Békés Megyei Hírlap, 1998. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-06-07 / 131. szám
Beszélgetés Orbán Viktor apósa és anyósa a miniszterelnök-jelölt kedvenc ételeiről Interjú Szellemvilág Frei Tamás, a Dosszié szerkesztője vall munkájáról. Különös történetek arról, hogyan idéztek meg halottakat A Cseh Éva lánya Bozsik Yvett a megyében a Cseh Éva lánya. „Odafönn”, Pesten épp fordított a helyzet: Cseh Éva a Bozsik Yvett anyja. A világ már csak ilyen. Bozsik Yvett nagy kreátor. Táncát furcsaságok, elfojtott vágyak, bizarr helyzetek, erős indulatok, sejtelmes grimaszok, provokatív érzelmek mozgatják. A rituálé, a mágia vagy a nemiség misztériuma ugyanilyen fontos számára. A szabályokat rendre felrúgja. Úszni csak árral szemben szeret. A „kötelezőt” elutasítja. Táncol. Kommunikál. A mozdulatok nyelvén beszél érthetően, izgalmasan, sajátos gesztusokkal. Bozsik Yvette Budapesten, a Katona József Színházban tanyázik. Egyébként nagy utazó. Előadásait a világ legkülönbözőbb pontjaira hívják. — Mit is mondott az előbb? Hogy egész életében transzban van? — Igen. Állandóan figyelem, hogy mi zajlik körülöttem. Ezzel párhuzamosan persze megvan a saját belső világom is. Kitalálni, létrehozni, megalkotni valamit nálam mindig egy folyamat eredménye. Azé a folyamaté, amelyre azt mondom: „más állapotban” vagyok. Amikor minden érzékszervemmel a külvilágra tapadok. — De mitől jön transzba? — Például egy furcsa gesztustól. Az rögtön beindítja a fantáziámat. Vagy egy tárgy, amelynek lelke van. Aztán a természet, az állatok világa. Képes vagyok órákig bámulni egy fát, ahogy a széllel viaskodik. Vagy a madarakat és a macskaféle ragadozókat. Azok olyan szépen mozognak, hogy mi azt legfeljebb megpróbáljuk utánozni. A próbákon is olyan instrukciókat adok, hogy most olyan legyél, mint az oroszlán, meg ilyen madár, olyan madár. Tíz évvel ezelőtt szétbombáztam az emberek agyát. Kegyetlen dolgokat mutattam. Negatív hatások helyett ma már értékeket akarok adni. Építeni szeretnék. Ez fontosabb. Bár látványosságukból eredően a negatív erők nagyobb hatással vannak rám, és mert jobban fájnak, azokat hamarabb észreveszem, de már jó ideje a pozitív dolgok vonzanak. —A bizarr, a groteszk, a megszokottól eltérő, egy-egy kiélezett helyzet gondolom, már bakfisként is izgatta. — Édesanyám, Cseh Éva a Magyar Rádió Krónika című műsorának munkatársa. Emlékszem, gyermekkoromban amatőr színjátszóként rengeteget járt Wroclawba. Én pedig állandóan arra kértem, mesélje el azt az előadást, amelyben a kopasz japánok ott ültek a villanypóznán. Nyilván vonzott a dolog. Megfogott egy kép és nem engedett. — Árvái György annak idején mivel fogta meg? — Azzal, hogy képzőművész létére olyan koreográfiákról álmodott, amelyeket senki sem nevezhetett balettnek. Tizennyolc éves voltam. Hallottam, hogy táncosokat keres. Azonnal jelentkeztem. Mint később kiderült: nagyon jó médiuma voltam. Elvégeztem a balettintézetet, és egészen más irányba indultam, mint a többiek. Én lettem Magyarországon az a fiatal lány, aki mindenre hajlandó volt. Elástak iszapba, agyagba, nem tudom, mibe, felléptem kopaszon, meztelenül, elcsúnyítva. Huszonhárom éves koromig a lehető legfurcsább ötletekhez adtam a testem, az egész lényem. Azóta rájöttem: ez az öt év tízet vett el az életemből. Megöregí- tett, tele lettem mindenféle fóbiával. Meg se nézem azokat az előadásokat. Még a képei is felkavarnak. Ma jóval szélesebb skálán mozgok. Fizikailag, technikailag sokkal többre vagyok ké„Tíz évvel ezelőtt szétbombáztam az emberek agyát. Kegyetlen dolgokat mutattam. Negatív hatások helyett ma már értékeket akarok adni. ” pes, mégsem vállalkoznék olyan dolgokra, mint régen. Ma már nem szeretnék öt méter magasban lógni, miközben tériszonyom van. Sokkal fontosabb számomra, hogy amikor táncolok, én is jól érezzem magam. — Ez a csúcs? A teljes /elszabadultig? , — És még valami, amit életemben eddig csak kétszer éreztem. Hogy miközben táncol a testem, én „kívül vagyok”, és nézem magam. — Amikor a Lakodalomra vagy a legutóbbi bemutatójára, az Egy faun délutánjára készült, mit látott? Az estélynél evidens az alap. Azt Sartre drámája, a Zárt tárgyalás hívta elő. — A Lakodalmat egy réges régi élmény alapján hoztam létre. Én ugyan Szolnokon születtem, mégsem idegen tőlem a falusi lét. Ismerem jól a sátoros lagzik világát. És kezembe került egy fotó 1912-ből. Falusi mulatságot örökített meg iszonyatos arcokkal. Vati Tamás pedig olyan táncos, aki már a lényével is inspirál. A Lakodalmat és a Faunt is neki találtam ki. A Faunban azonban Magyarország legjobb transzvesztita művészének, Tölgyesy Zoltánnak is szerepet adtam. A Dívát játssza. Láttam őt a Capella bárban. Olyan szinten nő, ahogy én soha nem tudok lenni. Egy ilyen fiú azonnal megihlet. Máskor elég egy képeslap. Vagy egy festmény. Klimt, Modigliani, Van Gogh, Giacometti, ők a kedvenceim. — Esküdni mertem volna, hogy Bosch is köztük lesz. — Magyarországon már az utcán is Bosch-képeket lát az ember. Csak körül kell nézni. Van miből meríteni. Én most a bennszülöttek táncát szeretném magamba szívni. Most tartok ott, hogy már tudom, mit hogyan, csak nem mindig úgy sikerül, ahogy szeretném. Azt akarom elérni, hogy ötven percből ne csak tíz legyen nagyon jó. — Hongkong, London, Milánó, Edinburgh után hol lép fel legközelebb? — New Yorkban, a kortárs tánc központjában, a Dance Theater Work Shopban. Közben készülök a következő darabra. A Nosferatut rendezem meg a Kiscelli Múzeumban. Szabó G. László Feketéa-fehérfa A HÁBORÚNAK VÉGE Immár bizonyos: a háború — több, mint öt évtizeddel Berlin bevétele után — befejeződött. A terepasztalon is, a Du- na-Tisza közti földeken is. Bármily hihetetlen, de egészen a közelmúltig, rendre figyelmeztetett valami: még megtörténhet, még kirobbanhat, még felperzselhet, még mindent elpusztíthat. Vagyis: nincs vége. Ez a valami — egy vasúti átjáró — ott éktelenkedett a 44- es úton, a tiszaugi híd előtt. Vakvágány vezetett hozzá és ugyanilyen vakvágány tovább. Mint a Varsói Szerződés tagállamai 37. pontonos-hidász ezredének egykori katonája (gondolom, az adatok ma már nem titkosak, se főbelövés, se fenékbe rúgás nem jár a közlésért) felfogtam, az ide-oda vakvágányt azért fektették le, hogy ha háború esetén bombatalálat érné a tiszaugi hidat, akkor a szövetséges (értsd: szovjet, bolgár, román) csapatok vasúti szállítmányait legyen hol átszállítani a Tiszán. A vakvágány ugyanis a folyó töltésénél végződött, jó kilométerre a hídtól, s ugyanott, szemben folytatódott a jobbparton. Csak egy vasúti pontonhídat kellett volna építeni, s máris zvartalanul folyhatott volna a forgalom. így gondolták békeidőben, terepasztalon. A sínek tehát ott árválkodtak, töltésük gazosodon várva szebb, pontosabban szomorúbb időkre. Egyszer még egy „halálvonatot” is kitoltak oda, pusztulásra ítélt tehervagonszerelvényt, amit aztán az idő vasfoga, no meg a környékbeli népség „kezelésbe” is vett, csontig lekopasztva a guruló nemzeti vagyont. A közelmúltban aztán csoda történt. Szorgos munkáskezek egyetlen nap alatt eltűntették a vasúti átjárót. A vágányok továbbra is futnak a semmibe, balra és jobbra, de az átjáró eltűnt. A választás másnapján, május 11-én kezdtek hozzá, s fejezték be a hadműveletet még aznap. Már azt se nagyon értettem, miért kellett a vakvágány-akcióval — a Varsóiból való kilépéstől számítva — várni nyolc évet. De azt már végképp nem értem, ha már eddig vártunk, akkor miért épp a választás másnapján léptek színre. Valami befejeződött? Valami elkezdődött? Ki tudja? Egy biztos: nekem a háború akkor ért véget. 1998. május 11-én, Ferenc napján. Árpási Zoltán Gyula, anno 1907. A közművelődési egylet egykori múzeuma egy több, mint kilencven évvel ezelőtti képeslapon. Abból az időből, amikor még fák, padok sorakoztak a Göndöcs-kertben és polgári világ jellemezte a várost, s épp emiatt nem volt egyszerű hivatott újságíróvá lenni Gyulán. „Csak nem sikerült valódi és hivatott újságíróvá lennem! A törvényszék felmentett” — olvashatjuk az 1907. május 7-én kelt üzenetben. Hiába, már akkor is úgy hírlett, nem újságíró az, akinek még nem volt sajtópere. Azóta persze sok víz lefolyt a Körösökön — egyre több a hivatott újságíró Gyulán.
