Békés Megyei Hírlap, 1998. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-20-21 / 143. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. június 20-21., szombat-vasárnap Verselő Új rovatunkban ezúttal Seleszt Ferenc felelős szerkesztő választott verset. — Ifjúkori és mindmáig megmaradt szerelem számomra Madách Imre örökbecsű műve, Az ember tragédiája. Diákkoromban fogadást ajánlottam, megtanulom kívülről. Kínkeservvel eljuttottam a feléig (megkaptam az érte járó tíz forintot), és abbahagytam a tanulást. Lám, milyen gyarló az ember! Erről szól a tragédia. Azután mégis folytattam a magolást, mert úgy gondoltam, nem adhatom fel. Erről szól a tragédia. Miről szól hát valójában? Kínokról, bukásokról, örömökről, felemelkedésről, az örök újrakezdésbe vetett hitről. Ezért szeretem. Például az alábbi részletet. Ádám Uram! Rettentő látások gyötörtek, És nem tudom, mi bennök a való. Oh, mondd, oh mondd, minő sors vár reám: E szűk határu lét-e mindenem, Melynek küzdése közt lelkem szűrődik, Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztúlt, A földre öntsd, és béigya porond? Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd? Megy-é előbbre majdan fajzatom, Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen, Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, S a körből, melyben jár, nem bír kitörni? Van-é jutalma a nemes kebelnek, Melyet kigúnyol vérhullásaért A kislelkű tömeg? Világosíts fel, S hálásan hordok bármi végzetet; Csak nyerhetek cserémben, mert ezen Bizonytalanság a pokol. — Aztr Ne kérdd Tovább a titkot, mit jótékonyan Takart el istenkéz vágyó szemedtől. Ha látnád, a földön múlékonyan Pihen csak lelked s túl örök idő vár: Erény nem volna itt szenvedni többé. Ha látnád, a por lelkedet felissza: Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt Hogy a múló perc élvéről lemondj? Míg most jövőd ködön csillogva át, Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz, Emel majd a végtelen érzete. S ha ennek elragadna büszkesége, Fog korlátozni az arasznyi lét. És biztosítva áll nagyság, erény. — _____________________________________________Vámos Miklós író a városháza színpadán_____________________________________________ Al apvetően egy zárkózott ember: ez ugye Lehetetlen? A Magyar Televízióban (értendő' ezalatt az egyre több csatorna) az időmmel és türelmemmel egyenes arányban csökken a számomra nézhető műsorok száma. Ezek közül magasan a legjobbak egyike Vámos Miklós (48) íróé, a Lehetetlen volt. A régimódi beszélgetős műsorok mintájára három éven át megnyugtató, emberi, kikapcsolós, rácsodálkozós. Vámos Miklós egyik legrégebbi barátjával, Koltay Róberttel volt vendége csütörtökön a békéscsabai Városházi Estéknek. Zsúfolt éjszakai szabadtér előtt, barátságtalan esőpermet áztatta hűvösben, de ötszáz néző közelében... A műsor előtt sikerült néhány percet beszélgetnünk, miután egész napos kutatómunka során végre itt, helyben a könyvheti könyvének újranyomtatott kiadására is rábukkantunk. A bár című novellafüzér éppúgy hatalmas siker, mint az előzőek, hogy csak néhányat említsek: az Anya csak egy van, a 135 lehetetlen történet, a Zenga zének és a többiek. — Nyugodjon meg, a szervezőknek az a dolga, hogy siettessenek, csak várjon türelemmel, amíg válaszolok a kérdéseire — mondja amúgy vámosi békebeli nyugalommal — vagy nem kíváncsi a feleletemre? Az úgy kezdődött, hogy gyakran nyilatkoztam különféle minőségeimben. Szegvári Kati és Érdi Sándor sok interjút készítettek velem, azt mondták, ezentúl le- ' gyek én egy tévéműsor gazdája. — Hogyan esett a választás a művészekre, különböző személyiségekre: a barátok, a közönség ajánlotta vagy saját ötlete alapján szólt a meghívás? — Úgy kértem a vendégeimet is, hogy nemcsak a szakmájából szemeltem ki egy-egy nagy művészt, hanem akinek viszonylag gazdag élete volt és azt el is tudta mesélni. Először a barátaimat hívtam, majd azokat, akiknek mély, átható a tekintete. Nekik általában tartalmas életük is van. Rengeteget meditáltam, olvastam, beszélgettem, ez lelkileg teljesen kimerített. Akikkel ezen a hőfokon ilyen műsort készít az ember, azokkal kialakulnak valamiféle szálak, de senkinek nem lehet 75-féle barátja. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy elárulom őket. Bemutattam a nézőknek a belső titkaikat és jött a következő, ez a végén engem is megviselt. Most kicsit cserben hagytam a nézőimet, de három év mindenből elég, akkor kell lezárni a műsort, amikor még nem hanyatlik. Én alapvetően egy könyvmoly vagyok. Ha valaki a televízióba kerül, megváltozik, én nem voltam hajlandó a kedvéért kibújni a bőrömből, maradtam ugyanaz, aki vagyok a modorommal, a tempómmal, a nagy táskámmal, amely elválaszthatatlan tőlem. — Hallottunk másokról, többet az Ön múltjáról, de nem sokat a jelenéről, az írás, az anyaggyűjtés, a szerkesztés módszeréről. Kicsit fellebben- tené a függönyt? — A bevezetőimben, mint egy vidéki prédikátor hajlítottam a nézőimet a hangulathoz. Örültem, hogy ezt így meg tudtam tenni, mert alapvetően én zárkózott ember vagyok. Egyszerre sok dologgal foglalkozom, ennek kellékei rejlenek a táskámban, magamnál hordom az irodámat, kulcsokat, jegyzeteket, hitelkártyákat, minden munkának különböző alakú füzete van. Az életem egyszerű és rendezett, a jelenem a most nagy példányszámban megjelent könyvem sikere. Nyáron kialszom a Lehetetlent, ősszel ismét megpróbálok regényt írni. Vannak külföldi meghívásaim, de az idő most nem alkalmas. Koltayval a kapcsolatom régi barátság, ő volt az első vendégem is. A bár című könyvemben jelent meg egy filmnovella: „az ámbár tanár úr”, amelyet neki írtam. Nyáron már kezdi forgatni. — Jól érzi magát a bőrében, érzékeli a sikerét? — Attól függ, melyik lábbal kelek fel, ha jobbal, igen, ha ballal, akkor nem és ez így megy állandóan. A beszélgetés után pár perccel, immár a színpadon: —■ Harminc éve nem jártam Békéscsabán — kezdi az író —, hoztam három könyvet ajándékba, vagy szétosztom laponként, vagy válaszolnak a kérdéseimre, s a győztes elnyeri a könyvet. Imádok könyvet ajándékozni és olvasni is, sokkal könnyebb, mint írni, elhiszik? Bede Zsóka Vámos Miklós tiszta szívből szeret ajándékozni FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET A Kvasz-féle forgóeke — egy forradalmi találmány 1902-ből Barázdakerék-koszorú, zegzugosan hajlított laposvasból Az 1921-ben megjelent, A magyar aviatika története című kiváló könyvecskében olvasható: „Szépen fejlődött Kvasz András is, aki (...) Zsélyinek (dr. Zsélyi Aladár gépészmérnökről, a híres repülőkonstruktőrről van szó — a szerk.) volt egykor ügyes és rátermett szerelője. O volt a magyar foltozó avi- atikus, aki ócska és hasznavehetetlen replőgépekből ,újat’ csinált.” Hogy miért idéztük fel az 1883-ban született és 91 éves korában meghalt, Békéscsabáról indult repülőst, Kvasz Andrást, akinek élettörténetét külön is érdemes lenne feleleveníteni egyszer nagyobb lélegzetű összeállításban (tervezzük is, születésének 115. évfordulójára)? Mert kétségtelenül ő volt a család híressége, de nem csupán ő alkotott maradandót, vagy legalábbis érdekeset az utókornak. Éssék szó tehát most a család egy másik tagjáról, Kvasz Mihály kovácsmesterről, aki Szeleczky E. Lajos építésszel 1902- ben (!) görgős ekéről adott be találmányt a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalba. És már helyben is vagyunk: lám, nem véletlen, hogy Andrásból is kreatív ember lett. Megérdemlik hát ősei is, hogy emlékezzünk rájuk. A Kvasz-féle görgős eke egy közönséges, szántókarikás forgóeke „továbbgondolásán” alapult. A feltalálók abból indultak ki, hogy a szántókarika és a vezetőtárcsák közé „menet közben” felgöngyölödnek a növények, a gaz, és ez akadályozza a folyamatos, minőségi szántást. Ha viszont ezeket egy élesen kiképzett tárcsákkal elvágják, mindjárt jobban megy a munka. Arról nem is beszélve, hogy „...a barázdakerék koszorújának különleges kialakítása megakadályozza, hogy a szántókarika a földből nagyon kiemeltessék.” A kúposán kialakított ekekarika korábban a vezetőtárcsákat derékszögű horonnyal fogadta be, így azonban könnyen eltömődött a karika, megakadályozva annak könnyű forgását. Kvaszék rájöttek, hogy „e hátrányt teljesen elkerüljük azáltal, ha az ekekarikát hátrafelé keskenyedőleg kúposán készítjük. Az ekekarika karimájához támaszkodnak a vezetőtárcsák, amelyek czélszerűen úgy vannak megélesítve, hogy éleik három különböző vonalban érintik az ekekarikát, miáltal az kevéssé van a kopásnak kitéve.” A barázdakerék koszorúját zegzug vonalban hajlított lapos vasból készítették (vagy ilyen alakra öntötték), mely élével jár a földön, miáltal a kerék koszorúja jobban behatol a földbe és a szántókarika nem emeltetik ki. Máig elévülhetetlen érdeme az alkotóknak, hogy a maguk módján elismerésre méltó ötletekkel igyekeztek előrevinni a századfordulón a magyar mezőgazdaság ügyét... Fábián István A Kvasz-féle forgókerekes eke. A fontosabb alkatrészek: 1. ekekarika, 2. ekekarika-karima, 3— Jf—5. vezetőtárcsák üt* A börtönigazgató mindössze két szóból álló táviratot tartott a kezében: „Kollmann megszökött!” Döbbenten nézett maga elé, majd a telefonhoz nyúlt. Nemsokára jelentkezett nála Born felügyelő a főkapitányságról, és megtudhatta, hogy az elítélt reggel lépett meg a fegyenctelepről. Az őrt lefegyverezte és eltűnt. Valószínű, kocsi várta a közelben. Láttak is egy Fordot félrehúzódva, egy nő ült a volánnál. Közben egy tisztviselő behozta a Kollmann-dossziét, a felügyelő átfutotta, de igazán nem lett okosabb. Őt az a gondolat foglalkoztatta, hogy ugyan miért szökik meg valaki röviddel a szabadulása előtt? Újrakezdte tehát az anyagok tanulmányozását. A helyszíni szemlét a bankrablásról — mellékletként a két áldozat fotójával —, a szakértő elemzését a rejtett kamera felvételeiről, melyekről a jelentés készítője egyértelműen bizonyítottnak tartja, hogy az egyik álarcos rabló Kollmann. Cinkostársát, a 25 éves Johann Haliért később azonosították. Az utóbbinak priusza nincs, úgyszólván amatőr Kollmannhoz képest, ám a pénzt — úgy tudják — mégis ő vitte magával. És azóta sem bukkantak a nyomára. Feltételezték, hogy a gyilkos lövést Kollmann pisztolyából adták le. És mivel visszaeső volt, két korábbi betörésért is elővették, sőt a nyakába varrtak egy ki nem derített ügyet is. így kapott 15 esztendőt... Born felügyelő előkészületeivel egy időben Emil Kollmann új ruhában, frissen borotválva, egy külvárosi ház ajtaján csengetett. Az idős asszony sajnálkozva közölte, hogy a hölgy, akit keres, már nem lakik itt és nem is tudja, hová távozott. Ezt követően taxiba ült és amikor a címet bemondta, megtudhatta, hogy azt az utcát már bontják, bérházakat építenek. Végelszámolás A lakók kiköltöztek, csupán néhány csavargó húzza meg magát a falak között. Csak későn ne érkezzen! Gyors számvetést csinált: a rendőrség nyilván meg fogja kérdezni az öregasszonyt és előbb-utóbb a taxishoz is eljutnak. Tehát sietni kell. A nyomozók csakugyan megjelentek és átkutatták a lakást, amelyből — s ezt újólag elmondta a hölgy — a lakó ismeretlen helyre távozott. Találtak viszont egy egészen friss kiadású prospektust a Kanári-szigetekről, igaz, két oldal hiányzott belőle. Az első utazási iroda átadott nekik egy hiánytalan példányt, így tehát biztosak lehettek, hogy a kitépett lapon lévő szállodában várja a tündér a bankrablót. Emil Kollmann eközben egy félig lebontott ház épen maradt helyiségében dolgozott. Egész pontosan abban a használaton kívüli kéménynyílásban matatott, ahová több, mint 2 millió márkát tettek annak idején. Hirtelen valami zajt hallott. Óvatosan felment az emeletre vezető lépcsőn és benyitott az első ajtón. Egyetlen bútor, egy ócska heverő volt a szobában, azon pedig szakállas öregember aludt, a nagykabátját terítve magára. Kár lenne felébreszteni, gondolta, míg lefelé igyekezett. Mindazonáltal szöget ütött a fejébe, hogy miért nem zavarták már el ezt a vén csavargót az építők. Óvatosan dolgozott tovább és viszonylag gyorsan kiemelte a nyílásból a csomagot. Rést nyitott rajta és elvigyorodott. Senki sem nyúlt hozzá, hiánytalan a dohány. Az örömét ajtónyitás zavarta meg. Az öreg csavargó állt a konyhaajtóban. Kollmann előrántotta a pisztolyát. iÉIBIBHMHMMBMBWHI — Mit akarsz, te tetves? — Mit akarhat egy vénember? Valami kevés pénzt, hogy ehessen. Mert nincs aki segítsen rajta. De ha a fiam élne... Nem él, mert eltetted láb alól! Vártalak, Kollmann. Tudom, hogy a pénznek valahol itt kell lennie. De hiszen ott is van, az öledben! — Miféle pénzről meg fiúról beszélsz? — A fiam járandóságáról — s ahogy kimondta, meghúzta a kabátja ujjábán lévő pisztoly ravaszát. Kollmann összerogyott. Ezután az öreg felvette a csomagot és sietősen távozott a szellemházból. Az első nyilvános telefonfülkénél azonban megállt, zsebkendőjét a kagylóra szorítva, a következőt mondta a kapitány ügyeletesének: — Kollmannt ne a Kanári-szigeteken keressék. Minthogy a pénzt a szeretője elvitte, ön- gyilkosságot követett el a Ring egyik bontásra ítélt házában...
