Békés Megyei Hírlap, 1998. május (53. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-23-24 / 120. szám

1998. május 23-24., szombat-vasárnap 11 A pszi mesterei — (39.) Helen Duncan, a médium Korának nagyjai tartották számon, bírósági pereket akasztottak a nya­kába, csalással, boszorkánysággal, szemfényvesztéssel vádolták. Ahol megjelent, emberek ezrei tódultak szeánszaira. Az utolsó parafenomén volt, akit boszorkányság vádjával el­ítéltek és le is tartóztattak, halálát is rendkívüli képessége okozta. O Helen Duncan, a valaha is élt leghí­resebb angol — pontosabban skót — médium. 1898-ban született egy skóciai kisvá­rosban, ahol viszonylag korán, alig 20 évesen ment férjhez. Psziképessé- geinek tárháza akkor nyílt ki számára, amikor első gyermekét halva kellett megszülnie. Súlyos depresszióba esett és öngyilkosságra készült. Egy ilyen állapotában történt meg vele, hogy révületbe esett és megjelent előtte egy fiatal női alak, aki elmondta neki, hogy ő Peggynek, halva született gyermekének a szelleme, és szeretné megvigasztalni. A jelenés ahogyan ér­kezett, úgy el is tűnt, de Helenben va­lami véglegesen megváltozott. Élet­kedve visszatért, újra boldognak és ki­egyensúlyozottnak érezte magát. Tudatosan kereste az olyan emberek társaságát, akik valamilyen súlyos tra­gédián mentek keresztül. Így történt, hogy egy fiatalon megözvegyült férfi­nál és annak sógornőjénél vendégeske­dett. A férfi arról beszélt Helennek, milyen megterhelő számára az, hogy felesége halála miatt magára maradt az alig 6 hónapos kislányával. Helen ekkor esett először igazán transzba, de amit produkált, az egysze­rűen döbbenetes volt. A médium teste előbb világítani kezdett, majd erős ektoplazma-jelenséget produkált, amely a köldöke és a szája környékéről indult ki. (Ektoplazmának nevezi a szakirodalom azt a jelenségcsoportot, amikor a transzban vagy ébren lévő médium a testéből fényt és anyagot, ál­talában sűrű, füstszerű, de tapintható és megfogható valamit bocsát ki.) Az ijesztő jelenséggel egy időben a helyi­ségben lévő szekrényből egy fiatal nő lépett ki, akiben a megrémült férj nem­régiben elhunyt feleségére ismert. A váratlanul megjelent fantom telje­sen életszerűen viselkedett és beszélt. Hitelességét azzal bizonyította, hogy olyan intim dolgokat említett, amiről csak ő és a férje tudhatott. A jelenés meglehetősen sokáig, majd 2 óra hosszat volt látható, és amikor eltűnt, ezt azzal a tudattal tette, hogy mindent elrendezett férje és a kicsi körül. Jegy­gyűrűje, amit a sírba is magával vitt, immár a testvére kezén csillogott, em­lékeztetve őket arra, hogy nem csak káprázat szülte látomás játszott velük. A hirtelen jegyesekké váló pár egy év múlva összeházasodott, és együtt ne­velték a halott testvér gyermekét. Az eset híre nagy visszhangot kapott, és mint kuriózumot, még a helyi újság is megszellőztette a történteket. Helen pedig egy csapásra a figyelem közép­pontjába került. Elsősorban olyan em­berek akartak vele találkozni, akiket va­lamilyen súlyos veszteség ért. O pedig mindig megpróbált segíteni a hozzá for­dulókon. Az 1930-as és az 1940-es években szinte szakadatlanul utazott a brit birodalomban. Egyre népszerűbb és híresebb lett. Szeánszain jó megvilágí­tási viszonyok mellett jelentek meg az elhunytak, ki jobb, ki rosszabb alakban. Holtan született lánya, Peggy szelleme minden szeánszon részt vett, és ő volt az, aki segített az elhunytaknak abban, hogy a mi világunkba tudjanak jönni. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy gyakran a megidézetteknek csak a hangja volt hallható, de a test — már ha egy szellemnek egyáltalán van teste — nem volt látható. Eleinte nem volt Helen szeánszaival semmi problé­ma, de a második világháború közeled­tével, majd annak kitörésével mintha a hatóságok is egyre kevésbé tudták vol­na tolerálni a másságot. Egy szeánszán aztán, amit Ports- mouthban tartott, a rendőrség letartóz­tatta összeesküvés vádjával. Hogy ki vagy mi ellen esküdött össze, az ponto­san nem derült ki az elfogató parancs­ból. A lényeg az, hogy Helen a portsmouthi börtönbe került, amíg el­lene az eljárást meg nem indították. A hivatalból kirendelt ügyész komoly di­lemma előtt állt. Nem tudta mivel megvádolni az ismert médiumot. El sem engedhette, mert igen magas kö­rökből már régóta rossz szemmel néz­ték Helen ténykedését. Ha hinni lehet a pletykáknak, Helen egyik szeánszát a királyi palotában tar­totta, ahol igen kínos és sajnálatra mél­tó esemény történt. Hogy mi, az azon­ban soha nem derült ki. Az ügyész elő­ször csavargással vádolta meg az elcsi­gázott médiumot, amit azonban hama­rosan szélhámosságra módosított. Amikor azonban az ügyet Londonban tárgyalni kezdték — amin mindent ma­gára valamit is adó hírlap képviseltette magát —, egy 1435-ben kelt törvényre hivatkozva már boszorkányságért pe­relték Helent. Kérem, higgyék el, Angliában 1944- ben egy asszonyt boszorkánysággal vádoltak meg és találtak bűnösnek! Pe­dig tanúk százai bizonyították, hogy a vádlott egy vagy több alkalommal megjelenítette elhunyt hozzátartozói­kat, akikkel még beszélhettek is. Ezek a fantomok a legváltozatosabb eszkö­zökkel bizonyították valódiságukat. Helen Duncan Mindez a bíróságot nem győzte meg, és pár nappal a normandiai part­raszállás előtt kihirdetett ítéletében Helen Duncant boszorkányság vádjá­ban bűnösnek találták, és ezért egy év börtönbüntetésre ítélték. Ha nem szedte volna áldozatait a második világháború, biztosan az egész világ Anglián mulatott volna. Még a Vatikán is példátlannak tartotta a történteket. Helen szabadulása után természete­sen tovább folytatta médiumi tevé­kenységét a hatóságok állandó zaklatá­saitól kísérve. Egy rendőrségi razzián aztán, amit 1956-ban tartottak, megtör­tént a baj. A transzban lévő médiumot a rendőrök durván bántalmazták, aki­nek a testébe nem tudott ezért a kibo­csátott ektoplazma időben visszaára­molni. Heves fájdalmakkal ébredt, ha­sán két hatalmas égési folt éktelenke­dett. Két héttel a történek után nővéré­nél halt meg. A boncoláskor az orvosok csak azt tudták megállapítani, hogy belső szer­vei részben elfolyósodtak, részben pe­dig megsültek. Helen azonban halála után 26 évvel újra hallatott magáról. Lánya több mint egy órán keresztül beszélgetett édesanyjával, akit egy leicesteri médi­um, Rita Goold idézett meg a számá­ra. Gina, Helen lánya az érdeklődők­nek elmondta, kétely nem fér hozzá, hogy anyjával beszélgetett, és bár elég sötét volt a helyiségben, ahol a szeánsz lezajlott, tisztán felismerte anyja alakját, bár arcvonásait nem lát­ta pontosan. Története a spiritizmus legérdeke­sebb és legtragikusabb fejezete. Soha nem vizsgálták tudományos módsze­rekkel képességeit. És hogy mi történt a szeánszokon, csak a megemlékezé­sekből és pár fennmaradt fotóból tud­juk. Összeállította: Miki Ottó Lehet ülve is... Néha az ember vágyik egy kis kikapcsolódásra. Egy kis bolondozásra, vidám történetre, jó viccre. Különösen ilyenkor, „idegfeszítő” tévévi­ták, gigantikus ígéretek, óriási tortadobálások és nagy szövetségkere­sések után. Az embernek kedve kerekedik átkapcsolni egy bohém nyu­gati tévécsatornára, esetleg