Békés Megyei Hírlap, 1998. július (53. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-10 / 160. szám

2 Sarkad vároS 1998. július 10., pént< AZ ÁLLATOKRÓL EMBERIEN AZ IRODALOMBAN (iS) Kedves Olvasó! Továbbra is folytatjuk a Sarkadi Állatvédő' Csoport által meghirdetett pályázat ga Sándor és Molnár Zsuzsa alkotásait olvashatják. Jövő' héten Szabó Zsuzsa tnunkájá\ díjnyertes műveinek közlését. Mai számunkban a gimnazisták közötti harmadik helyezett Var- ismerkedhetnek meg. AZ ÁLLATOK LEGERŐSEBBJE Egy erdő szélén, a tölgyfa tövé­ben, az avar alatt élt Csiga Zsu­zsi férjével, Csiga Csongorral és volt egy kis csemetéjük: Csi­ga Csabi. Csabika még nem ismerte a csigák járását az erdőben és a rájuk leselkedő veszélyeket. így félve csúszott-mászott a faren­geteg ágas-bogas helyein és mindig azt mondogatta magá­ban: — Én kicsi vagyok, én gyen­ge és lassú vagyok, mégse fog­lalkozik velem senki. Nagyon szeretett volna ma­gának egy igazi jóbarátot. Az egyik napon, ahogy sétál­gatott az erdőben, hirtelen ráköszöntek: — Helló, kispajtás, én va­gyok a róka koma! Hát te ki vagy? — Csiga Csabi — mondta félénken. — Éppen ezen a napon van ilyen rossz kedved? — kérdezte a róka. — Miért, mi van ma? — Hát nem tudsz a nagy ver­senyről? — Milyen versenyről? — kí­váncsiskodott Csabika. — Ma dől el, ki az erdő leg­erősebb állata. Gyere, téged is benevezünk, hogy minél többen legyünk! — Dehogy veszek én részt, hát nézz rám, róka koma! Kicsi vagyok, lassú vagyok és ami a legfontosabb: gyenge vagyok. — Akkor csak gyere el és szurkolj nekem, mert minden­képpen le akarom győzni a nagy Maksa medvét. Csabika nagyon örült a meg­hívásnak, hiszen úgy érezte, most igaz barátot talált. De akárhogy szurkolt Csabika a ró­kának, mégis a hatalmas Maksa került ki a versenyből győzte­sen. Róka koma ezt nagyon ne­hezen viselte el, így elővette ra­vasz eszét. — Még mindig jobb volna, ha ez a kis csiga nyerné meg a versenyt, mintsem Maksa — gondolta ravaszul. Ezután odament a medvéhez és elkezdte mérlegelni: — Tudd meg, Maksa, hogy nem te vagy a legerősebb az ál­latok között! —- szólt a róka. — Mi van, róka, nem tudod elviselni a vereséget?! — gúnyolódott Maksa. — Aztán meg ki volna az a nagy erős, hadd lám! A róka odavitte a medve elé Csiga Csabit.-— O az — mutatott a csigára a róka. — Hahaha! — röhögött a medve. — Nem hiszel nekem? — kérdezte a róka ravaszul. — Nézd meg ezt az állatot! El­hozta idáig a hátán a házát. Meg tudod-e ezt te csinál Maksa? Ekkor a medve elkomoly dott. „Ha ő elbírja, akkor én i — gondolta magában. ' — Hát persze! — hősködö . Odament a házához és pt bálta felvenni. De még me mozdítani sem tudta a nagy b; lángot. Elszégyellte magát világgá ment. Az egész erdő Csiga Csabit ü nepelte és nagy lakomát csaptí Ez a lakoma talán még most tart, ha Csiga Csabi meg nem hí Varga Sándor, Ady—B Gimnázium, Sark: A/ égbolt peremét arany ló pi­rosra festették a felkelő nap tü­zes sugarai, egyre inkább tért hódítva a hideg sötétségtől, amely még hatalmában tartotta a hajnali világot. De a fény, dacolva a korai homállyal, átszakította az éjsza­ka titokzatos leplét, s különös, ember által utánozhatatlan szí­nűvé varázsolta az eget. Ha valakinek kedve támadt volna gyönyörködni ebben az érdekes jelenségben, annak ko­rábban kellett volna ébrednie, hogy részese legyen a csodá­nak. Az emberek azonban nem ál­doznak ennyit a fényszínházra, inkább szundítanak még egyet ezen a zimankós, vasárnapi reg­gelen. Egy magányosan éldegélő öreg ember azonban már talpon volt ebben a korai órában. Ter­mészetesen nem azért kelt fel, hogy az előbb említett tüne­ményt megfigyelje, hanem las­san, gondolataiba merülve in­dult a falu határán túl terjeszke­dő kertek felé. — Ismét beköszöntött a tél, s a kinti világ éppolyan hideggé és dermedtté vált, mint az én otthonom, de velem ellentétben a zúzmarával borított táj ta­vasszal újból kivirul, s átjárja a melegség. Az én életemből ez hiányzik: egy megértő társ kö­zelsége, aki jelenlétével fölold­ja az egyedüllét hidegségét, s a szürke, egyhangú hétköznapok során is megajándékoz azzal a tudattal, hogy nem hiába élek, munkám gyümölcsét van kivel megosztanom... De én egyedül vagyok... — szomorodott el, s lehajtott fejjel, csüggedten foly­tatta útját, ügyet sem vetve a hajnali fényekre, melyek egyre határozottabban különültek el az éj sötétjétől. Az emberekkel ellentétben az állatok felfigyelnek a termé­szet apró csodáira, hiszen életü­ket sok esetben a figyelmeztető jelzések által menthetik meg. Az ember azonban nem sejti, mi játszódik le a „tudatlan” ál­lat gondolataiban, amikor egy dermesztő novemberi éjszakán sűrű köd közepette a jéghideg esőcseppek szinte egymást ül­dözve hullanak alá, vagy zi­mankós téli reggelen, amely fe­hérbe öltöztette a tájat, s járha­tóvá varázsolta a tegnap még fénylő víztükröt. A természet szeszélyeihez oly kitűnően alkalmazkodó em­bert a jelenségek nem érik vá­ratlanul, hiszen tudatosan meg­figyelve őket megfelelő eszkö­zökkel képes védekezni elle­nük. De mit tehet egy macska, aki kölykével összebújva egy út- széli bokor menedéket nyújtó ágai alatt lapulva töltötte a fa­gyos éjszakát? Az ő kis agyá­ban a hideg beköszöntésére nincs magyarázat: csak ösztö­neire hagyatkozhat, melyeknek köszönhetően most meleg bun­da védi őt, s az ősz eleje óta gondosan felszedett tartalék tápanyag most fedezi a teste melegen tartására fordított ener­giát. Természetesen ő minder­ről nem tud, de gondolatai, ér­zelmei (az emberek feltételezé­sével ellentétben) neki is van­nak. Most épp ‘azon elmélke­dett, hogy e reggeli fényjáték nem egy újabb fagyos napot von-e maga után, melyet egy még dermesztőbb és megpró­báltatásokkal teli éjszaka követ. Ekkor szakította félbe a kis- cica, aki gyenge kora révén még semmit sem értett a kör­nyező világ titkaiból: — Mama, miért kell nekünk ilyen elha­gyatottan, két világ között él­nünk? Visszatérhetnénk őseink­hez, akik élvezve az igazi sza­badságot, maguk gondoskodtak a megélhetésükről. Vagy mi ok­ból nem költözünk be a faluba, szegődünk el az ember mellé társnak? Az idős macska inkább nem felelt fia kérdéseire, bár ő jól tudta a választ: ő és családja a természet legmostohább gyer­mekei közé tartoznak, hiszen az önálló élet szabadsága helyett bizalmukkal egy (mint később kiderült) ezt meg nem érdemlő társat, az embert tüntették ki. Az öreg macska előtt csak foszlányként tűnik fel néha múltjának egy-egy képe, ami­kor sok kis nem várt testvérével együtt őt is el akarta pusztítani az ember, aki az ő macskama­májáról