azt a politikust szolgáltatták ki a médiumok a nyilvá­nosság elítélésének, aki a velük ellen­tétes politikai táborokhoz tartozott, ez­zel szemben, aki a balliberális csoport kötelékeihez tartozott valamilyen szá­lon, azt még erkölcsi rehabilitálásban is igyekeztek részesíteni, legyen szó gyermekkereskedelemben való részvé­telről, adócsalásról vagy más pénzügyi bűncselekményről. (Pokol Béla or­szággyűlési képviselő—FKGP) Könyv Szent István Húsz forint híján kétezret kémek el Hóman Bálint hasonmás kiadásban megjelent könyvéért, ennek ellenére alighanem megéri az árát. Megéri, ha már egyszer a kiadó (Szent István Társulat/Kairosz Kiadó — ők már csak értenek hozzá!) egy 1938 karácsonyára megjelentetett kötetet tartott érdemes­nek az újranyomásra. Joggal vetődhet fel persze a kérdés, miért kellett hatvan évet várni az újra­nyomással, ha egyszer remekműről van szó? A válasz a szerző poltikai múltjá- ban-megítélésében keresendő. Eléggé köztudott, hogy Hóman Bálintot, mint háborús bűnöst 1945 után súlyos börtön- büntetésre ítélték, s az akkori hazai gya­korlat szerint történelmi munkáit tiltó listára helyezték. Annak ellenére, hogy a Szekfű Gyulával közösen írt — de álta­lában csak Hóman-féleként emlegetett — Magyar Történet című munkáját a hazai történetírás a mai napig nem tudta meghaladni. Egészen a rendszerváltásig kellett „bűnhődnie”, akkor adták ki újra a Magyar Történetet, és most megjelent a Szent István is. Mindkettő összefüggé­seiben és olvasmányosan tárgyalja a ma­gyar történelmet illetvé, Szent István munkásságát és korát. Ettől páratlan a hómani életmű és ezért éri meg a közel kétezer forintot a Szent István. A jó házból való úrilány, Claudia gyilkolni szeretne Claudia Schiffer arra vágyik, hogy egyszer gyil­kolhasson. Persze nem a valóságban, hanem a filmvásznon. A 27 esztendős sztármanöken a Pa­ris Match című francia képeslapnak azt is elárulta, hogy már több forgatókönyvet elolvasott, és talált is az ínyére való szerepet. Most már csak azt a producert kell meglelnie, aki hajlandó őt gyilkos­ságra fölfogadni. A német szőkeség filmszínész- női karrierről álmodik. Két fotózás és egy divatbe­mutató között máris siet Los Angelesbe, ahol lec­kéket vesz színészetből. Tanárnője feladatokkal látja el, amelyeket utazásai közben gyakorolhat. „Nagy rendezőkkel szerették együtt dolgozni — mondja —, és erre meg is van az esélyem, hiszen színészi pályafutásomnak még csak az elején tar­tok.” A híres manökent érdekli a kémnő, Mata Hari sorsa: „Minden embert magával ragadott — vélekedik róla. — Egész Párizs a lába előtt hevert, miközben attól kellett tartania, hogy bármely pil­lanatban leleplezhetik.” Susan Valadon francia festőnő, Toulouse-Lautrec szerelme is imponál neki: „Csodálom azokat a nőket — magyarázza —, akik hisznek önmagukban, és bármely áron el­érik azt, amit célul tűztek ki maguk elé.” Claudia, a jó házból való úrilány, akinek értékét az ameri­kai Forbes magazin 30 millió márkára becsüli, boldognak vallja magát. Mindent lehet rá monda­ni, csak azt nem, hogy konyhatündér volna. Őszintén bevallja: egyáltalán nem tud főzni. „Sebaj — fűzi hozzá —, majd megtanulok akkor, amikor gyermeket várok.” Két utódot szeretne, de a házasságról egyelőre hallani sem akar. Szerelmes svéd miniszterek Erik Aasbrink (51) svéd pénzügyminiszter és kol­léganője, Ylva Johansson (34) oktatási miniszter asszony közösen megerősítette: szeretik egymást. „Az érdeklődés arra késztet bennünket, hogy nyil­vánosan is kijelentsük: szeretjük egymást, és erről a miniszterelnököt és közvetlen munkatársainkat is tájékoztattuk.” A két szociáldemokrata politikus azt is közölte, hogy elválik eddigi házastársától. A meglehetősen szokatlan közlemény alig néhány nappal a svéd parlamenti választás után (és az ilyenkor szokásos kormányátalakítás előtt) jelent meg. Göran Persson miniszterelnök szóvivője, Ingrid Iremark a kabinet várható átalakítását firta­tó kérdésekre kijelentette: „Nincs arra törvényünk, hogy a kormánytagok nem szerethetnek egymás­ba.” Vagy mégis? A sajtó máris idézi az 1809-ben kelt határozmányt, amely szerint házastársak és közeli rokonok nem foglalhatnak helyet ugyanab­ban a kormányban. A 189 esztendős megfogalma­zást 35 évvel ezelőtt alkotmányjogászok „ésszerűnek” minősítették. Az érintettek hagyo­mányos északi őszinteséggel hozzátették: „Nem költözünk össze. Magánéletünkkel kapcsolatban többet nem nyilatkozunk”. Aasbrink miniszternek 18, 14 és 12 éves gyereke van. Johansson asszony 1990-ben ment férjhez, négyéves ikrek édesanyja. Mindazonáltal a svéd oktatásügy csak nyerhet az­által, hogy a pénzügyminiszter szereti az iskolaügy első számú felelősét. Kohl búcsúakciója A kolumbiai szenátor kocsiját barikád kényszerítette megállásra. Az útakadályt nem a rendőrség, hanem a gerillák emelték. Ily módon szedik ugyanis túszaikat: a feltartóztatott kocsik­ban mindig akad gazdag, befolyásos személy, akitől sok váltságdíjat vagy egyebet lehet remél­ni. Carlos Espinosa, a kolumbiai parlament volt elnöke éppen ilyen személy volt. A konzervatív politikus történetesen egyike volt azoknak, akik a megbékélésért dolgoztak az ország kormánya és a gerillák között. Annyit már elértek, hogy a két fél idén nyáron egy németországi kolostorban elő­ször tárgyalt közvetlenül egymással. Az ELN, a Nemzeti Felszabadítási Front vezetői kötelezték magukat, hogy a jövőben nem ejtenek túszul kis­korúakat, időseket vagy terhes asszonyokat. A harcok azonban folytatódnak és legutóbb a béke­párti Espinosa is a túszok közé került. Az ő érde­kében azonban igen befolyásos körök mozdultak meg — még a választások eredménye miatt bú­csúzó német kormány, sőt személyesen a távozó Kohl kancellár is. Jóllehet efelől Bonnban hallga­tásba burkolódznak, tény, hogy a kancellári hiva­tal miniszterének tanácsára egy Kolumbiában élő német magán-titkosügynököt bíztak meg az ügy­gyei. Az illető, akinek jó kapcsolatai vannak a ge­rillákkal, Bonn bekapcsolásával el is érte, hogy azok pár hét után szabadon engedték a politikust. Carlos Espinosa most, hírek szerint Bonnba re­pült, hogy személyesen mondjon köszönetét Kohlnak. Ott viszont még mindig nem akarnak semmit tudni a kolumbiai szenátorról s az egész ügyről. Legalábbis hivatalosan. FEB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents