Békés Megyei Hírlap, 1998. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30-06-01 / 126. szám
£ A tehetség nem dicsőség, hanem kötelezettség rdélyből a nagyvilágba és haza Szász Endre Munkácsy-díjas festő- és grafikusművész festményeit, grafikáit, könyvillusztrációit és porcelánjait sokan szeretik, csodálják és ha tehetik, vásárolják^ világszerte, Kanadától Svájcig, Németországtól az Amerikai Egyesült Államokig, Magyarországtól Dél-Afrikáig. Szász Endrét, a művészt, az embert sokan szeretik, tisztelik, becsülik, de legalább annyian utálják, bírálják, irigylik. Műveiből legutóbb a mezőhegyesi Szent György-plé- bániatemplomban láthatott kiállítást a közönség. A rendkívül gazdag, átfogó életmű, Szász egész munkásságának bemutatása, kalandos sorsa valószínűleg több regényt megtöltene. Számos kötetre elegendő bölcselet, aforizma, műelemzés, ars poetica, vallomás hangzott el a művésztől az emberi lét értelméről, saját indíttatásáról, az emberiség történetéről, a művészet lényegéről, küldetéséről. S nem utolsósorban könyvtárnyi albumot, számos kiállítótermet tölthet- nének be rajzai, festményei, hiszen Szász Endre egész életében szünet nélkül dolgozott, alig telt el nap, amikor ne rajzolt volna, naponta általában két- három képet festett, és még ennél is többet rajzolt. Századunk egyik legsokoldalúbb alkotóművésze körül mindig is sok volt a botrány, a felhajtás, miközben talán kevesebb szó esett a nyíltszívű, tenniakaró, önmagát minden sérelem és megaláztatás ellenére magyarnak valló, példaértékű egyéniségről. Szász Endre 1926. január 7-én született Csíkszeredán, apja sebészorvos volt, amíg egy baleset következtében a keze tönkre nem ment és végképp az alkoholhoz nem menekült. A fiút rendkívüli kézügyességgel áldotta meg a Teremtő, már kisgyermekként hatalmába kerítette a rajzolás gyönyörűsége. Anyja kaposvári kőműves családból származott, nehezen fogadta be az előkelőnek számító székely család. Csak amikor megszületett a fiúgyermek, akkor az apai nagyanya parancsára tudomásul kellett venni a fiatal édesanyát. Jó esze ellenére Szász Bandit a kolozsvári gimnázium nem kötötte le, inkább tekergett, eltanácsolták. Gyergyószentmiklósra került, ahol a vasfegyelem elől az ön- gyilkosságba próbált menekülni. Talán 15 lehetett, amikor kiváló festőművészekhez irányították. Kolozsvár után Marosvásárhelyen tanult, ahol útravalóként a következő intelmet kapta: A tehetség nem dicsőség, hanem kötelezettség. Kaposvár, majd Budapest következett, a Képzőművészeti Főiskolán legszívesebben Barcsayt hallgatta, mert az anatómiát „Örülök és büszke vagyok, hogy magyarnak születtem” (ARCHtvKÉP) tartotta fontosnak, sokra becsülte Szőnyi Istvánt, de megkérte, ne korrigálja, mert nem akar kis Szőnyi lenni, hanem inkább maradna Szász... Kimagasló tehetségével hamar lekörözte mestereit, növéndéktársait, gyorsan dolgozott, szépeket alkotott, kapott bőven megbízásokat, szívesen adott a lehetőségből másoknak is. Furcsa, hogy ezekért köszönet, hála helyett elég korán bosszúval viszonozták. Egy ellene mesterségesen gyártott perrel, mint osztályidegent, fegyverrejtegetésért börtönre ítélték. Szabadulása után sok meghívást kapott külföldre, de útlevelet sosem. Kanadába 1970-ben ment ki, ott igyekeztek rávenni, hogy legyen kanadai állampolgár, de minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Szász magyarnak vallotta magát, és egy idő után haza akart jönni. „Bármennyire is szeretem Amerikát — nyilatkozta egy interjúban —, nekem sohasem lesz a hazám. Örülök és büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, mert a mi szemszögünkből jobban lehet érteni a világot. Először is tudunk a világról, mert többet kell tanulnunk róla.” 1974-től a kaliforniai Los Angelesben élt. Már Torontóban rengeteget dolgozott, gyorsan befutott és jelentős vagyonra tett szert, de — bizonyos kijutó honfitársakkal ellentétben — nem játszotta el a csóró kommunistát, nem szedte meg magát gátlástalanul, és főleg sosem alázko- dott meg. Jellemző történet az, ami Torontóba érkezésekor játszódott le. Szerződtetni akarták, 50 dollárt ígértek egy képéért. Csakhogy Szász a repülőtérről a szállodába érkezését követően rögtön sétált egyet, és látott egy galériát, ahol Chagall és Dali képeit 10-20 ezer dollárért kínálták. S volt mersze azt mondani, hogy azt már nem, inkább hazajön. Szász, maga egy őrült! — ordította a menedzser —, hisz ezeknek nevük van, magának meg nincs! Ezért kérem az árnak csak a felét — válaszolta öntudatosait, A kanadai elvitt pár képet, amit SzáSz már ott festett, el is adta darabját 8 ezer dollárért — és elfogadta a Szász által támasztott feltételeket. Szász Endre művészetével gyorsan milliókra, millióival ismertségre, nevével üzleti és személyes kapcsolatokra tett szert, még közéleti, diplomáciai érdemeket is szerzett. Gyors sikeréhez nagyban hozzásegítette kiváló sajtója is. Torontói tartózkodásának első hónapjaiban Dali, Chagall, Bosch, Breughel, Dürer, Van Dyck nevével emlegetik együtt, ottléte első évében már világhírű festő. Rembrandt és Van Gogh Szász szerint a képzőművészet csúcsa, erről többször nyilatkozott. „Emberien tudtak fogalmazni, örökké aktuálisan és tisztán. Erzelmességük rokon azzal, amire én vágyom. Valódi érzelmek vannak képeiken...” Külföldön vált sikeressé, milliomossá, de művészetének köszönhetően megismerték Magyarország, Hollóháza nevét a nagyvilágban. Erre építve változást, pezsgést, üzletet, elismerést akart hozni pici hazánknak, a kortárs magyar művészetnek, ahogyan valamikor Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert. Ahogyan sok magyar művész, tudósember, akiket ezért nem hogy hálával illettek volna honfitársai, hanem inkább megvetették, száműzték. Világhíren, gazdagságon könnyedén túllépve, Szász hazajött, mert itthon akart hasznos lenni. „Én nagyon szeretek dolgozni, nincs semmi, ami az embert boldogabbá teheti, csak az örömmel végzett munka” — vallotta. Részt venni a világ alakításában, megpróbálni, ha élete árán is, formálni a kort, amelyben él — ebben hitt. Meg abban, hogy ez a feladat rá vár, mondanA tenger mélyén (1965) dója van még, és ezt el is várja tőle itthon a közönsége. Felfedezte a porcelánban az örök anyagot, a maradandót. Hollóházán már-már beteges ragaszkodással, székely konoksággal, kitartással küzdött, próbált volna a semmiből értéket teremteni, az elavult üzemet olyanná varázsolni, hogy áz képes legyen világ- színvonalú terméket gyártani. Mindezt hihetetlen szakmai alázattal, önmagát nem kímélő erőfeszítések árán, az ott élők tudásában, szorgalmában bízva igyekezett elérni. Hogy Hollóháza nem tört be a világpiacra, nem rajta múlott. „Ahogy az ember öregszik, hazafelé törekszik” — mondotta Szász Endre és itthon utolsó otthonát kereste. Két városba nagyon hívták, Sopronba és Kecskemétre. Mivel inkább a hegyvidék vonzotta, átmenetileg Sopronban telepedett le. Gyermekkora kedves erdélyi tájaira azonban a somogyi vidék emlékezteti leginkább, így aztán a várdai kúriát választotta, ahol ma megtört egészséggel, öregesen, de boldogan él. Valami még feltétlenül hozzátartozik ehhez a portréhoz, még akkor is, ha torzó, töredék: Szász Endre szerelmei, a nők. Ha jól számoltam, legalábbis a fontosabb hölgyeket, akkor öt, helyesebben hat nevet kell megemlíteni. Samu, Julcsa, Magda, Lula — a korábbi feleségek, és a mostani, Kati. De Kati volt a kezdet, a legelső emlékezetes szerelem is, az a zsidó kislány az utca túloldaláról, akit családjával együtt elhurcoltak a háború alatt, és aki sosem tért vissza. Niedzielsky Katalin Egy festőművész emlékére Bazsali a gyopárosfürdői tanyán nevelkedett Az idén lenne 75 éves Bazsali Ferenc festőművész. A gyopárosfürdői tanyán nevelkedett, szülei parasztemberek voltak. Tanulmányait szülőhelyén kezdte, majd az Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakán folytatta. Vizsgái után egy festővállalatnál segédként dolgozott. Bekapcsolódott a baloldali politikai mozgalomba, lebukott és börtönbe került. Szabadulása után Sümegen és Veszprémben alkalmi munkát vállalt, míg az előrenyomuló szovjet katonák fogságába nem került. Onnan hazatérve a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Tanárai Barcsay, Berény, Boldizsár, Bortnyik és Pátzai voltak. Diplomáját 1952-ben kapta és a főiskolán maradt demonstrátornak. Évekkel később súlyos tüdőasztmája miatt hazatért szüleihez. Soha nem panaszkodott és a betegsége legsúlyosabb szakaszait is hallgatagon tűrte. A betegsége levegőváltozásra késztette, így sokat utazott Szentendrére, a Tátrába és az Északi-Középhegységbe. Ezeken a helyeken is festett, számos képpel, megújult erővel tért vissza. Nemcsak budapesti műtermekben tanult és dolgozott, hanem felkarolta az orosházi tehetségeket is egy képzőművészeti körben. Bazsali Ferenc életművét áttekintve, egy igen sokoldalú festő munkássága bontakozik ki előttünk. Indulása mindenképpen azt az élményanyagot adja, amely a paraszti környezetben felnövekvő fiatalember világképéből kibontakozhat. Művészi fejlődése a csendéletekben látható a legvilágosabban. Rangos helyet kapnak az orosházi ihletésű tájképei és életképei. Munkássága első éveiben gyakori témája volt a portréfestészet, amit élete végéig megőrzött. Biztos anatómiai tudás ismeretében készültek aktképei. „Képeiben sohasem lépte át a közérthetőség határait. A modern izmusok idegenek maradtak a számára. Nem mintha nem értette volna meg őket, vagy nem tudott volna hasonlóan alkotni, hanem, mert egyszerűen úgy érezte, nagyobb szükség van a szépen festett, közérthető képekre. A művészi fejlődést úgy ismerte el, hogy az újat a már meglévőhöz kapcsolta” — nyilatkozta róla Alexin Andor grafikusművész. Bazsali Ferenc 1968. május 7-én hunyt el. Az orosházi alvégi temetőben emelt sírkövén bronzból domborított arcmása üzeni az arra járóknak: „Küzdelmes volt életem, legyen csendes pihenésem.” Domoki József A kádári konszolidáció idején játszódik a történet Hegyi Béla új regénye a Tevannál Hegyi Béla író, aki a hetvenes években a Dialógus sodrában című interjúkötettel, a nyolcvanas években a Latinovits-könyvvel aratott megérdemelt sikert, az ünnepi könyvhétre regénnyel jelentkezett. A szerzőt, aki a Vigília főszerkesztője volt, és ebbéli minőségében elsők között adott publikálási lehetőséget az akkor még emigránsnak tartott, nyugati magyarság alkotóinak, melyek közül nem egy azóta a magyar irodalom klasszikusává lett — mindig is izgatta ember és Isten viszonya, ember és hit kérdése. Hegyi mostani művének mélyrétegeiben naplószerkezetbe öntve tálalja elénk filozofikus gondolatait, a keresztény ember életbölcseletét. Fontos része ez a regénynek, sum- másan úgy is fogalmazhatnánk, itt tart ma Hegyi Béla, a keresztény gondolkodó. A regény a hatvanas évek Magyar- országán játszódik. Szereplői tartozzanak bár a hatalom köréhez, legyenek funkcionális élvezői vagy pártonkívüli polgárai az államnak, akár ártalmatlan és védtelen öregasszonyok, akiknek csak egy bűnük van, hogy gyereket szültek a hazának — az ötvenhatos forradalom következményei alól nem vonhatják ki magukat, különösen, hogy a rendszer már eldöntötte, áldozatokká kell váljanak, ha akarják, ha nem. A sokat emlegetett kádári konszolidáció idején vagyunk, amikor az egykori ÁVO tagjai sajátosan értelmezik a kádáHegyi Béla KOPASZA DOMBON Ritka a magyar közelmúltból merítő regény rí szlogent, aki nincs ellenünk, az velünk van. Tehetik, a hatalom Janus-arcúságá- ból fakad az ő létezésük is. Ragaszkodnak elvtársaikhoz. A szervezetnek megvannak a maga belső törvényei, ahogy íratlan szabályai is. Aki az ÁVO köréhez tartozott az ötvenes években, a hatvanasban módosíthatott pályát, elhelyezkedhetett más munkakörben is, ám a hatalom hívó szavának engedelmeskednie kellett, hiszen elvtársai sohasem feledkeztek meg róla. A paradoxon kifordítható, és értelmezhető úgy is, aki nincs velünk, az ellenünk van, különösen, ha sokat tud rólunk, mert egyszer velünk volt. A terror szülte hatalom szervezete a valós belső helyzetnek fittyet hányva látszattevékenységgel szórakoztatja magát, másrészt igazolást keres létjogosultságára és lépten-nyomon bizonyítja, az éberségre szükség van. Ezért nem tud kilépni ebből a kötelékből Bordi Károly, a regény főhőse sem, új megbízatásában tulajdon szerelmét kell megfigyelnie. Ok ketten, hiába vár gyermeket tőle a fiatal lány, sohasem lehetnek boldogok. Bordi bárhogy is gondolkodik a hatvanas évek Magyarországáról, mindörökre a másik oldalhoz tartozik. A regény végére napvilágra-kerül az iszonyatos bizonyosság, 1956-ban a harcok idején az egyik államvédelmis egység tagjaként, parancsot teljesítve ugyan, de ő lőtt a tömegre, köztük a lány szüleire is. A regény másik szálán Bordi volt munkatársai sem tétlenkednek, megfélemlítéssel rábírják a falu plébánosát, Tóth atyát, készítsen számukra jelentéseket híveiről. A sorsában egyháza által is magára hagyott pap Istenhez menekül, lélekben tiszta marad, de a hatalom így is fél tőle. A hatvanas évek békepapjainak tragédiájáról, ezeddig ilyen mélységű tárgyismerettel senki sem tudósított még a magyar irodalomban. Hegyi Béla a hagyományosan realista próza eszközeivel, cselekményes, egyszersmind torokszorí- tóan szép regényt írt. A kötet a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával készült a Te van Kiadónál. Pánics Szabó Ferenc
