Békés Megyei Hírlap, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-05-06 / 208. szám

* Nyelvi labor Gádoroson, (cs) A Némann Valéria Általános Iskola diákjai szeptemberben vehették birtokba azt a számítástechnikai szaktantermet, amire 1 millió forintot költöttek a nyáron Gádoroson (a szülők báljának bevételét is erre fordították, valamint az önkormányzat támogatását). A felújításnak és a fejlesztésnek köszönhetően 12 darab Pentium, Windows '95 hálózati szoftverrel hálózatba kötött gépek segítségével német és angol nyelvoktatást végeznek már 4. osztálytól. Ottjártunkkor a 6. B osztály diákjai ismerkedtek a technikával A hurrikánok hazájából a Viharsarokba A jó vadász nem csak ló', főz is Tejfölös vadmalacpörkölt kovácsházi módra A trapp lövészet és a vadászati ismeretek mellett főzésben is összemérték tudásukat a résztvevők a megyei vadásznapon tegnap a Doboz-Marói erdőben. A 101. alkalommal meg­rendezett vadásznapon a megye majd minden vadásztársasága képvi­seltette magát. A különböző versenyeken összesen 35 díj talált gazdá­ra. A legtöbb érdeklődőt azonban a főzőverseny — ahol pörkölt és egyébb kate­góriában indulhattak a ver­senyzők — vonzotta a kon- dérok köré. Egy egy bogrács mellett elhaladva néha azt is nehéz volt eldönteni, ki a szakács és ki a kibic. A mezőkovácsházi Szé­chenyi Vadásztársaság tej­fölös vadmalacpörköittel nevezett a versenyre. A föszakácst, Ágoston Mi­hályt arról kérdeztük, mi a jó vadmalacpörkölt titka. — A lényeg az, hogy legyen belevaló vadmalac. Azután már csak egy kis hazai — mezőkovácsházi — íz kell bele - válaszolta. A recept „bejött”, hiszen főztjével a harmadik helyet szerezték meg a mezőkovácsháziak. A versenyek mellett kö­tetlen fórumot is tartottak a vadásznapon. A felmerült kérdésekre az illetékes szak­minisztérium, a megyei földművelésügyi hivatal, a vadászkamara és a megyei vadászszövetség képviselői válaszoltak. A hozzászólá­sokból kitűnt: a vadászokat leginkább a földtulajdono­sok és a vadásztársaságok közti kapcsolat és az orvva­dászok elleni fellépés lehe­tősége foglalkoztatja. K. A. Gyorshírek Választás előtt, (i) A ker­tészszigeti képviselő-testület megválasztotta az őszi hely- hatósági választáson közre­működő helyi választási bi­zottság tagjait. A bizottság elnöke Kamuti Attila. Tagjai: Báthori Gyuláné, Szalai Ta­más, Köleséri József és Czinczár Zsigmondné. Póttagok: Horváth Béla és Czinczár Ildikó. Forráshiányosok, (i) Ker­tészsziget az első féléves gaz­dálkodást 25 millió 609 ezer forint bevétellel és 28 millió 176 ezer forint kiadással telje­sítette. Ebből kitűnik, hogy a község nehéz anyagi helyzet­ben van, ezért a második fél­évre is kénytelen indulni az önhibájukon kívül forráshiá­nyos település pályázatán. Ékszertolvaj, (z) Több, mint százezer forint értékű arany ékszerétől „szabadí­totta” meg a 22 éves békési 0. J. azt a helyi, egyedül élő idős asszonyt, akihez hetente egyszer takarítani járt. Az ifjú hölgynek módjában volt fel­térképezni a lakást, s tudta azt is, hogy értékei közül mit hol tart a néni. Egy óvatlan pillanatban, portörlés közben két ötezer forintos bankjegy­be csomagolva zsebre tett két nyakláncot, egy medált, két női gyűrűt, egy karláncot és egy pecsétgyűrűt. O. J. a lo­pást elismerte, s a rendőrök­nek megnevezte, hogy kik­nek adta el a lopott arany ékszerek egy részét. Az ügy­ben folyik a nyomozás. Átrakó Vésztőn, (i) A vész­tői képviselő-testület egyet­értett azzal az elképzeléssel, hogy Vésztőn egy szemétát­rakó állomás létesüljön. Erre akkor lesz szükség, ha majd a környék szemeteit a Szeg­halomra tervezett regionális szeméttárolóba hordják. Két tonna kenyér, (i) Zsadányban a Béke úti sütő­üzem tizenhét dolgozót fog­lalkoztat. Közülük tizenhá­rom férfi és négy nő. Az üzem naponta 18-21 mázsa kenyeret és többféle péksü­teményt készít. Mogyoróiéba, (y) Tótkom­lóson tegnap a reggeli órák­ba kigyulladt egy mogyoró­iéba tárolására szolgáló he­lyiség. A teljes belső beren­dezés és a tetőzet leégett. A kár közel egymillió forint. A keletkezés okait vizsgálják. (A történet az 1. oldalról itt folytatódik) szervezkedtünk Budapesten, akkor ott laktam. Ezekről az emberekről nem tudok sem­mit, pedig kerestem, kutattam őket. Ha élnének, jelentkezni­ük kellett volna... A főváros­ban dolgoztam a filmgyárban, írtam, festettem, szobrászkod- tam, de mindig az írás volt szá­momra a legkedvesebb. Részt vettem a zebegényi művésztá­borban, jártam Berlinben, ahol bekerültem a földalatti szerve­zetbe. — Hogyan kerültél Svájcba? — Friss gyümölcsként, ládá­ban. Azt mondták, „a ládás lány”. Ez volt az egyetlen lehe­tőség. Drága jó édesapám 50 ezer forintot adott érte, hogy menekülhessek. Elképzelhe­tetlen, mit meg nem tett volna értem... 1972. augusztus 26- án, szombaton történt. Amikor a dobozra rátették a tetejét, úgy éreztem, mintha a kopor­só fedelét szegezték volna rám. Rettenetes volt. Minden hónapban egy-egy személy­nek sikerült így elhagyni az or­szágot. Egyébként nem tud­tam, hogy hova kerülök, Svájc­ba vagy Svédországba. — Milyen gyümölcsökkel utaztál egy ládában? — Őszibarackokkal. — Nem féltél nagyon? — Nagyon fiatal voltam, ak­kor nem féltem. Most félnék. Ismerek olyan embereket, akik hasonlóképpen jutottak ki az országból, teljesen összetörtek és soha életükben nem tudták kiheverni. Én úgy fogtam fel, hogy azon a napon az addigi személyem meghalt, és új éle­tet kell kezdenem. Mint egy múmiát, bebugyoláltak, ami­kor elmentem. A szenvedés sok-sok réteget képezett körü­löttem, s úgy érzem, ahány­szor jövök, lemegy egy réteg. Érted ezt? Mindig könnyebb leszek... S lá­tod, most is olyan dol­gokról beszélek, amikről még soha korábban nem tudtam beszélni... — Akkor gyere sokszor, gyakrabban! — Csodálatos érzés, hogy megérhettem a vál­tozást, nem hittem vol­na, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Tudod, azon az augusztus 26-án — ’72-ben volt a müncheni olim­pia —, és én a teherautóból, az őszibarackos ládából, a rése­ken át, ahogy vittek a repülő­térre, láttam a lángot. A láng volt a legutolsó, amit láttam a külvilágból, és én azt akkor szimbólumként fogtam föl, ami bennem az erőt tartotta. Az olimpia eleve a nagy vára­kozás, a győzelemre törekvés jelképe, az életben maradásé, s ha én ezt megpillanthattam akkor, az nekem erőt adott a túléléshez. Az elmúlt 26 év ne­héz pillanataiban mindig meg­jelent előttem az a láng, és újabb erőt adott, a reménysé­get, a szabadságot jelentette. Jutka Svájcban telefonsze­relőként kereste kenyerét, mi­után megtanult németül, a zü­richi egyetemen régészetet hallgatott, a 18. századi gót írást tanulmányozta. Majd az angol nyelvet is elsajátította és 1983-tól Hawaiiban folytatta egyetemi tanulmányait, törté­nelem és színháztörténet sza­kon. 1987 óta szabadfoglalko­zású író, abban az évben vette fel tagjainak sorába a Svájci írószövetség. Pflegejahre eines Flüchtlings (Egy menekült inasévei) című regénye 1987- ben jelent meg Freiburgban, a Frankfurti Könyvvásáron nagy sikert aratott, elnyerte érte még ugyanabban az évben a Zürichi irodalmi díjat. 