Békés Megyei Hírlap, 1998. május (53. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-16-17 / 114. szám

Amerikai klasszikusokat hoznak Európába

Apportok a semmiből

A Detroiti Szimfonikus Zenekar április 29-én megkezdte európai turnéját, és május 18-án 19.30 órakor a Budapest Kongresszusi Központban ad hangversenyt. A koncertkörutat a Guardian Industries, a világ egyik vezető float- és építészeti üveggyártója támogatja.

(8. oldal)

A parapszichológiának kétségtelenül az egyik leglátványosabb ága az, amikor transzban lévő médiumok látszólag a semmiből virágokat, gyümölcsöket, ki- sebb-nagyobb dísztárgyakat, de még élő állatokat is elővarázsolnak. Ilyen médiumok tevékenységével szeretném most megismertetni önöket.

(9. oldal)

Senor Pali, a valódi világpolgár

Nem mostanában történt, hogy Kepenyes Pál szobrászművész feleségével, Lumival a mexikói Acapulcóból egy hónapra Európába utazott. Münchenben nyílt kiállítása, majd hazalátogatott Magyarországra, szülőfalujába, Kondorosra, és eljött Szarvasra, Békéscsabára is. Ekkor találkoztunk másodszor. Először még régebben, Mexico Cityben. Mindkétszer regénybe illő, kalandos életéről, szerelmekről és alkotásról mesélt szenvedélyesen, megható őszinteséggel. Hazáról, múltról, kötődésekről bölcsen, meglepő önkritikussággal.

Aki olyan kivételes kegyben részesül, hogy a távoli földrész festői szépségébe bepillanthat, egyszerűen elkábul az ég kékjétől, a türkiz- vagy smaragdszínű tengertől, a fréziabokroktól, a levendulafáktól, az óriási legyezőpálmáktól. S ez még csak a természet! Ehhez társul az egykori ősi kultúrák szellemisége, a tolták, azték, maya birodalmak hagyatéka. Mexikó a művészetek ideális otthona.

Kepenyes Pál az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot, és akkor még nem tudhatta, hogy második hazáját Acapulcóban találja majd meg. Három esztendeig Párizsban élt, állomásait nők, szerelmek határozták meg. Akkor is szíve hölgyét követte, amikor Mexikóba ment. Itthonról tízéves börtönbüntetése elől menekült, mint „osztályidegennek” nem volt maradása. „Csak utcaseprő lehettem volna. Egy kicsi ország amúgy is börtön annak, aki világot akar látni, akinek álmai vannak...”

— 1952-ben Gyulán elítéltek fegy- verrejtegetésért és összeesküvésért. Akkor kezdődött az én börtönéletem. Hála Istennek, mert a legfontosabb időszak volt a fejlődésemben: megtanultam szenvedni, túlélni a dolgokat. Mindezt 52 kilóval. Túlélni, hogy elítélnek, hogy minden nap azt mondják: neked nincs neved! Te csak egy szám vagy, nincs képed, nem lehet tükröd. De ez mégis nagyszerű volt, mert megerősödtem. Megtanultam franciául és angolul azoktól a kémektől, akik ott voltak a börtönben. Sokszor nagyon éhes voltam, de megtanultam azt is, hogy erre ne figyeljek.

— Aztán a börtönből egyenesen a nagyvilágba kerültem! Először Bécs- be. A francia nagykövetségen minden magyar diákot felkaroltak, nyugati államok gondoskodtak ösztöndíjról, és irány Párizs! Egyszerre úgy megváltozott körülöttem a világ, egészen más parfümöket éreztem magam körül, és már nem a ló hagyatéka hevert az utcán. Minden addigi élettapasztalat vegyülni kezdett az új benyomásokkal, impressziókkal. S egyszer csak azt vettem észre, hogy nem vagyok. Nem vagyok sehol! Ki vagyok én? Keresni kellett önmagamat.

— A magyarok sokat segítettek Párizsban. Az egyik asszony azt mondta nekem: most már ne sírjál, hogy szenvedtél, hogy elveszítettél éveket! Nem érdekes, hogy mi volt, itt vagy, ébredj, most már élni kell, és megmutatni, ki vagy! Amikor 1960-ban Mexikóba kerültem, már sokat tudtam a gyönyörű országról, ismertem a festőit, a színeiket. 12 ezer lelőhely, képzeld el! Mindaz, amit ott láttam, leírhatatlan. Páratlan régészeti emlékek! Nagy szobrászaik voltak, jól tudták, a mha a fontos, mert rangot jelent, kidolgozott arányok, új karakterek! Palenke titkát senki sem tudta még megfejteni. Mik azok az épületek a piramisok tetején? Olyan kicsik, hogy abban nem lakhatott ember. Felébreszti az érdeklődést, a fantáziát, és válaszokat keresel. Ettől leszel több, ettől leszel ember.

— Hálás vagyok a sorsnak, hogy időben felismertem: szabadulnom kellett a nagy magyar börtönből — hangsúlyozta Kepenyes Pál, aki Ferenczi Béni növendéke volt a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. — Kimenni a világba, világfivá válni. S nem keresni többé sehol sem a magyart. Nem szabad belesüllyedni kis kolóniákba, ahol csak régi magyar focistákról meg ismeretlen művészekről mesélnek. Együtt kell haladni, lépést tartani a világgal, előre futni, hogy ne azok között legyél, akiknek diktálnak, hanem azok között, akik diktálnak, legalábbis a művészet és a kultúra terén. Ez történt velem. Van valami különleges kérdésed?