gondoskodott. Az anyaállat elrejtette köly- keit, akik közül egyedül ő ma­radt életben. Minderre csak egy tovatűnő álomként emlékezett, de azt tudta, hogy a macska­nemzetség a többi állathoz ha­sonlóan egy ősi törvény szerint él, amely utódok világrahozata- lát és felnevelését mondja ki. A macska sok ezer társához ha­sonlóan engedelmeskedett ösz­töneinek, az így minden év ta­vaszán újra és újra anyának mondhatta magát, ami vegyes érzelmekkel töltötte el őt: bol­dog volt, ha gyermekeire nézett, de elszorult a szíve, amikor hiá­ba próbált táplálékot keresni, még annyi is alig akadt, amiből ő maga meg tudott élni. De ő nem csüggedt el, hanem reményteljesen, bizakodva né­zett a jövőbe, bár minden évben Hideg Hajnal elveszítette kiscicáit, akik kép­telenek voltak olyan nélkülözé­sek közepette életben maradni, ahogyan a macska tengette nap­jait. Sok tavasz telt el, s neki úgy tűnt, hogy még többször követ­te tél azóta, ahogy ő maga föl­dönfutóvá vált. Hiába próbált visszatérni a természetbe, va­don élő ragadozótársai nem fo­gadták be. Az emberek között akadt ugyan néhány, aki meg­ajándékozta egy-egy jó falattal, de végérvényesen senki sem kí­vánta gondjaiba fogadni, így megmaradt a senki macskájá­nak, aki dorombolás-szerená­dok és dörgölőzések közepette ki tud csikarni a jobb érzésű emberekből egy kedves szót, sőt néhanapján a kertekbe igyekvő emberek meg is osztot­ták vele aznapi ebédjüket. Mindent összevetve a macs­kának nem volt oka panaszra, ha csak önmagát kellett eltarta­nia. De minden évben elkövet­kezett az a pillanat, amikor fel­ébredt benne az ősi ösztön, az anyaság, a kölykök utáni vágy. Ekkor nem gondolt a létfenntar­tásra, csak percnyi örömének élt; boldogság és remény járta át egész testét, hogy ő sem alábbvaló a többi állatnál, hi­szen a természet őt is képesnek tartja arra a megtisztelő feladat­ra, hogy a macskák nemzetsé­gének fennmaradásáról gondos­kodjék. Ez történt eddig minden ta­vasszal, de az idén különös fel­adatot bízott rá a sors: ősszel, amikor levelek elválva a fáktól védelmet nyújtó szőnyegként borítják be a talajt, jelezve a ter­mészet pihenőidejének kezde­tét, amely hosszú hónapokon keresztül csendet és nyugalmat von maga után, s a nagy hide­get, amikor az életben maradá­sért keményen küzdeni kell, szóval ezelőtt a kihívásokkal te­li időben született a macskának két kiscicája, s ő ismét megfo­gadta magának, hogy felneveli utódait. Amint közeledett a tél, úgy egyre inkább megvalósíthatat- lannak tűnt ez a feladat. A teg­napi éj már magával hozta az évszak első s egyben legna­gyobb csapását: a macskama­ma két kisfia közül az egyik ci­ca vézna, beteg kis teste nem tudott ellenállni a fagyos éjsza­kai szélnek, s reggelre már a csöppnyi állat lelke felszállt túl a komor hófelhőkön, a végte­nek, ő ennél többet nem tehe­tett. Bűnös talán a természet, hogy fagyot bocsátott az éjsza­kára? Nem, itt csak egy valaki van, akit jogosan illet a vád: az ember. Az ember, aki felelőtle­nül hagyta, hogy olyan kis­macskák jöjjenek a világra, akikről ő nem képes gondos­kodni. De ki ez? Talán a macska egykori gazdája, aki nem törőd­ve az állat sorsával, kiszolgálta­tottan útjára engedte a macskát, nem is sejtve, hogy ezzel szám­len magasságba, s találkozott többi elpusztult testvérével, akik szintén anyjuk felelőtlen­sége miatt jutottak a halál mar­kába. A macska szánalmat érzett elvesztett gyermeke iránt, de a történtekért őt nem lehetett vá­dolni: hiszen, ha akarta volna sem lett volna képes befolyásol­ni az eseményeket, s ő igenis akarta; őrizte, védte kiscicáját, saját szájától vonta meg a fala­tot, hogy gyermekei ne éhezze­Tehát velem tartotok — szí boldogan az öreg, miközben zsebébe gyömöszölte a ki macskát és a szíve megtelt azz a rég nem érzett melegséggi melyre oly sok éven kereszt hiába várt. A cirmos követte új gazdá egészen a falu határáig. Ott I tován megtorpant és elgondc kozott: — A kisfiamnak megadatc a lehetőség, hogy gazdára, o honra találjon. Mostantól ő maga útját járja, én nem leheu mindig a nyomában, hiszen m Felülről szemlélve, (b) környezetére A méltóságteljes, frakkos nézelődő madártávlatból tekir FOTÓK: FAZEKAS LÁSZL Családi idill, (b) A mama oltalma még mindig a legbiztosabb. Felvételünk a természet egy csodálatos pillanatát, őzmama és gida bensőséges kapcsolatát örökíti meg tálán életet küldött a biztos ha­lálba. — De miért nem fogad be minket az ember? O jobban sze­ret egyedül élni? — szakította félbe a macska gondolatait az életben maradt kiscica nyávo­gása. A keserves nyávogás kö­nyörgő sírásként jutott el az ép­pen ott haladó öregember fülé­hez. — Kismacska ilyenkor? — lepődött meg az öreg, miközben felemelte a gyenge kis állatot. No, téged is csak az Isten tartott életben ezen a hideg éjszakán, hiszen te is olyan magányos vagy, mint én. Ha akarod, összeköthetjük a sorsunkat, s így mindketten... — ekkor azonban félbehagyta a mondan­dóját, mert a bokor mögött egy sárga szempárra lett figyelmes, melynek aggódó tekintete a kis­macskára szegeződött. — O, ez biztosan a mamád! Tehát neked is van társad, csak én állok ilyen magányosan a vi­lágban — búsult el az öreg, s könnyek szöktek a szemébe. A kiscica, mintha olvasott volna az ember gondolataiban, dorombolni kezdett a hideg, kérges tenyérben. Ezt látva az anyamacska is nekibátorodva közeledett az öregemberhez, szintén hangos dorombolással jelezve, hogy ő is kegyeibe fogadta új gazdáját. nem tudnám megszokni az t környezetet, a megváltozó életmódot. Én arra születten hogy a természet örök parancs szerint gondoskodjak utódol ról, felneveljem őket, nekik ke ressek otthont. Engem ez tes boldoggá, hogy bebizonyíthat tam: képes vagyok az anyaság ra, méltó vagyok arra a meg tisztelő tisztségre, amely macskanemzetség fennmaradd sát biztosítja. így tehát a macska hátat fői dítva a falunak, útját a kerte felé vette, s közben azon tűnő dött, hogy vajon az emberek ki nek a segítségére számíthatnak gyermekeiket kire bízhatják, h a sors úgy hozza, hogy a nag; hideg és szükség idején jönne! a világra? — Az emberek bölcsebbek mint mi, majdnem olyan ha talmasok, mint a természet Bizonyára utódaikra is töbl gondot fordítanak, mint az ál latok, nem szorulnak segítség re... — nyugtatta meg magát í cirmos és közben nem sejthet te, hogy a világon több ezei olyan kisbaba születik, akik nek édesanyjában és édesapjá ban nincs meg az a felelősség érzet, ami még minden állat­ban benne él: a természet örök törvénye. Molnár Zsuzsa, Szegedi Kis István Református Gimmnázium, Békés

Next

/
Thumbnails
Contents