1988­ban jelent meg az Oktoberfest című regénye Svájcban, ez a mű Békéscsabán játszódik 1956-ban, a viharban hányko­lódó hajó nem más, mint a csabai Andrássy út 61., a szü­lői ház. Monolog of the Old La­dy (Az öreg hölgy monológja) című színdarabját 1994-ben mutatták be Honoluluban és Bernben. Új regényét, ami a szerbiai háborúról szól, a cí­me: The Whirl (A forgatag), októberben Németországban adják ki. — Jutka! Németül, angolul jelennek meg a könyveid, ma­gyarul nem írsz, nem gondol­tál arra, hogy lefordítanád a műveidet? — Még nem. Tudod, mi­lyen nehéz? Mondtam, hogy még nem is beszél­tem senkivel ezekről a dol­gokról. Még rajtam van sok réteg a múmiából. Próbá­lom összetenni, ami volt, átvészelni a lassú átalaku­lást. Tudod, mit jelent az, amikor az író elveszíti az anyanyelvét?! Ott állsz egy idegen országban, és még azt sem tudod elolvasni, ho­gyan kell telefonálni, nem ér­tesz semmit. Ez a menekült sorsa. Ma is ezzel küszködök: három nyelven beszélek, de egyiken sem tökéletesen... A forradalmár Barabás lány ma a Nemzetközi írószövet­ség, a PEN Club, az Ameriká­ba Emigrált írók Szövetségé­nek, valamint az USA Nyugati PEN Szövetségének tagja, ez utóbbi szervezet küldötteként utazik a napokban Helsinkibe, a PEN Club világkongresszu­sára. S ha már úgyis errefelé járt Európában, beugrott egy kicsit hazájába, ellátogatott Békéscsabára, virágot vitt édesanyja sírjára, számítógép­pel ajándékozta meg a Jókai Színházat. Jutka tagja a Ha­waii Kereskedelmi Kamará­nak, ám ez a tisztsége már egy másik tevékenységével kap­csolatos; számítógépes céget alapított, a Plumeria Art International Rt. elnöke, játé­kokat készít, zenét is ír a prog­ramokhoz. A Hawaii-szigeteken, Hono­lulu egyik felhőkarcolójának 35. emeletén él, ahonnan úgy jött most át Európába, hogy legfontosabb értékeit a mosó­gépbe rejtette, hiszen távoli otthonában ilyenkor hurrikán­időszak tombol, mindenre fel kell készülni. Ott él, de itt a ha­zája. Hozott magával fényképeket Jutka, szépeket, egzotiku­sakat, de ragaszkodott hozzá, hogy az újságban békéscsabai felvétel jelenjen meg. Sajnos, nem látszik rajta az a nyak­lánc, amit büszkén mutatott: a szögesdrót elvágva, szabadság, jókedv. Ez a kettő a legfonto­sabb, Jutka lételeme, a túlélés­hez elengedhetetlen. Puakea hawaii nyelven azt jelenti; Fe­hér virág, ez az ottani neve. Második jelentése: Erős lelkű. Érdekes távoli kultúra, azt mondják, kevés szavuk van. Kevés, de találó. Niedzielsky Katalin ,,Ott állsz egy idegen országban, nem értesz semmit. Ez a menekült sorsa. ” Faragnak a tartalomból A szenyvízcsatorna-hálózat kiépítésére beérkezett legol­csóbb pályázat is több, mint amennyi pénz az önkor­mányzat rendelkezésére áll Eleken. A munkálatok elvég­zésére négyen pályáztak. A legkedvezőbb ajánlat 119 millió forint, ám ez nem tar­talmazza a lakossági beköté­seket, ami plusz 18 milliós kiadást jelent. A város önkor­mányzatának azonban csak 103 millió forint áll rendelke­zésére. A képviselő-testület döntése értelmében most a műszaki tartalom csökkentésével pró­bálják a lehetőségekhez farag­ni a szennyvízhálózat kiépíté­sét. Előzetes egyeztetések után a testület kedden, rendkívüli ülésen dönt a beruházás sorsá­ról. K. A. Vasárnaptól vasárnapig Szürkülni sokféleképpen lehet (V.) Kisdiák akkora hibát nem követhet el, ha az ördög bújik bele, akkor sem hoz­hatja ki úgy a sodrából a tanító nénit, hogy az kést rántson és erőszakkal pró­bálja „lefegyverezni” a vétkest. Lehet, hogy a hajdúhadházi gyerekek mind­egyike olyan, mint a tűz, problematikus, nehéz eset, kezelhetetlen. Sietek hozzá­fűzni, hogy a rosszaság nem feltétlenül bőrszín, származás kérdése! Az is lehet, hogy a csütörtök óta ámokfutó pedagó­gusnak nevezett Rapcsák Annamáriá­nak gondjai voltak, vannak, bal lábbal kelt fel azon a borzalmas napon. Talán igazságtalanság, sérelem, baj érte. Igen, annyi minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője. Az eseményeknek oka, magyarázata van, ami megtörtént, an­nak előzménye, jelei voltak, esetleg vészjelei, amiket nem vettek komolyan. Csak egy nem lehetséges: gyerek nem félhet a tanítójától, nem indulhat reggelente szorongva az iskolába. Már­pedig azok az ártatlan nebulók, akik át­élték a szurkálást, azóta nem ugyan­azok az emberkék, akik előtte voltak. A sérült roma gyerekekről bemutatott ké­pek riadalomról, félelemről árulkodtak, és ezeket a fájdalmas érzéseket éppen a tanító néni, a példakép, az atyaisten táplálta beléjük... Különös az, hogy nálunk tragédiák után (de csak akkor!) annyi az „okos” nyilatkozat, rögtön a bűnbakkeresés zajlik, miközben kevesebb a hajlandó­ság az önvizsgálatra, a valódi okok fel­tárására, az őszinte akaratra, szent el­határozásra, hogy soha többé hasonló borzalom ne ismétlődhessen meg. Ilyenkor elhangzik, hogy agyonhaj­szolt, kizsigerelt, elfásult, szakmailag, erkölcsileg, anyagilag megalázott peda­gógusok kénytelenek nap, mint nap a katedrára állni, tanítani, oktatni, nevel­ni, a tudományon, az új ismereteken túl emberségből, becsületből, tartásból is példát mutatni, leckét adni. Dehát hogyan tegyék?! Annak ellenére, csak azért is, mégis? És a pedagógusokon kí­vül hány szakmát, hivatást sújt hasonló kizsákmányolás, túlhajszolás, végki- merítés? A legtöbb területen mégis ke­ményen küzdenek, teszik a dolgukat, teljesítenek, alkotnak, teremtenek. Állítólag hazánkban a pedagóguso­kat senki sem tanítja meg arra, hogyan oldják fel felgyülemlett feszültségeiket, magánéleti és munkahelyi konfliktusai­kat, a mindennapos stressz okozta problémákat. Tényleg? És a lakatoso­kat, a színészeket, az orvosokat meg a pékeket ki tanítja meg arra, hogyan ke­zeljék lelki bajaikat?! Egyáltalán ki törő­dik azzal, hogy a doktor úr szíve mitől fáj, az újságíró vajon milyen családi hát­térrel indul neki a riportjának?! Senki. Mindenkinek a maga munkájában nagy a felelőssége, a tanáré, mert a jö­vő nemzedéke függ tőle, azért nagy, al­kalmassága, rátermettsége nem lehet kérdéses. Csakhogy nem vizsgálják. Fejlettebb országokban hét évnyi taní­tás után a pedagógusoknak fél- vagy egyéves személyiség-karbantartó sza­badság jár, mialatt pihennek, feltöltőd­nek, továbbképezik magukat. Te jó Is­ten! — sóhajtanak most föl sokan, akik már a napi nyolc óra és a heti öt nap munkáért is hálásak lennének. Szemé­lyiségük karbantartásáról ritkán ál­modnak, néhány nyugodt estéről, hét­végéről, esetleg szabadságról már in­kább. De csak álmodnak. Attól persze még nem rántanak kést — egyelőre. De ne tessék elfelejteni, hogy szurkálni sokféleképpen lehet. Meg nem is kelle­ne feltétlenül megvárni a tettlegességet. N. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents