Békés Megyei Hírlap, 1998. október (53. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-22-23 / 248. szám
1998. október 22-23., csütörtök-péntek ÜNNEPI MEGEMLÉKEZÉS „Fiúk! Ne lőjetek!” A békéscsabai Nemzetőrség rövid története Vannak emlékek, melyek (évtizedek után) időtlenné válnak, mint a sárguló fényképek. Morzsányi öröklét ízét érzi bennük az ember a mindenen (s mindenkin) átrobogó, múló idő felett. Szem és fül- tanúja voltam egy mondatnak, amit csak hárman hallottunk, s lehet, hogy én vagyok (már) egyetlen élő tanúja. Meggyőződésem, hogy (fiatal) életeket mentett meg — és Békéscsabát —, a tankágyúk tü- zétől. Sinka István: Üdv néked Ifjúság Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. (Buda, 1956. október 26.) 1956. november 2-án reggel Édesanyám azzal ébresztett, hogy: „Egész éjjel dübörögtek a lánctalpak a Bartók Béla úton! Egész éjjel vonultak az orosz tankok Jamina felé.” Tizenhat éves voltam és (még) igen jó alvó. Délelőtt az a hír terjedt a városban, hogy az oroszok egy része nem ment tovább, Jaminán túl megálltak, nem tudni, mit akarnak. Nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság. Kerékpárra ültem, s elindultam megnézni őket. Száraz idő volt. Sütött a nap. Igen tisztán, messzire el lehetett látni. Jócskán elhagytam Jamina túlsó végét, de sehol nem láttam őket. Gondoltam: visszafordulok. Aztán mégis tovább haladtam az eperfákkal szegélyezett makadám úton. Már közelítettem az Újkígyósról Gerendásra haladó út kereszteződését, mikor egy kanyarulat után jobb felől megpillantottam egy dűlőúton a végtelenbe tűnő tankoszlopot. Szíven ütött a döbbenet. Megálltam. Próbáltam megszámolni. A menetoszlop eleje olyan távol volt, hogy nem tudtam az egyre kisebb tankok már összefolyó pontjait számba venni. Végül a menetoszlop elején lévőket már csak becsülve, úgy 320—350 között határoztam meg. Lenyűgöző látvány volt. Úgy álltak végig a földúton, mint egy óriási felkiáltójel. Mozdulatlanul. Soha nem láttam ennyi tankot. (Azóta sem.) Elhatároztam, hogy megnézem közelebbről is. Ráfordultam a dűlőútra. Re- cézett-simára marták felületét a lánctalpak, s mindkét oldalán répaföld volt. Még nem szedték fel a cukorrépát. A menetoszlop vége 4—500 méterre lehetett a műúttól. Ahogy közeledtem —, úgy ötven méterre lehettem tőle —, egy helybéli (tanyasi, keményszárú csizmában) egy orosz katonával beszélgetett. Meglepetésemre: magyarul. Annyit hallottam csak, hogy kárpátaljai. Ekkor kiabálni kezdtek felé oroszul a tankoszlop végétől. — „Vissza kell mennem. Megtiltották, hogy beszélgessek.” Én pedig elindultam vissza a városba. A távoli horizonton alig látszott a nagytemplom napsütötte, sárga tornya. Délután három, vagy négy óra lehetett, mire hazaértem. A békés megyei Szabadság Rádióban Féja Géza beszélt: „...Hallgassatok reánk! Álljatok egyenrangú polgártársként, testvérként mellénk. Ide magyarok!” Majd elhangzott a felhívás: Diákok! Fiatalok! — Jelentkezzetek nemzetőrnek! Nem lehetett visszatartani. Édesanyám hiába könyörgött. Én becsuktam hátam mögött az ajtót, és gyors léptekkel, szinte futottam a Petőfi-utcai Általános Iskolába, ahol hosszú sorban álltak már a gimnazisták, ipari tanulók, hogy felvegyék adataikat és megkapják felszerelésüket. Az alsó korhatár tizenöt év volt, sokakat elküldték, mert fiatalabbak voltak. Este kihirdették, hogy a nemzetőrök fele — napi váltakozással-— otthon alszik. Első este a hazamenők közé álltam, hogy édesanyám megnyugtassam. November harmadlkán, szombaton reggel felsorakoztunk eligazításra az iskola udvarán. Három századba rendeződtünk úgy, hogy minden szakasz élére katonaviselt jusson. A századparancsnokok hivatásos tisztek voltak. Előző este mindenki megkapta felszerelését: fegyvert, csizmát, köpenyt, sapkát, derékszíját, csajkát. Az udvaron ott álltak a „gulyáságyúk”. Fegyverzetünk karabélyokból, dobtáras géppisztolyokból és néhány golyószóróból állt. Lőszer és kézigránát derékig érő ládahalmokban állt az udvari tornateremben. Bejelentették, hogy ötödikén, hétfőn megkezdődik a kiképzésünk. Azután tevékeny csoportokat alkottunk. Voltak, akik kézigránátokat mentek élesíteni, én pedig — másokkal — honvédségi tehergépkocsival a Gyulai út jobboldalán fekvő tsz szérűjébe szalmáért. Amikor elkanyarodtunk a Csaba Szálló előtt, láttuk, hogy a Posta épületének sarki főbejárata előtt egy orosz páncélautó áll. Rossz előérzet fogott el, mert eszembe jutottak a tankok. „Miért van itt? Elfoglalta?” — Visszafelé ugyanúgy ott állt még. A szalmát a tantermekben a falak mellett vastagon végigraktuk, majd pokrócokat fektettünk rá. A második emelet folyosójának sarki termébe kerültem. Ablakai a Petőfi utcára, a belváros felé nyíltak. Este krumplistészta volt a vacsora. A nemzetőrök fele hazament. Lefeküdtünk a puha szalmára. Szokatlan volt és számomra jellegzetes illatú. Fáradt voltam, azt hiszem, rögtön elaludtam. Agyúdörgésre riadtunk! Mint a szöcskék, úgy ugráltunk fel a szalmáról. „Ne gyújts villanyt!” — kiabáltak mindenfelé. Egyetlen hangfolyamba összefolyó gépfegyverropogás és súlyos, rendszertelen ágyúdörej! Az ablak alatt aludtam, s ahogy felálltam és az ablaküvegre tettem a tenyerem, az jól érezhetően pulzált a lökéshullámoktól. A belváros felett nyomjelző lövedékek ezrei húztak délről észak felé tartó nappályájukon. A gépfegyverek egybefolyó zajába rendszertelen, öblös döngéssel ágyúlövések szóltak bele. Igen erősen ágyúztak a közelben. Remegtek az ablakok. Ránéztem (keletnémet) karórám világító számlapjára: pont a 4-esen állt. Hajnali négy óra volt. Kerestük a sötétben a fal mellé állított fegyverünket. Lő- szeres ládákat hordtunk fel a tornateremből, töltöttük a dobtárakat. Osztottuk szét a kézigránátokat. Aztán: „Mindenki ki az udvarra!” — hangzott a parancs, s óvatosan lépdeltünk lefelé a koromsötét lépcsőházban. Köd- szagú volt a sötét és hideg. Egyre ritkuló sorozatok szóltak, s egy-egy gellert kapott lövedék vinnyogott a fejünk felett. Negyed óráig tarthatott. Elszórt lövések még. Utána: Csend. Nem tudtuk, csak sejtettük, hogy mi történt. Néhányan kinéztünk a sportpálya felé nyíló nagykapun, s hallottuk, hogy a liget túloldalán, a város főút- ján harckocsi lánctalpak csikorognak a sötétben, majd megállnak. Alig háromszáz méterre tőlünk. A liget a sportpálya fonott drótkerítésénél kezdődött, s ha világos van — takarás nélkül jól láttuk volna a főúton a tankokat is. így csak hallottuk, hogy a sötétség túloldalán alapjáratban járnak motorjaik. Éreztük: ott állnak nem messze tőlünk. Mi pedig bent az udvaron vártunk parancsra. A sötétség leple alatt könnyű volna megtámadni őket. Néhány hangadó sürgette is, hogy „Ugyan mire várunk?” Parancsnokunk (egy főhadnagy) elindult a nagykapun át a sportpályára. Ketten követtük. Néhány perce állhattunk ott, amikor a Petőfi utca felől egy kalapos civil bukkant elő a sötétségből. Amikor odaért, megismertem: Fekete Pál volt, az iskola orosz nyelvtanára, a Forradalmi Bizottság elnöke. „Fiúk! Ne lőjetek! Nektek csak csúzliaitok vannak az ő fegyvereikhez képest. Majd én elmegyek és beszélek velük.” — Azzal megfordult, s ahogy előbukkant, visszamerült a sötétségbe. A főhadnagy mellett állva ketten hallottuk, a többiek az udvar belső részén voltak. Ekkor bementünk az udvarra, s a főhadnagy kiadta a parancsot: „Mindenki fel a körletbe!” Egy jó óra múlva sapka nélkül, hiányosan öltözött honvéd jött a laktanyából. Körülvettük. „Szétlőtték a laktanyát. Én hátul másztam át, a falon.” — Tehát a laktanyát ágyúzták olyan nagyon. Ugyanúgy támadtak, mint Hitler: vasárnap és orvul. (Pár éve sikerült találkoznom egy szolgálatát szintén ott töltő katonával, aki elmondta, hogy a támadás kezdetekor futottak hátra a színekbe, a páncéltörő ágyúkhoz, de mindegyik zárjából ki volt ütve az ütőszeg. Egyébként az oroszok tájékoztatva lehettek, mert a fegyverszobákat foglalták el először. Azután kihajtottak mindenkit az udvarra.) — Lassan világosodni kezdett, s ahogy oszlott a sötétség, eltérő véleményű csoportok alakultak. Voltak, akik a dobozi erdőbe akartak vonulni. Mások maradni. Egyes „magánzók” a görögkeleti templom felőli téglakerítésen átmászva, több géppisztolyt vonszoltak maguk után a templom kertjén át. Mások a parancsnokra hivatkoztak, hogy maradjunk együtt az épületben. De hol van a parancsnok? A termekben kiborított lőszeres ládák, és vitatkozás. Már szinte teljesen kivilágosodott, mikor valaki hangosan kiáltott: „Tankokkal jönnek ránk!” Kinéztem az ablakon. A főutca felől három tank jött befelé a Petőfi utca kövezetén. Újabb kiáltás: „A parkon át is jönnek!” Átfutottam a szomszédos terembe, melynek ablakai a liget felé nyílnak. S valóban: két tank akkor jött át a csillagjától megfosztott „felszabadulási emlékmű” diadalíve mellett a piros salakon, majd beérve a ligetbe egymás után taposták ki az útjukban álló öreg fákat. A főutcán álló tankok csövei szinte egyszerre fordultak rá az iskolára. — Ott álltam megbűvölve a látványtól. Nem tudtam elszakadni az ablaktól. Ahogy nekiment a lassan kúszó tank egy öreg, évszázados fának, egy pillanatra hátralendült a fa csupasz koronája, szinte betakarta a tankot, majd előrevágódott és még le sem ért a földre, már gázolt is át a derékvastagságú letört ágakon s a fakorona törmelékén. Majd neki a következő fának, az hátralendült... előrevágódott... — Csak mikor megálltak a sportpálya túloldalán (dobótávolságon kívül), s felemelkedett a velem szemben álló ágyúja — hogy beleláttam feketéllő csövébe —, döbbentem rá: ez rögtön lő! Visszafutottam a szomszéd terembe. A másik három tank megállt a Petőfi utca túloldalán, a kövesút és a járda közti füves részen, ágyúikat szintén az iskola falára meresztették. Pár percig nem történt semmi, majd elhangzott magyarul az első felszólítás: „Adják meg magukat! Jöjjenek ki feltartott kézzel!” Ekkor többen javasolták, hogy törjünk ki. De merre? Bekerítettek. Tízpercenként újabb felszólítás: „Öt perc múlva lövünk!” Odakint rövid sorozatok és egyes lövések dörögtek. Újabb és újabb felszólítás: „Jöjjenek ki feltartott kézzel!” Ismét lövések. „Jöjjenek ki, mert szétlőjük az épületet!” Senki nem ment ki, viszont az idegesség és a félelem egyre fokozódott. Eszembe jutott, hogy a folyosó belső végén van egy lépcső, ahol ki lehet jutni a tornaterem elé, az udvarra. Gondoltam, hogy megnézem. Óvatosan mentem le. Az utolsó fordulónál szembetaláltam magam egy elém kilépő, sátorlapba burkolózott, géppisztolyos orosz katonával. Alig volt időm hátralépni. Visszafutottam az első emeletre, majd végig a folyosón a főbejárati lépcsőházig, aztán fel a másodikra. Az emelet-közti pihenőn, háttal a fal sarkába bújva állt Rácz, a muzsikus cigány. Arca halálfélelembe torzult, s egész testében föl-le, fölle, hihetetlen nagy amplitúdóval remegett. Egy pillanatra megtorpantam a meglepetéstől, mert hátrafordultam és ránéztem. De nem tudtam nevetni. Dörögtek a lövések. Már 8 óra felé járhatott az idő. Óvatosan kinéztem az ablakon. Hárman mentek kifelé az iskola kapuján feltartott kézzel a tankok irányába. Egy társam is kinézett, majd hátrahőkölt hörögve és felhúzta a géppisztolya súlyzárát: „Lelövöm az árulókat!” — Alig bírtam visszarántani az ablakból: „Ne!” Kis idő múlva újabb feltartott karok jelentek meg az iskola kapujában. Az orosz végigtapogatta őket, majd elindultak a sarok felé, már leeresztett* karral. Ismét újabb csoport indult kifelé. Egyedül maradtam a teremben. Kivettem csizmám szárából az oda csúsztatott TT pisztolyt, másikból a két doboz lőszert, átléptem a kiborított lőszer-halmokon és mentem lefelé a lépcsőn. Egyszerre csak kint voltam az utcán, feltartott kézzel. Azóta tudom: nincs megalázóbb a feltartott kéznél. — Az orosz tiszt mellett fegyvertelen honvédtiszt állt. Az orosz végigtapogatott. A csizmák szárát is. Majd a farzsebembe nyúlt és kivette személyi igazolványom. „Dokument” -— mondta a honvédtiszt. Az orosz visszadugta és intett. Elindultam a Bartók Béla út felé. Félúton visszanéztem: az utolsó csoportok jöttek ki az iskola épületéből. Á sarkon szülők gyér csoportja állt. Azóta sokszor végiggondoltam: mi történik, ha nem jön oda Fekete Pál, és mi valóban „csúzlikkal” esünk neki a tankoknak? Az is elgondolkodtató, hogy annyi huzavona után miért nem lőtték szét az iskolát? Honnan volt „különös” türelmük? Valóban beszélt velük Fekete Pál? (Hallottam azt a változatot is, hogy a szülők odakiabáltak: az iskola mögött óvoda, vagy bölcsőde van, tele kisgyerekekkel, azért nem lőttek.) Békéscsabára a félelem némasága borult. Bennem pedig — önérzetemben és magyarságomban megalázva — érlelődött a gondolat: valamit tenni kell e félelem, a némaság, az éledező kollaboránsok ellen. Szekeres István Fekete Pál, az ‘56-os Forradalmi Bizottság békéscsabai, majd megyei elnöke (jobbról) négyszer tárgyalt az orosz parancsnokkal, így sikerült Békéscsabát megmentenie a szétlövéstől. Képünkön Pap János békéscsabai polgármester (balról) 1992 márciusában díszpolgári címet ad át neki ahchIv fotó