— Elégedett második hazájával?

— Én annyira boldog és elégedett vagyok, hogy legalább 3000 évig szeretnék élni még! Ami tőlem telik, mindent megteszek, hogy a lehető legtovább élhessek, és a lehető legjobb szellemi és fizikai állapotban.

—Saját munkásságát hová sorolja a kortárs képzőművészetben? Korszerű szobrásznak tartja magát?

— A legkorszerűbb szobrásznak tartom magamat Mexikóban. Az emberek többsége pénzt akar keresni, és megpróbálja a szobrászatát, a művészetét olyan fokra lesüllyeszteni, hogy az egyszerű nyárspolgár megvegye a műveit. Ez számomra elképzelhetetlen. Én azt csinálom, amit én akarok. Az pedig az alteráció (izgalom) megőrzése, mert számomra a világban csak két dolog létezik: az egyik az energia, a másik a megfogható anyag. A kettő között van az állandó út, az állandó változás. Az alkotás maga milliónyi változás, milliónyi út, amelyen végigmehetsz, ezáltal sokkal többet élsz, mint amit az évek önmagukban adnának neked.

—Járt-e már korábban is itthon?

— Voltam egyszer Kondoroson. Képzeld el, az a sokezer éves falucska olyan virágzó volt valamikor, majdnem egy kis Párizs! Az emberek sétáltak, zenekar játszott a téren, és párok mentek a girbe-görbe utcán a tóhoz, a ligetbe. Most meg, tavalyelőtt, négy emberrel találkoztam... Kimentem a Hősök terére, a községháza elé, s nem volt ott senki! Mi történt a városokkal Magyarországon? Eltűntek az emberek?

— Nagyobb városokba költöztek. Békéscsabát milyennek látja?

— Lehetek őszinte?

— Sőt, kérem.

— Az idegenforgalomnak látvány kell, hatalmas szobrok, híres művészek, akkor eljön sok ezer turista. S ez óriási lehetőség, mert pénzt hoz a városba. Békéscsaba halad, fejlődik, van jövője. De vajon jönnek-e ide emberek, mi van nektek, amit meg tudtok mutatni?

— A Munkácsy múzeum, a ...

— De Munkácsy — bár sokáig dolgozott Párizsban portréfestőként, rendelésre, jól keresett — a világ művészettörténetében nem jelent meg, ami nagyon szomorú. Rippl-Rónai árait láttam most Budapesten, nagyon alacsonyak, ő sem lett világhírű, magyar maradt. Szóval, mi van itt, Békéscsabán? Miért jöjjenek ide a turisták? Mert jó híre van a csabai kolbásznak? Azt máshol is meg lehet venni, kevés! Élő művészet kell, és művészeti iskola! Nincs nagy szobor! Kis szobrokat csinálnak, láttam Szarvason is. Negyvenméteres kellene, érted?! És úgy elhelyezve,

„Szabadulnom kellett a nagy magyar börtönből...”

hogy minden irányból lehessen látni; mert az első, amit megpillant az ember Csabához közeledve, az a víztorony, szörnyű. Az iskolához híres mesterek, tehetséges növendékek kapcsolódnak, szenvedélyes csaták, az a jó. Ha nincs iskola, nincs szenvedélyeskedés, és az ember csak túrja tovább a földet.

— A hatalmas szobor köré persze kellene vendéglő, szálloda, ahol az emberek jól érzik magukat, szívesen maradnak, áruház, ahol vásárolhatnak. Ha sikerül oda csalogatni a turistákat, rövid idő alatt megtérül a beruházás. Chicagóban a Picasso-szobor belekerült két-három millió dollárba, de úgy megszervezték az eladást, hogy akik jönnek, mind vesznek valamit. Dali szülővárosa egészen kisváros, 25 ezer lakossal, Figueras, öt-hét ezer ember látogatja naponta. El tudod képzelni, mennyi bevételt jelent az? Abból él az egész város. Bizonyos városok tudnak érvényesülni, a többi meg meghal, mert nincs leleményesség az ott élőkben.

— Mexikónak nagyon jó művészeti iskolája van, vannak művészvárosai, amiket védett területen terveztek, ahol nem járnak gépkocsik. Csak művészek lakják, a világ minden tájáról, nagy városaiból, meg kereskedők, akik árulják a műveiket. A szarvasi Európa-napon alig volt valami, amit ott az asszonyok ötven, hatvan, száz esztendeje csináltak: bőr, terítő, hímzés. Miért? Mexikóban nagyon őrzik a régi értékeket, mindazt, ami jellemzi a népet. A mexikói művész nép.

— Budapesten, hála Istennek, a múlt rendszernek nem volt pénze, hogy az egész belvárost átalakítsa, s ezáltal eltüntesse a múltat. Múlt nélkül az emberek nem léteznek, hiába keresik magukat, egykezesek. Ha mögöttük semmi, előttük sincs semmi. Azért megy a turista Budapestre vagy Győrbe, mert ott még van történelmi múlt. Makovecz érdekes ember, az csinálja a jövőt — jellegzetes, egyéni épületeivel. Ilyen emberekre lenne nagy szükség Magyarországon! Látványosság nélkül nem számíthattok idegenforgalomra, és arra sem, hogy pénz jöjjön a városba.

— Hosszú évek óta külföldön, távoli földrészen él, a felesége mexikói, spanyolul beszélnek. Hogy lehet az, hogy mégis ilyen szépen megőrizte anyanyelvét?

— Mindig találok magyar barátnőket.

Niedzielsky Katalin