Békés Megyei Hírlap, 1998. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-16-17 / 114. szám
A pszi mesterei — (38.) Apportok a semmiből A parapszichológiának kétségtelenül az egyik leglátványosabb ága az, amikor transzban lévő' médiumok látszólag a semmiből virágokat, gyümölcsöket, kisebb-nagyobb dísztárgyakat, de még éló' állatokat is elővarázsolnak. Ilyen médiumok tevékenységével szeretném most megismertetni önöket. A legtöbb apportmédium — ahogyan az ilyen képességgel rendelkező embereket a szakirodalom nevezi — a századforduló tájékán élt és tevékenykedett. Egy magát Madame d’Esperance- nak nevező parafenomén azzal vált nevezetessé, hogy szeánszait jó megvilágítási körülmények közepette tartotta. A legtöbb apportáló ugyanis ragaszkodott legalább a sűrű félhomályhoz. Esperance az 1880-ban tartott egyik szeánszán, ahol körülbelül 50 szemtanú vett részt, egy 56 centiméter magas cserepes növényt varázsolt elő a semmiből. A madame minden szeánszon szorosan a székéhez köttette magát, és az elképedt jelenlévők szeme láttára a testéből lépett ki egy fiatal nő, aki Yollande néven mutatkozott be. A tulajdonképpeni jelenségeket mindvégig ő produkálta. Bárki megérinthette, sőt le is fotózhatta ezt a szellemalakot. Amikor Yollande az említett apportot produkálta — ez a növény évekig élt még a szeánsz után, és több virágot is hozott —, minden szemtanú azt látta, hogy a szellem kezei között a semmiből bontakozott ki és materializálódott. Amikor Yollande kifáradt — ez aránylag hamar bekövetkezett —, egyszerűen visszasétált a médium testébe, és ott eltűnt. Amíg azonban jelen volt, teljesen életszerűen viselkedett és beszélt. Válaszolt a feltett kérdésekre, sőt készségesen engedte, hogy lefotózzák. Yollande vagy Esperance 1890-ben produkálta a leglátványosabb és az apportjelenségek történetében a legnagyobb tárgyat. Ez is egy növény, egy liliom volt, ami cseréppel együtt jelent meg, magassága meghaladta a 160 cm- t, s több virága részben vagy teljesen nyitva volt. Ezt az apportot azonban érdekes módon Esperance nem hagyta itt. Mindössze 7 napig volt látható. Egy szeánszon ugyanis Yollande közölte a résztvevőkkel, hogy azt a liliomot, amelyet egy hete hozott, vissza kell vinnie. Arra, hogy hová, azonban nem adott választ, ráadásul addig az eltüntetés sem sikerült neki — ami egyébként rendkívül feldühítette —, amíg az egyik jelenlévő be nem vallotta, hogy egy virágot leszakított a liliomról. A demateri- alizáció csak akkor sikerült, amikor Yollande a már elhervadt virágot visszakapta. Az eltüntetés előtt azonban abba beleegyezett, hogy őt és produktumát lefényképezzék. Ez a fotó a mai napig fennmaradt. Az apportjelenségeket nem lehet elintézni azzal, hogy kivétel nélkül csaláson alapulnak. Csalók természetesen voltak és mindig lesznek is, de az igazi médiumokat soha nem tudták trükkön rajtakapni. A nagyok között akadtak olyanok, akik kívánságra szinte bármit képesek voltak a szeánszokon megjeleníteni, tehát nem készülhettek fel arra, hogy becsapják a hiszékeny embereket. Sai Baba, ma is élő és tevékenykedő buddhista tanító és hitoktató számára például teljesen normális dolog az, hogy tanítványait időnként meglepi valamivel. Hol egy ékszert, hol egy órát vagy éppen egy egzotikus gyümölcsöt teremt elő a semmiből, és nyújt át a tanítványok közül valakinek. Mindenki tisztán látja ilyenkor, hogy a guru kezei között kis, fehéres füstszerűség kezd gomolyogni, ami szépen összeáll valamiféle tárggyá vagy gyümölccsé. A mester ezt olyan egyszerűen teszi, hogy még időt sem szán arra, hogy tanítványainak legalább magyarázatot adna cselekedetére. Egy másik médium, Agnes Nicholst azzal vált híressé az 1860-as években, hogy amikor transzban volt, nála rendelni is lehetett. Azt apportált, amit csak kértek tőle. Egyszer, télvíz idején napraforgót kértek tőle. Mire a kívánságát az egyik résztvevő elmondta, már az asztalon is állt a kifejlett növény, harmatosán és földesen. Egy másik kívánság során azt kérték tőle, hogy apportáljon gyémántot. A transzban lévő Agnes eddig nyitott kezéttgár- szor ökölbe szorította, és amikor kinyitotta, egy félmaréknyi csiszolatlan drágakő feküdt benne. Természetesen az apportjelenséget mind a mai napig éles viták övezik. Kétségtelen, hogy sok mester csak söYollande, mielőtt eltüntette hogy lefotózzák a liliommal volna, még engedte, tétben tudott dolgozni, éppen ezért még a jelenségben hívők is kételkedtek bennük. Ám azok tevékenysége, akik normál látásviszonyok közepette dolgoztak, egyszerűen lenyűgöző. Mindenki számára jól láthatóan jelentek meg apportjaik a kezük között kialakuló felhőből, felvéve valamilyen tárgy alakját, ami miután megszilárdult, ta- pinthatóvá is vált. A fennmaradt hiteles apportokat hiába vetették alá bármilyen szigorú laborvizsgálatnak, semmi rendkívülit nem tudtak kideríteni róluk. Sajnos napjainkban a jó és hiteles médium rendkívül ritka. Mindössze ketten vannak az egész világon. Az egyiküket Paul McElhoneynek hívják. Csak virágokat képes megjeleníteni. Munkáját egy Ceros nevű szellem segíti, akit azonban még soha senki nem látott. A másik híresség pedig Sai Baba, akiről már volt szó. Látszólag bármit képes materializálni, legyen az egy gyümölcs vagy akár bonyolult műszaki berendezés, ami ráadásul még működik is. Amikor produktumát átadja valakinek, azt szokta mondani: „Ne felejtsétek, a valós világ csak káprázat.” Összeállította: Miki Ottó fehéren Hány a hunyó Inárcson? Olvasom az újságot, nézem a televíziót, így tájékozódom az ország, a világ dolgairól. Vagyis nem vagyok ott szombaton éjjel az inárcsi útelágazásnál se páncélautósként, se álarcos banditaként, se percekkel később rendőrként. Otthon ülök inkább, néha a szerkesztőségben (vagy fordítva) és próbálom megfejteni a világ történéseit. Ám azok — az inárcsi esetet nézve — nemigen hagyják magukat. Először is leszögezném, rohadtul elégedett vagyok a rendőrség teljesítményével. Na végre! — mondom sokakkal együtt, befellegzett a banditáknak. Itt már nem lehet tutira menni. Mindezt csak azért jelzem, hogy érzékeltessem, nem a zsarukkal, hanem a pénzzel van bajom. Nem tudom, emlékeznek-e arra, mekkora rabolt összegről szóltak az első híradások? Hát persze, hogy százmillióról. Szép, kerek összegről. Aztán kedden, amikor elkapták a csozékat, a károsult pénzintézet azonnal pontosított: „csak” 26 millió 365 ezer 218 forintot fújtak meg. Na- fene! Mi kellett vasárnap hajnaltól kedd estig annak kiderítéséhez, hogy nem száz ami 26, a végén apróban 218-cal? Milyen rend az, ahol egy óra alatt nem tudják megállapítani, mennyi az annyi? Az ember úgy gondolná, egy pénzintézetben minden fillér mozgásának nyoma van. Vicinális vállalatok gyakran síró pénztárosaitól tudom, ha a nap végén egy forinttal kevesebb vagy több van a kasszában, a hiányt, illetve a többletet nem lehet zsebből korrigálni, hanem ki kell deríteniük — akár több órás ellenőrzéssel —, mitől is számolódon el a pénz. Lehet, hogy csak kicsiben van így? Ki tudja? Mindenesetre se a rendőrségtől, se a „helyben hagyott” pénzintézettől nem kaptunk magyarázatot arra, bankék miért ültek oly soká a pontosításon, miért várták meg azzal a rablók nyakoncsípését ? Lehet, ha nem találják meg őket, akkor örökre úgy tudjuk, hogy százmillióval léptek meg? Erre gondolni se merek, mert akkor a történetben nem csak egy hunyó van, hanem kettő. Árpási Zoltán Kinn esik, én bent olvasok, nincs más dolgom — jó nap. Csak az zavar kicsit, hogy mások helyett olvasok. Van ilyen. Barátom panaszkodik okos és gyönyörű kislányára. A gyerek egész nap a számítógép előtt ül, aztán esetefelé odaszól édesapjának: mondd el nekem a Toldit, mert holnap dolgozatot írunk... Nevetek, mert elképzelem a szituációt. A kopaszodó úr — az olvasólámpa fénykörében — szavalja a Toldit; minden ének után sört kortyolva, hogy ki ne száradjon a torka. S MIKOR TOLDI MIKLÓS MEGFOGÁ. A CSEHET, akkor fogá ő is meg az utolsó üveg sört. Különben én is szerettem apámmal olvastatni; akárhogy tiltakozott, s magyarázta, hogy ez miért nem helyes, mindig levettem a lábáról. Aztán internátusba kerültem, s ott már nem volt mese. A szó szoros értelmében sem. Tízéves koromtól magam olvasok. Immár mások helyett is, akik nem éppen gyerekek. Jó, jó, tudom én, hogy ahol mi kopogtatnánk a fejeket, az nem az Eötvös Kollégium, de hát mégiscsak a felsőoktatás színtere. Avagy szegmentuma — hogy nagyképűbb legyek. Bár nem tudom, mi volna, ha a szemeszter vége felé lazán odaszólnék valamelyik ifjúnak: Kolléga úr, a következő alkalommal a Novum Orgánumról értekezzen nekünk — különös tekintettel a piac és a színház idolumaira. Nos, Francis Bacon nem véletlenül jutott eszembe — éppen most érkeztünk a reneszánszhoz. Meggyőződésem, hogy a reneszánsz ember életérzése, életvitele nyomán sejlik fel leginkább a kor; alkotó energiáival, ellentmondásaival, bűneivel. Emberek-élet- művek, életművek-emberek... A kölcsönhatás sokoldalú vizsgálata... Hát ezért kell (kellene) olvasni! Bacon ezt így mondja: „Ne azért olvass, hogy ellentmondj és összezavarodj, hogy vaktába higgy, vagy készen elfogadj, hogy legyen miről csevegni vagy tiltakozni, hanem azért, hogy mérlegelj és határozz.” Négyszáz évvel később Horpácsi Sándor, egykori kollégám, pedig —- miként egyik tanítványa emlékezik — csak ennyit mondott: „Olvassanak, elvtársak. Értőn olvassanak. Maguk a jövő, vegyék át a hatalmat.” Hát, kösz’, Sándor, hogy szellemujjad- dal a mába pöccintettél. Mert persze, hogy a máról akarok írni; NAPJAINK DILEMMÁIRÓL, mikor az emberek vaktában hisznek, sokat csevegnek, mérlegelés nélkül határoznak, nem tudnak értőn olvasni — az élő történelem nagy képeskönyvét sem —, viszont a hatalmat sokan szeretnék átvenni. Mert önbizalom az van. De nem emlékeztet-e ez a hályogkovácsok magabiztosságára? Hogy kik fognak győzni? Csak azt tudom, hogy kik nem fognak veszíteni. Természetesen kampány-guruk és a karriertanácsadók. Persze, őket is mi fizetjük — elég drágán dolgoznak. De nekik semmi se drága... Mert csak kibicek abban a játszmában, amiben nekünk az életünk (egzisztenciánk, jövőnk, utódaink élete) a tét. Dicsérem a csodakocsit, amiben utazunk. — Hát, az biztos, hogy minisztériumi főnökségem idején nem is álmodtam ilyenről — mosolyog a tulaj, s kicsit rátapos a gázra. Érdeklődöm, hogy benéz-e olykor-olykor korábbi munkahelyére. Tudja, hogy hová akarok kilyukadni, előre mondja: szánalmas az utódok szakmai színvonala. — Na, na! Savanyú a szőlő... — Hülye vagy, azért a pénzért jobb szakember a kisujját se mozdítja. Persze köztudomású, hogy a gazdasági szférában többszörösét lehet keresni a közalkalmazotti béreknek. Jó, nem bújhatunk ki a bőrünkből. De mikor ez felmerül valamely tévéműsorban, egy államtitkár (majdnem ÁLOMTITKÁRT írtam) azzal érvel, hogy nem minden a pénz. Igen, igen, az alulfizetett, kispénzű köztisztviselő nem válik okvetlenül korrupt gazemberré (noha nagy a kísértés), csak csökkennek az esélyei, s leszakad társadalmi csoportjától, úgy, hogy soha többé nem tud fölzárkózni. Ennélfogva a gyermeke sem lesz versenyképes; mert nincs módjában megszerezni a valódi teljesítményekhez szükséges tudást. Hiszen azért súlyos forintokat kellene fizetni! Egyébként „csak” 630 ezer közalkalmazottról van szó. Köztük a rengeteg pedagógus! Sokan kénytelenek disznókat nevelni — hogy kicsit jobban éljenek. Ez persze nem új dolog. Sokszor fölidézték előttem apám szóváltását a falu főjegyzőjével. A közigazgatás feje kijött hozzánk megvizitálni a tanyai iskolát — a harmincas évek végén. Nyilván anyagi vonatkozások is fölmerültek, mire a főjegyző így érvelt: — Ha magának, tanító úr, nem két család méhe, nem csak pár sertése és néhány tyúkja volna, hanem... — Hanem a tanteremben is disznókat hizlalnék, libákat nevelnék! — szakította félbe édesapám a kiváló úriembert. Aki persze azonnal hátat fordított, s elporzott vele a községi hintó. Jaj nekünk, ha netán reneszánsza következik ilyen urak uralmának. Mert a bomútság is újjászületik ám! Csak mindig más köntösben. A Horthy-korszak iménti figurája újjászületett tanácselnökként, s most, most — itt a gépnél ülve — hallom A Hétben, miként védi Sárszentmihály polgármestere a település érdekeit a község SAJÁT ISKOLÁJÁVAL SZEMBEN; aminek fönntartása gazdaságtalan. „Elfogulatlan elmére van szükségünk” — írta Bacon. De elég pallérozottak-e az elmék ahhoz, hogy elfogulatlanok legyenek? Szónoki kérdés. Különben a reneszánsz nagyjai sem voltak elfogulatlanok, és ami erkölcseiket illeti... Kosztolányi persze (a mi Balassinkat mentegetve) megvédi a kor jellegzetes alakjait is — mondván: „Az erkölcs egy kor függvénye. Ami tegnap erkölcs volt, az ma erkölcstelen lehet, s megfordítva is. A jellemtelenséget bizonyos időben eszességnek, bölcsességnek minősítették, s a szabadszájúságot őszinteségnek, kedélynek...” Kicsit tovább mehetnénk Kosztolányinál, mert a mi generációnk már azt is tudja, hogy mi volt (volt?) az a szocialista összeköttetés, de hagyjuk. Különben a szabados reneszánsz ember se hághatta át büntetlenül a törvény korlátáit. Mondjuk Bacon — megint csak Bacon! Szóval — mint Zoltai Dénes nyomán írhatom — 1621-ben a parlament azzal vádolta meg a lordkancellárt, hogy hagyta magát megvesztegetni. A súlyos hivatali visszaélés igaznak bizonyult; a perben teljes és végleges hivatalvesztésre, börtön- és pénzbüntetésre ítélik a pályája csúcsán lévő férfiút. Hát, van ilyen. Helyesebben volt ilyen — Angliában... Bacon visszavonult, s hátralévő éveit tudományos munkásságának szentelte. Azt hiszem, tanítványaimnak majd a visszavonulásról — a méltó visszavonulásról — is fogok beszélni. Mert például, ha ilyen sokkal több a képviselőjelölt, mint a parlamenti szék, akkor bizony sokaknak vissza kell vonulni. Baj ez? Nem, ez a természetes. Az ember visszavonul, s a továbbiakban tudományos munkájának él. Ki mit tud? Akik pedig birtokolni fogják a hatalmat, azok értőn olvassanak. S nem csak a könyvekből. Gyarmati Béla / Értőn olvasni, „hogy mérlegelj és határozz”
