Békés Megyei Hírlap, 1998. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-25-26 / 173. szám
6 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. július 25-26., szombat-vasárnap Verselő A héten lapunk munkatársa, Béla Vali választotta ki kedvenc versét. — Mint sok millióan körülöttem, én is sokszor kerültem válságba életem folyamán. Válságba, amelyből nem láttam a kiutat. Egyszer egy ilyen nehéz periódusomban kezembe került egy vers, amely megtanított másként átélni a nehézségeket. Hitet és erőt ad azóta is Rudyard Kipling verse. Rudyard Kipling Ha ,,Ha nem veszted el a fejed, mikor téged Vádolva veszti el mindenki a fejét, Ha bízni tudsz akkor, mikor kétely éget S megbocsátod mások rosszalló kételyét, Ha tudsz várakozni, s a várás nem fáraszt, Vagy meghazudtolnak és te hallgatsz csöndben; Ha gyűlölnek — tudod — mégis megbocsátasz És nem szólsz magadról se szépen, se bölcsen, Ha tudsz úgy álmodni, hogy álmod csak álom, Ha tudsz vágyakozni, s megőrizni lelked, Ha a Győzelem és Vereség egy áron Kínálja majd magát, s egyforma lesz neked; Ha elviseled, hogy elferdítik szavad És úgy hirdetik, mint bolondok igéjét, Ha látod, hogy pályád darabokra szakad S tudva, hogy nincs remény, hátráltatod végét, Ha fel tudod tenni mindened , egy lapra Eldöntve magadban; dupla vagy semmi! Ha tudsz veszíteni, mert szerencséd csalfa S mindent újra kezdesz és vidám tudsz lenni, Ha rá tudod venni szíved és ideged Hogy el ne hagyjanak kétségben és bajban, Mint hű alattvalók szolgáljanak neked S akaratod szerint induljanak harcra! Ha szólhatsz a néphez s nem mondsz butaságot, Államfőkkel beszélsz és nem jössz zavarba, Ha dicsér, ha bírál — megmarad barátod, Ha mindenki tudja: építhet szavadra Ha megérzed azt is, hogy a legszebb percnek Csupán hatvan röpke kis másodperce van — A föld s örömei a tieid lesznek, s mi több: EMBER leszel fiam.” Életutak, műalkotások ismételt találkozása a városi képtárban Corini Margit és Kohán György képei Gyomaendrődön Corini Margit: Gázlámpák mint az, hogy életutak állandó történéseit, hétköznapjaink drámáját, ritkán meséjét mondja el egyszerűen, mindenki számára érthetően, érezhetően. Monumentális látás- és fogalmazásmódja pedig olyannyira egyedivé teszi életművét az európai piktúrában, hogy analógiát csak századunk mexikói monumentalistáinál fedezhetünk föl. Egy 1932-es híradásban ezt olvashatjuk még a Nemzeti Szalon tárlatával kapcsolatban: „...a nagyobb amerikai napilapok a náluk megszokott ismertetésen túl, hosszabb cikkben ismertetik a rrtagyar festőművésznő művészetét. Mindnyájan megegyeznek abban, hogy Corini Margitnak egyéni meglátásai vannak, minden műbarát által könnyen érthető colorista, aki túlmenne a konzervatív szemléleten, modem utakon indít el egy eddig még kihasználatlan irányt: az éjszaka festészetét.” Corini Európába visszatérve Párizsban talál új otthonra és egyben számára kimeríthetetlen festői témára. A már említett rövidfilmben hangzik el, hogy az éjszaka — mint motívum — csak részben tudatos választás, de kényszer is, hiszen szemének gyengesége túlérzékennyé tette a nappal fényei iránt. A mélykék éjszakát felszabdaló mesterséges izzás nem zavarta és mivel számára ez újdonság, le is nyűgözte. Kétségtelen ügyesség és hatásosság jellemzi, mentes a túlzottan női finomságoktól. Létfilozófiai problémák — Kohánnal ellentétben — nem terhelik tábláit, könnyen férkőzik így a közönség szívébe. Ugyanúgy tengerparti látképeire és portréira is kellemes rápillantani, a tekintet békésen megpihen mozgékony felületein. Igaza van az előbbi újságcikk szerzőjének: minden műbarát által könnyen érthető colorista, és annak is, aki „feltűnő és nagy jövőt jósló valő- rökről” beszél. Olyan festészet a Corinié, amelyben felüdülésképpen bátran megmerítkezhetünk. Epilógus gyanánt — ahogy Oscar Wilde írja Művészet és dekoráció c. könyvében: „...távolról sem óhajtanók, hogy a szépséget egy tisztán az intellektus számára hozzáférhető formulába rekesszük; ...ellenkezőleg azt akarjuk, hogy olyan formában öltsön testet, amely az érzékek útján keresztül a léleknek szerezzen megelégülést.” Gyarmati Gabriella Corini Margit és Kohán György művészete 66 év után másodízben találkozik egyazon kiállítótér falai között. Az első alkalom 1932-ben, a Nemzeti Szalonban volt, Bardócz Árpád, Némethi Béla és Ráhmer Mária iparművészek munkáinak körében. Ez a hajdani randevú adta az ötletet, hogy a stílusukban olyannyira különböző alkotások újra együtt szerepeljenek. Kohán György: Szépítkező tematika ugyanúgy nem tetszett Corininak, mint Kohánnak a Glatz Oszkár által megkívánt, nagybányai stílust követő fogalmazásmód. így mind ketten lemondtak az akadémiai képzésről, hogy önálló útra léphessenek. Kettejük alkotói szándéka jócskán különböző, ugyanúgy, ahogy nyelvezetük is, de lendületük, intenzitásuk a munkában rokonítja őket. Corini harminc művel mutatkozik be a Nemzeti Szalonban, de ezzel párhuzamosan New Yorkban és Párizsban is szerepel önálló kiállításokkal. Ahogy Szabó Gerzson kamerája előtt meséli: éjjel-nappal festett. Szinte csak festett. „Kohán György szénrajzai indokolatlanul elnagyoltak, hiszen a téma mindegyiknél aránytalanul kicsi és groteszkül hat külső dimenzióval.” — úja a gyulai festőművészről a korabeli sajtó teljesen jogosan. Csakhogy ami itt negatív kritika, az Kohán számára életre szóló művészi célkitűzés. Hogy részleteiben elnagyolt, de hatásában finom munkákat készítsen — saját maga hozva fel példaként Van Goghot —, ugyanúgy szándékos, Corinit gyermekkorában, már Kolozsvárott a szépmesterségek művelésére nevelték. Az Egyesült Államokba jutva a festészet került az első helyre és lassan már nem időtöltés, hanem lépésről lépésre hivatás lett számára. Tudta, ugyanúgy, ahogy Kohán is, hogy szüksége van alapokra, iskolázott tudásra. Elfogadta mesterének irányadó elvét, miszerint először az „akadémikus tökéletességet”, az akkor monopolhelyzetéből már kimozdított művi, megmerevedett szépségeszményt kell közvetítenie. Ha ez már tökéletesen sikerül, csak akkor lehet a „nagy egészet” tartalmi és formai síkon megbontani. Ez a Mariann Bayreuthba készül Magyarországon a Wagner, kultuszt 1872-ben Mihalovicz Ödön és gróf Apponyi Albert által alapított, 1990- ben megújult Richard Wagner Társaság élesztette fel elsőként Közép- Európában. Több mint egy évszázados tradíciót folytatva a társaság ismeretterjesztő kultúrmissziójával a komolyzenei műveltség társadalmi hátterét kívánja erősíteni. Támogatja az operaműfaj pályakezdő művészeit, és évente tehetséges fiatalokat javasolhat ösztöndíjjal a Bayreuthi Ünnepi Játékokon történő részvételre. Az orosházi Horváth Mariann az idén elnyerte a társaság ösztöndíját, ott lehet két másik magyar énekessel az augusztus 12-étől 17-éig megrendezendő németországi eseményen. A 23 éves egyetemistának komoly zenei múltja van már. Szülővárosában kezdte énektanulmányait a Liszt Ferenc Zeneiskolában Tóth Zsigmondné irányításával. Ezután a szegedi zeneiskolában Szél Pálné tanította, jelenleg a szegedi konzervatórium egyetemi tagozatán Temesi Mária diákja, szeptemberben kezdi a 4. tanévet. 1994-ben az Ádám Jenő országos dalversenyen 2. helyezést ért el, tavaly kategóriájában pedig az országos főiskolai dalversenyen lett első. — Előéneklési lehetőséget kaptam a Wagner Társaságtól, ez egy koncertszerű bemutatkozás volt, ahol négy fiatalt tartottak arra alkalmasnak, hogy Németországba utazzon. Ebből a négyből a németek viszont csak hármat utaztatnak ki, szerencsém volt, ott lehetek az ünnepi játékokon — mesélte Mariann élményeit és be is mutatta az ösztöndíjról szóló diplomáját, amely sok érdekes programon való részvételre jogosítja fel a lányt. — A Wagner-kultusz jegyében telik el az a bizonyos hét Bayreuthban. Három operaelőadáson vehetek részt nézőként, múzeumi programokat szerveznek részünkre, majd találkozhatunk a többi nemzet ösztöndíjasaival. Nagy várakozással tekintek az utazás elé. Cs. I. Horváth Mariann ott lesz az augusztusi ünnepi játékokon, Németországban Marc Gilbert: Tiller úr, mindig nagyra becsültem az ön tisztességét. Most, hogy az esztendőt búcsúztatjuk és megiszunk egy pohár pezsgőt az új esztendőre, árulja el, sosem volt olyan ügye a kaszinójában, amiről nekünk tudni kellett volna? Az idős felügyelő várakozással nézte John Tiller arcát. Két öregember ült egymással szemben. — Mint maga is tudja, mister Gordon, a játékteremnek van egy állandó résztvevője: az ördög. Én csak arra ügyelhetek, hogy igyekszem korlátozni a szerepét. És ehhez is tisztességes szakembereket alkalmazok. — De az ördög ezeket is megkörnyékezheti. Sőt át is verheti. — Igen. Meg is történt, Fizettek már hamis csekkel, bedőltek olyan játékosnak, akiről később derült ki, hogy nem hitelképes. Ezek ismert trükkök, mondhatná maga. Sőt, azt is kérdezhetné, hogy egy ilyen tapasztalt kaszinótulaj, mint én, hogyan dőlhet be. Nos, elmondom a legtanulságosabb esetet. Még nyitás előtt, egyik kora este felhívott egy nő. Bemutatkozott, de én a kellemes hangjából is éreztem a szorongást. Az urat, akire hivatkozott, ismertem. A hölgy a megbeszélt időben bejött az irodámba és néhány mondat után sími kezdett. Nem látványosan, inkább küszködve az érzelmei fékentartásával. Ki is mondta, hogy szégyelli, amiért nem képes úrrá lenni a feszültségen. A reménytelenség vezette hozzám, mondta lehorgasztott fejjel. Miben segíthetek? — kérdeztem, és igyekeztem nyugtatgatni. Jól öltözött hölgy volt, aki nagyon szép lány lehetett. Nehezen bökte ki, hogy a férje itt, nálunk, eljátszotta a család megtakarított pénzét. A bajt fokozta, mondta, hogy korábban már kölcsönöket vett fel és a hitelezők a házukra rátették a kezüket. ZoAlku az ördöggel kogni kezdett, s amikor csillapult a sírása, kinyögte, hogy már a gyermekeit is elhozta a kollégiumból... Nem tudja fizetni a taníttatást. A szüleihez nem fordulhat, mert ők ellenezték ezt a házasságot, s hogy éppen azt a pénzt játszotta el a félj, amit ő végkielégítésként kapott. Mekkora volt ez az összeg? — kérdeztem. Harmincezer dollár, mondta. Én akkor valami olyasmivel traktáltam, hogy igen, ilyen a szerencsejáték világa és hogy láttam ennél szerencsétlenebb eseteket is. A szavaimnak, érthetően inkább elkeserítő hatása volt. Aztán eszembe jutott a két unokám. Mi lenne, ha valamiért ők is kikerülnének az iskolából? Ekkor olyasmire gondoltam, ami korábban sohasem merült volna fel bennem. Ha ön meghallja, nyilván ostobának tart. Azt mondtam: adok 30 ezer dollárt, egy írás ellenében. Eszerint az intézet igazgatójától igazolást hoz arról, hogy befizette a tandíjat, továbbá a férjénél elintézi, hogy többé nem lépi át a kaszinóm küszöbét. Az asszony megkönnyebbült sóhajjal fogadta a javaslatot. És amikor aláírta a papírt, elkapta a kezemet és megcsókolta. Valami olyat is mondott, hogy imába foglalja a nevemet. Bevallom, én már szerettem volna túllenni ezen a kellemetlen látogatáson. Lementem a játékterembe és a felügyelőnek elmondtam, hogy X. úr nem lehet a vendégünk. Másnap jelentette a felügyelő, hogy a kitiltott ember az egyik asztalnál játszik. Dühös lettem, azonnal oda siettem. — Uram, megmondaná, hogy honnan van pénze? — Nem is tudom, hogy ragadtattam el magamat, hiszen minden diszkrét ügyet az embereim intéztek. Csodálkozott a kérdésemen, majd méltatlankodva megjegyzéseket tett a stílusra. — Jöjjön fel velem az irodába! — közöltem határozottan. Elé tettem a hölggyel kötött megállapodás másolatát, s közben röviden ismertettem az előzményeket. Arra számítottam, hogy összeomlik vagy legalábbis látványos hazugságba kezd. Ehelyett szánakozva nézett rám és csak ennyit mondott: — Tiller úr, a teremben legalább fél tucat ember igazolhatja, hogy nőtlen vagyok. Sohasem volt feleségem. Élettársam sincs és nem is volt. Még a lakásom takarítását is férfi végzi. Nos, felügyelő úr, itt a kötelezvény, nézze meg ön is. Arra gondoltam, hogy bekereteztetem, mint a hülyeségem drágán szerzett bizonyítványát.