beülni egy nagyfröccsre (vagy egy korsó sörre) a legközelebbi kisvendéglőbe vagy vásárolni egy vicclapot. Néha ennyi sem kell. Elég belelapozni a legkomolyabb újságba vagy belenézni a távirati irodák híreibe. Néha maga az élet produkálja a legpihentetőbb eseteket. Mint a napokban Németországban vagy in­kább Spanyolországban. Igazából magam sem tudom. A történetben egy mallorcai száljoda és egy német bíróság híresült el. Egyugyanazon históriában mindkettő. Történt pedig, hogy egy német úriember mallorcai üdülése alatt olyan szállodát fogott ki, amelyikben a WC-ülőke minduntalan lecsa­pódott. Ami azért lehetett felettébb idegesítő emberünknek, mert ami­kor kisdolgát végezte, egyik kezével a WC-ülőkét kellett tartania, a másikkal pedig... Szóval sejtik. Csak mellesleg jegyzem meg, szerin­tem nő vezethette a szállodát, mert ők szoktak rohadt idegesek lenni at­tól, ha az erősebbik nem tagjai kisdolguk végeztével felhajtva hagyják a födőt. A WC-födőt. Visszatérve a mallorcai napokra, emberünknek tele lehetett a hócipője a kétkezestől, mert hazatérve bírósághoz for­dult, fizessék vissza nyaralása árának egynegyedét, mert oda lett a pi­henése. Hogy miért épp az egynegyedét, s miért nem az egyharmadát? Ki tudja? A bíróság meghallgatott, kihallgatott, visszavonult, szerintem még azt is kipróbálta, milyen lehet két kézzel... Aztán döntött. Most figyeljenek! Nincs kártérítés. Miért kellett áll­va, két kézzel kisdolgozni, amikor lehet ülve is, kéz nélkül. Különben is a társadalom fele így kisdolgozza ki magát. Ha nekik jó, emberünk­nek miért nem jó? Mit szólnak hozzá? Ilyenkor, agymosás után, nagy várakozások kö­zepette. (Uraim, azért ne feledjék: egy családi balhéval kevesebb, ha utána lehajtják azt a rohadt födőt!) Arpási Zoltán \A Hirschmann-Hungária Kft. 6 hónapja kezdte meg a termelést új békéscsabai gyártócsarnokában, ahol korszerű elektronikai termékeket állít elő. A cég növekedése miatt keresünk új munkatársakat (40 éves korig) a következő feladatokra: ■ termelési divízióvezetőt, feltételek: műszaki diploma (német nyelvtudás előny) ■ minőségbiztosítót (német nyelvtudás előny) ■ számviteli-pénzügyi munkatársat, feltétel: felsőfokú végzettség ■ csoportvezetőt gyártásba ■ munka- és tűzvédelmi, illetve környezetvédelmi feladatok ellátására munkatársat (lehet nyugdíjas és mellékfoglalkozású is). A PÁLYÁZATOKAT BÉRIGÉNY-MEGJELÖLÉSSEL, A MEGPÁLYÁZOTT ÁLLÁS FELTÜNTETÉSÉVEL 1998. JÚNIUS 15-ÉIG A KÖVETKEZŐ CÍMRE KÉRJÜK: Hirschmann-Hungáría Kft., 5600 Békéscsaba, Pf. 67. A pályázatokat bizalmasan kezeljük! Akinek a gyulai kolbász hírnevét köszönhetjük Stéberl András hentesmester emlékezete Ötven évvel ezelőtt, 1948. május 26-án hunyt el Gyulán Stéberl András arany­koszorús hentesmester. Száztíz éve, 1888. szeptember 26-án született a Po­zsony vármegyei Bazinban Stéberl Mi­hály szőlősgazda és Wavrinszky Zsu­zsanna, egy lengyel nemesi család leá­nyának sarjaként. A Stéberl család több generáción át szőlőművelésből élt. A család ötödik, legkisebb gyerme­ke, András szakított az ősök foglalko­zásával, 1903. július 1-jén elszegődött Pozsonyban Pentz Lajos jó hírű hen­tesmesterhez tanoncnak, hogy mestere korszerűen gépesített műhelyében szakmai ismereteket szerezzen. A se­gédlevelet 1906. augusztus 10-én kap­ta meg, de három évig még tanítómes­terénél dolgozott, mivel kölcsönösen megszerették egymást. Katonai szolgá­latának letöltése után mint vándorló le­gény Mihály bátyja hívására Gyulára jött, aki a József Szanatórium főgépé­sze volt. Gyulán Balogh József gyulai kol­bászt gyártó üzemében helyezkedett el, amely ebben az időben a legrangosab­bak közé számított. Itt ismerte meg a kézi munkával készülő kolbászgyártás műveleteit. Egyéves munkaviszony után, 1913 végén iparigazolványt vál­tott, és 1914. január 1-jén megnyitotta üzletét a mai Városház utca 19. sz. (je­lenleg népművészeti bolt) alatt, a báty­ja házában. Az első világháború kitöré­se után behívták katonának. 