Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-15-16 / 191. szám

1998. augusztus 16., vasárnap SZUKEBB SZÜLŐHAZÁNK Közelről Ötödik oldal Több nő kísérel meg öngyilkosságot A férfiaknak viszont gyakrabban sikerül A serdülők nagyon könnyen és mélységesen képesek elkeseredeni Pofon mint fizetőeszköz Vésztői,,valuta” Pénz helyett pofont kapott vissza a minap egy vésztői fiatalem­ber. Az eset részletei­ről a pletykái hírszol­gálat tájékoztatta munkatársunkat. A fiatalembernek egy vész­tői család háznál augusztus 15-éig volt kifizetett albér­lete, de a tulajdonos au­gusztus 3-án azt mondta neki, hogy ,,egy napon be­lül takarodjon el!" A hirte­len hevességgel kidobott albérlőnek szerencséje volt. Másnap délelőtt sike­rült új albérletet találnia. Azon a keddi napon lovaskocsival el is pakolt. Ám, amikor az indulatos tulajdonostól (aki alkohol­tól került „felkoholt” álla­potba) az iránt érdeklődött a fiatalember, hogy mi lesz az augusztus 15-éig kifize­tett összeggel, akkor pénz helyett pofont kapott vissza. Információink szerint a tulajdonosnak állítólag az nem tetszett, hogy a fiatal­ember már nem vállalta az állatok ellátását. Korábban minimális térítés ellenében redszeresen etette, gondoz­ta a disznókat és a libákat. Megtette, mert a lakásra szüksége volt, s nem volt idegen számára az efajta te­vékenység. Aztán mivel munkát talált a települé­sen, a ház körüli feladato­kat már nem tudta vállni. Hisz azért a csekély össze­gért nem kockáztathatta a biztos megélhetését. Azt persze hiába várta, hogy korábbi szállásadója saját érdekével ellentétben könnyedén belenyugszik a kedvezőtlen változásba. A fiatalember úgy véli, nem pofonokat, hanem csaknem félhavi bérleti dí­jat kellett volna visszakap­nia. Élete eddigi harminc évében még nem gondolta, hogy a pofon is lehet fizető- eszköz. Most viszont ezt személyesen tapaszalta meg. Mindenesetre abban reménykedik, hogy néhány éven belül mégsem a po­fon, hanem a forint lesz a konvertibilis fizetőeszkö­zünk. Addig pedig borogat­ja kissé puffadtabbra da­gadt ábrázatát, s emészti a történteket... — i ­Beszélgetőpartnerem ez­úttal dr. Vincze Gábor megyei pszichiáter szakfőorvos. Mint koráb­ban dr. Görhöny Gergely­től megtudtuk, az ő in­tenzív osztályáról a bete­gek a doktor úr pszichi­átriájára kerülnek. — Az orvos csoportosítja az el­követőket életkoruk, vagy ne­mük szerint? — Minden életkorban elő­fordul. Az öngyilkossági kísér­let ténye a nők körében na­gyobb számú, szemben a be­fejezett öngyilkossági kísérle­tekkel, melyben a férfiak jár­nak élen. Ez azért van így, mert a férfiak brutálisabb mó­don követik el tettüket, ezért esetükben az elhalálozás is nagyobb; míg a nőknél a gyógyszerbevétel a leggyako­ribb forma. Szerencsére az új, modern készítmények lehető­vé teszik a szervezet méregte­lenítését, jók a túlélési arány­számaink. Életkor szerinti megoszlás­ról is kérdezett. A fiatalok kö­rében igen gyakori maga a kí­sérlet, a serdülőkor vezető he­lyen szerepel. Egyik fontos ki­váltó ok az esetükben, hogy a biológiai fejlettséggel nem tart lépést az érzelmi fejlettségük. Érzelmi krízisekben, például a párkapcsolatokban, vagy is­kolai kudarc esetén beszűkül a tudatuk, s elhatározzák, hogy eldobják az életüket. Az idős emberek egyedüllét­ükből adódóan szorulnak ön­magukra; de mert nem találnak választ, és megoldást a problé­máikra, ezért siettetik a halált. — Mi magyarok tálérzéke­nyek lennénk? Gyenge a ku­darctűrő képességünk? Törté­nelmi múltunk miatt hordoz­zuk a késztetést a világranglis­tán kibérelt dobogós helyünkre? — Az Osztrák-Magyar Mo­narchia idején átlósan észak­keletről délnyugatra lehetett húzni egy vonalat, mely Bé­kést, Bácskát, Baranyát kötöt­te össze. Ezek a vidékek „tradicionálisan” is elsők vol­tak az öngyilkosságok vonat­kozásában. Hagyomány volt, hogy a kilátástalan helyzetből adódó problémák megoldásá­nak, a kiút keresésnek ez az egyetlen iránya; az ilyen csa­ládban felnövekvő gyerek ezt látta modellként szüleitől, nagyszüleitől. — Ma mi a jellemző vidé­künkre az öngyilkosságok gyakoriságában? — Az utóbbi 10 évben nagy mérvű elszegényedés ment végbe a magyar társadalom­ban. Szociálisan több lett a ki­szolgáltatott helyzetben levő beteg, hiszen nagyok a társa­dalmi különbségek. — Az utóbbi négy évben nőtt, vagy csökkent az öngyil­kosságok száma? — Csökkent, ami talán an­nak is köszönhető hogy hat éve felvilágosító tevékenységet folytatunk a depresszió ellen. Jelenleg évi háromezer befeje­zett öngyilkosságról tudunk. — A depresszió az öngyilkos­ság előszobája. A népesség hány százaléka szenved benne? — Súlyosabb formája a né­pesség 10-15 százalékát érinti. Az enyhébb ennél lényegesen magasabb, 30 százalékos. A nők között duplán gyakori je­lenség. A depressziót csak gyógyszeresen lehet kezelni, valamint pszichoterápiával tá­mogatni. Ez nem gyengeség, a környezet belehajtja az egyént, holott empátiás atti­tűdre (együttérző, átérző ma­gatartásra) lenne szükség. — A pszichiáter minek neve­zi magát az öngyilkosságot? — Ez egy rövidzárlati cse­lekmény. Mint mondtam, tu­datbeszűkült állapotról van szó, melyben az egyén nem mérlegel. A minták miatt, mely a társadalomnak sajnos része, az öngyilkosságot kí­sérli meg. A gyakorlat azt hiú- tatja, ha megmentettük őket, kivétel nélkül ragaszkodnak az élethez, elfogadják azt a se­gítséget, melyet az őket ellátó szakmai stábtól kapnak. A ke­zelt depressziónál ritkán for­dul elő visszaesés; a gyakran előforduló visszatérő öngyil­kossági kísérleteket nem gyógyuló depressziósok, ha­nem személyiségzavarban szenvedők végzik. A brutális öngyilkosságok, vonat elé ug­rás, önakasztás, kútba ugrás általában valamiféle elmebe­tegségre utalnak. Még egy jellemző adat, a drogok következtében évente 300 fő hal meg, részben túl­adagolás, részben öngyilkos­ság során. — A megmentett betegek megnyílnak Önök előtt? — Az első időszakban bezá­rulnak, elzárkózás ez a prob­lémáiktól. Amikor tudatosul bennük, hogy életben marad­tak, megnyílnak. Mi ilyenkor bevonjuk a beteg környezeté­ből a krízis holdudvarában szereplő személyeket. — Az öngyilkosságot elköve­tőkre jellemző, hogy alkoholi­zálnak, alkoholizáltak tettük előtt? — Hazánkban 800 000, 1 000 000 rendszeresen ivó emberrel számolnak"a statisz­tikák. Ahogy most ül, és ír ve­lem szemben látom az arcán, hogy meglepődött. Igen, ekko­ra a szám, de ez nem azt jelen­ti, hogy ennyi alkoholista van Magyarországon. Az alkohol­ról köztudomású, hogy oldja a depressziót, a szorongást. Ám ha a depresszió rögzül, a prob­lémák halmozódnak, és per­sze nem oldódnak meg, az al­koholfüggő ember könnyen az öngyilkosságot találja megol­dási módnak. Azok a férfiak, akik gyógyszert vesznek be, rendszerint valamilyen alko­hollal teszik. A nőkre az jel­lemző, hogy tejjel, vagy vízzel. — Az önelveszejtések hátte­rében gyakran az anyagi elle­hetetlenülés áll. Meglepett, mikor egy rádióműsorban nagy lottó nyereményhez jutó emberek arról beszéltek, per­sze névtelenül, a százmilliók­nak köszönhetően megválto­zott az életük, azóta boldogta­lanabbak. — Azt mondják a pénz nem boldogít, de szükséges hozzá. Megértem, hogy így nyilat­koztak. A nagy nyeremény el­szigetelte őket a környezetük­től, titokban kellett tartaniuk szerencséjüket. Egyedül ma­radtak. A nagyvárosokban ha­talmas probléma az elidegene­dés. Barátokra, szomszédokra szüksége van az embernek, kell, hogy egy hullámhosszon legyünk másokkal, legyen kivel átbeszélni a mindennapokat. Fontos, hogy kíváncsi legyek a másikra, hogy az kíváncsi le­gyen rám. Ez segíthet. Témánk­nál maradva, minden öngyil­kosságot megkísérelt egyénről tudható, hogy beszélt problé­máiról, esetleg szándékát is em­legette, de nem figyeltek rá. •*•*-*■ Ez a cikk azokért íródott, akiken már senki nem segít­het. És természetesen azok­nak akik elolvassák. Ön még meggondolhatja... Pánics Szabó Ferenc Kockäs történetek Kutyakaland kísérővel Ki lehet utas. Aki beül a kocsiba. Jelen esetünkben egy kutya - kí­sérőjével. Taxisunk azóta is gon­dolkodik rajta, ki okozott az egyenleget nézve nagyobb prob­lémát. — Késő este egy városszéli házhoz hív­tak. Sötét volt, az utcában nem égtek a lámpák, ezért csak árnyakat láttam. A jobb hátsó ajtóm kinyílt, és egy óriási kuvasz ugrott be mögém. Gazdá­ja mellém ült, és türelmetlenül közölte, hogy Orosházára megyünk állatorvos­hoz. Felocsúdva ijedtségemből, megje­gyeztem, hogy amikor hívtak, azt elfe­lejtették közölni, hogy kutyát is szállí­tani fogunk. Utasom, megtermett, szé­les hátú, izmos vállú középkorú férfi, erre közölte, hogy ezzel jól járok, mert mindent jól meg fog fizetni. Azt az utat sohasem felejtem el. A ré­mült állat végig nyüszített, nyakamba csörgött a nyála. Néha gondolt egyet, és arrébb ugrott az ülésen, ilyenkor a kocsi úgy viselkedett, mint egy hajó­hinta. Gazdája ilyenkor rászólt, a kutya vinnyogva ugrott vissza a helyére. Nem kell félnem, bíztatott a gazdi, Néró szobatiszta, és otthon is a lakás­ban tartják. A fotelben szokott aludni, az ágyra is felengedik, nagyon kedves, kezes jószág, az egész család szereti. Attól sem kell tartanom, hogy megha­rap. (Még csak az kellene, gondoltam.) A férfi elmondta, hogy egy barátjától aki akkor még a rendőrségen dolgozott, kapta a kutyát, mert ott nem tudtak ve­le mit kezdeni, nagyon neveletlen volt, de ő megnevelte. (Még szerencse, gon­doltam.) Hogy lássam, most is törődik a jó­szággal, a pórázzal, néha nagyot csa­pott az állat orrára, amitől az nyüszí­tett, meghunyászkodott, és a nyála még jobban csörgött a vállamra, és az ülés­támlámra. Valamit mégis kellene vele csinálni, jegyeztem meg, mert teljesen eláztatja az ülésemet. Ne kényeskedjek annyira, hangzott a válasz, a kutya nem fertőz, a nyála meg úgyis megszárad. Csak azt látnám, hogy a gyerekek, hogy birkóz­nak vele. Nem vitatkoztam, beletörődve tűr­tem a helyzetet, arra gondoltam, amit ígért, hogy úgy is fizet mindent. Végre megérkeztünk Orosházára. A kutya kapott valami injekciót, visszafe­lé csendesebb volt, csak a nyála csör­gött rendületlenül. Amikor visszaér­tünk, utasom ránézve az órára sokallni kezdte a minden felár nélküli legkisebb összeget is. Elkezdett velem vitatkozni, hogy alig fogyott benzinem, ezért csak az összeg felét hajlandó kifizetni. Bele­egyeztem, csak szabaduljak. Másnap, csak üléshuzatot mostam, és bolhát ir­tottam. Pánics Szabó Ferenc VÉLEMÉNYEK Telefonon megkérdez­tük olvasóinkat, hova mennek, illetve hol vol­tak nyaralni az Idén? Gyenge Károlyné, 41 éves, békéscsabai könyvelő: — Nem voltam az idén nyaral­ni. Tavaly az Északi-közép­hegységben Miskolctapol­cán jártam. Az álmom - mivel sok szépet hallottam róla —, hogy legalább egy hetet Görögországban tölt­hessek. Kovács Ferencné, 32 éves, eleki háztartásbeli: — Évek óta nem engedhetjük meg magunknak a nyara­lást, mert állatokkal foglal­kozunk és azokat nem le­het itt hagyni. Az idén ko­molyabb beruházásba kezdtünk. Szeretnék egy­szer a Balatonra eljutni a pihenés, kikapcsolódás miatt. Tóthné Kvasz Gyön­gyi, 25 éves, magyarbán- hegyesi GYES-en levő anyuka: - Utoljára tavaly­előtt voltunk Balatonszár­szón. Idén agusztus 20-án tervezünk néhány napot Mártélyon tölteni. Aki akar az előbb-utóbb el tud menni valahová. Az én ál­mom egy hosszabb napsü­téses tengerparti üdülés. Kerepesiné Gyömrei Edit, 52 éves, orosházi fő­könyvelő: — Tavaly a Bala­tonnál nyaraltam, ám az idén nem tervezek hosszabb időt a kikapcso­lódásra. Nagy álmom egy nyugat-európai körút, ahol több ország szépsé­geivel, értékeivel ismer­kedhetnék meg. H. M. Kait! Constantinescu kolléga kér­dezi az aradi Adevarul című laptól: igaz-e, hogy a batto- nyai gazdák lezárják a ha­tárra vezető utat? Merthogy náluk ezt tervezik a terme­lők Nagyinkon, Kürtösön és Varsándon. Mondom neki, hogy a Békés megyeiek csak félpályás Mezárásm készül­nek. Megköszöni az inför- máeiót, aztán elcsevegünk egy kicsit az egykori szocia­lista országokat sújtó gabo­naválságról. Ő a magyart tö­ri, én a románt, ennek elle­nére pontosan értjük egy­mást. ,,Jó lenne tudni, mi­lyen sorsot szántak ne­künk!?” - sóhajtja, mire ki­szalad a számon:,,Gyar­matit! ” Abban a pillanat­ban kattan a készülék. Utol­jára az 1989-es romániai fordulat előtt hallottam ilyen hangot, lehallgatják az Adevarult? Esetleg engem? Vagy mindkettőnket? Elhes­segetem a gondolatot, mű­szaki hibára gyanakszom, s még az is megfordul a fejem­ben, hogy a kolléga tette le a kagylót. Ennek kicsi a való­színűsége, ő hívott engem, a véleményemet kérte, s kü­lönben is: tőlem kapja he­tente a magyar rádió- és té­véműsort, a román(ul) olva­sók nagy örömére. Később felhívom a más­napi gazdatüntetés szerve­zőjét, hogy ellenőrizzem az Aradra továbbított informá­ciót. ,,Persze, hogy kivonu­lunk, de képzeld el, megint kattog a telefonom!" - mondja. Teljesen,, meg­nyugszom”: akkor műsza­kilag minden rendben! S a román kolléga sem tahó! Ménesi György

Next

/
Thumbnails
Contents