1918-as hazatéréséig üzletét a rokonság fenn­tartotta, de mindent elölről kellett kez­denie. Arra törekedett, hogy kiváló áruk előállításával a neve ismertté vál­jon. Hentesárui Budapestre és más vá­rosok legjobb csemegeüzleteibe is el­jutottak. Szorgalmas munkával anyagi hely­zete rendeződött. 1919. július 6-án há­zasságot kötött Szák György békéscsa­bai földbirtokos 21 éves lányával, Szák Katalinnal. Házasságukból két leány- és egy fiúgyermek született. A következő esztendőben a Mun­kácsy út 23. számú házban rendezte be lakását és műhelyét. Amikor a ház szűknek bizonyult, 1926-ban megvette dr. Bárdos Arthúr gyulai tisztiorvos házát a németvárosi Blanár László utca sarkán (Ramovill-szerviz). Üzeme bő­vítésére 1937-ben megvásárolta a szomszéd házat is, ahol többszintes, modem raktárhelyiséget és füstölőket épített, amelynek földszintjén nagy tel­jesítményű hűtőberendezést helyez üzembe. így egész évben kiváló hen­tesárukat tudott készíteni. Az üzemben a család tagjai, a rokonság és 70 alkal­mazott dolgozott ebben az időben. 1931-ben megvásárolták Pfaff Ferenc építésztől a Béke sugárút 14. szám alatti, emeletes, sarki házat, ahol kivá­ló áruiról híres, modem üzletet alakí­tott ki. A bolt az ínséges, háborús években, a jegyrendszer idején is ellát­ta áruval a lakosságot. A húsfeldolgo­zásban 1940-ben fordulat állott be, mert Stéberl András megvásárolta a Szikra Magyar Gyűjtőgyárak Rt. Béke sugárút 50. szám alatti, üzemen kívül helyezett gyárát. Itt jól gépesített, mo­dem műhelyeket alakítottak ki, a csa­lád pedig beköltözött az üzem melletti szecessziós Reismer-villába. Szorgal­mas munkával, családi összefogással szép sikereket ért el az üzem. A hazai és a külföldi kiállításokon, versenye­ken sorra kapja az elismeréseket. A legrangosabbat a brüsszeli világkiállí­táson, ahol hentesáruival aranyérmet Stéberl András nyert. 1937-ben az Országos Iparegye­sület aranykoszorúval tünteti ki és egyidejűleg megkapja az aranykoszo­rús hentesmester elismerő címet is. 1936-ban Kiss Sándor iparmű­vésszel elkészítteti a gyár védjegyét, hogy a külföldre szállított árukat véd­jeggyel láthassa el. (Más felirattal ma is ugyanazt a védjegyet használja a húskombinát). Stéberl András sikerei ellenére is szerény ember maradt. A második vi­lágháború idején nagy közületek (Han­gya, Magyar Kőszénbányák, honvéd­ség) részére dolgozott. A magyar állam a háború után komoly összeggel ma­radt adósa a családnak. A pénzromlás idején tovább stagnált az üzem, majd 1947-ben a Magyar Élelmiszerszállító és Arukereskedelmi Rt.-hez csatlako­zott a cég, végül 1948. március 26-án államosították a gyárat. Az államosítás után a család a kintlévő összegek miatt vagyon nélkül maradt. Az államosítás után Stéberl András munkájára, isme­reteire az üzem új vezetői nem tartot­tak igényt. Ez megrövidítette életét, 1948. május 26-án szívroham végzett vele. Az utókor szűkén mérte hozzá az el­ismerést. Mindössze egy utcanév őrzi emlékét, a németvárosi háza előtti ut­cát nevezték el róla. Munkálkodása en­nek ellenére nem volt hiábavaló, neve ma is tisztelettel cseng a nagyvilágban. D. Nagy András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents