Békés Megyei Hírlap, 1998. április (53. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-04-05 / 80. szám
Április 4., a csillagászat napja Sodródó világegyetem Stephen Hawking professzor, akit pályatársai Albert Einstein után a világ második legokosabb emberének neveznek, úgy véli, hogy a világegyetem a híres-neves ősrobbanás, a „big bang” előtt, tehát mintegy 12 milliárd éve csupán akkora volt, mint egy borsószem. Azután bekövetkezett a gigantikus robbanás, s azóta a világegyetem anyaga egyre tágul. Az asztrofizikusok és az evolúcióelmélettel foglalkozó tudósok nemrég még úgy gondolták, hogy a tágulási folyamat lassul, illetve ennek logikus következményeként valamikor leáll, sőt visszájára fordul. Attól kezdve legalábbis egy ideig az űr zsugorodni fog, majd megint tágul. Az ősrobbanás nyomainak kutatása egyre fejlettebb, egyre precízebb eszközökkel folyik. Két év múlva pedig a NASA új szondát indít a végtelenbe, hogy regisztrálja a szinte mérhetetlenül kis energiájú mikrosugárzást, amelyből a korábbinál pontosabb adatokat lehet szerezni a feltételezett ősrobbanás időpontjáról és energiájáról. Készül a Plútó Eszpress A 2284 kilométer átmérőjű Plútó naprendszerünk legkisebb és legkevésbé ismert bolygója. Felderítésére már tervezik az amerikai Plútó Express elnevezésű szondát, amelyet öt év múlva indítanak útjára. A repülés a távoli bolygóra 12 évig tart, tehát 2015-től számíthatunk majd arra, hogy megérkeznek a Plútóról — százezer kilométeres távolságból — készített felvételek. A kutatások többek között arra adnak majd választ, miben hasonlít és miben különbözik egymástól a Plútó és az 1978-ban felfedezett holdja, a Charon. Azt már tudjuk, hogy az utóbbi valamivel több mint fele a Plútónak, és szorosan keringenek egymás körül: hat nap és kilenc óra alatt teszik meg a pályát. A két égitest fényének elemzése alapján azt is megállapították, hogy felületüket egyaránt jég borítja. Míg azonban a Plútót megfagyott nitrogén, szén-monoxid és metán fedi, a Charon jégrétege nagyrészt vízből származik. Mínusz 225 fokos hőmérsékletükkel mindketten a naprendszer leghidegebb égitesteihez tartoznak. Jóllehet a távolság miatt a Plútóról a Nap csak fényesebb csillagnak látszik, sugárzása mégis elegendő ahhoz, hogy a bolygó jege helyenként puhább legyen. Ugyanakkor a Charon felülete a gránithoz hasonlíthatóan kemény. Több kérdés azonban még tisztázatlan. Ezért indul útjára a Plú- tó-szonda. Van víz — de lesz-e holdbázis? A Lunar Prospector amerikai űrszonda, amely 100 kilométeres magasságban kering a Hold körül, máris igazolta azt a feltételezést, hogy kísérőbolygónk sarki övezeteiben, ahova sosem süt a Nap, valóban van víz, természetesen sok millió éves, porszemekhez kötődő ősjég formájában. „Ez pedig azt jelenti — lelkesedett a NASA egyik munkatársa —, hogy egy szép napon az ember berendezkedhet ott.” Mintegy harminc év múlva létrejöhet az első holdbázis, vélik az űrhajózás optimista szakértői. A kevésbé optimisták azonban úgy gondolják, hogy a megoldásra váró műszaki problémák — hogy a költségekről már ne is beszéljünk — túlságosan is nagyok ehhez. A leendő holdbázist ugyanis a víz közelébe, azaz a sarkvidékre kell majd telepíteni. Itt a hőmérséklet sosem magasabb mínusz 150 foknál, az éltető vizet pedig csak úgy lehet kinyerni, hogy a jégmolekulákat még fagyott állapotban valahogy leválasztják az őket hordozó porszemcsékről. Ha mindez sikerülne is, még védekezni kell a halálos dózisú sugárzás ellen. A Holdat ugyanis nem védi légkör. A védelem legegyszerűbb módja valószínűleg az lesz, hogy a leendő bázist mélyen eltemetik a Holdat borító vastag por alá. Ilyen körülmények között azonban nagyon nehéz lesz létrehozni azokat az üvegházakat, amelyekben az emberek növényeket termeszthetnek saját élelmezésük céljára. Végül pedig, ha mindezeket az akadályokat valamiképpen sikerülne is elhárítani, még mindig megoldatlan maradna a gravitáció problémája. Mint ismeretes, a Hold vonzereje csupán egyhatoda a Földének, és ilyen körülmények között az emberi szervezetet olyan megterhelés éri, amelyet tartósan elviselni nem tud csontritkulás és izomsorvadás, valamint keringési zavarok nélkül. Valószínű tehát, hogy a holdbázis harminc év múlva is csak távoli álom lesz. Világvége figyelő szolgálat Ahogy közeledünk az ezredfordulóhoz, úgy jósolják egyre többen — ki tudja hányadszor a történelem során — a közelgő világvégét. A tudományok képviselői az apokalipszissel kapcsolatos jövendöléseket eddig könnyű szívvel ráhagyták a prófétákra és az ördögöt hivatásszerűen falra festő minden rendű-rangú jósra, szélhámosra. A helyzet azonban most mintha változna. Brian Marsden professzor, a Harvard Egyetem tekintélyes csillagásza néhány hete riadót fújt, azt állítva, hogy az „1997 XF11” nevű aszteroida harminc év múlva összeütközik a Földdel és ez a találkozás az emberiség egy részének pusztulását okozhatja. Alig telt el néhány óra a baljós hír bejelentése után, a NASA máris lefújta az apokalipszis-riadót. Közölte, hogy az említett kisbolygó nem a professzor által kiszámított pályán halad. Csak megközelíti a Földet, 600 ezer kilométeres távolságban fog elszáguldani mellette. Marsden professzor elismerte, hogy tévedett, de úgy vélte, hogy bármikor felbukkanhat egy másik aszteroida, amely el is találja bolygónkat. Az Egyesült Államokban azonmód megalakult egy 15 fős csillagász testület, amelynek az a megbízatása, hogy folyamatosan ellenőrizze a Föld közelebbi és távolabbi környezetét, nem bukkan-e fel egy-egy új aszteroida. A szolgálat együttműködik majd a NÁSA-val, hogy ha esetleg veszélyforrásra bukkannának, kidolgozhassák az elhárítás technikai módozatait. Lenin, ezúttal piskótatortából megalkotva. Ez egy avantgárd performance Moszkvában, de a tortát valóban felszeletelték, s ártatlan arcú kisgyermekek is falatoztak a süti-Leninből „Tube”, azaz Csőbe húzva A világ legöregebb metrója Londonban működik, és mi tagadás, ez meg is látszik rajta. A metrórendszer egyik északi szárnyát egyszerűen csak „Nyomorvonal”-nak titulálják, annyira leromlott az állapota. Néhány állomáson a falburkolat „korhű”: a málló vakolat alól kilátszanak a még 1863-ban felhúzott sárga téglafalak. Ráadásul a londoni metrón kétszer annyiba kerül egy jegy, mint a washingtonin, ám a vonatok csak fele olyan gyorsan haladnak (átlagosan 30 km/óra sebességgel), mint a jóval korszerűbb washingtoni metró. A „Tube”, azaz Cső becenévvel illetett londoni metrórendszer teljességgel ellentéte annak a felgyorsult tempójú, modern Angliának, amit az energikus munkáspárti kormány elérni szeretne. A probléma csak az, hogy a hálózat rendbehozása legalább 12 milliárd dolláros (2520 milliárd forintos!) beruházást jelent. Elsősorban a számtalan alagutat átfogó számítógépes jelzőrendszerre lenne szükség, és akkor a szerelvényeknek nem kellene — ütközésveszély miatt — a legváratlanabb helyeken megállniuk. A mai helyzet ugyanis az, hogy a hörgő-morgó szerelvények időnként sivító fékekkel leállnak a zord alagútrendszer valamely pontján, és aztán hosszú percekig ott vesztegelnek, anélkül, hogy az utasokat tájékoztatná valaki is ennek okáról. A korábbi konzervatív kormányzat — a nemzeti légitársasághoz, a vasúthoz és a buszjáratokhoz hasonlóan — privatizálni akarta a metrót is, mondván, kerítsen pénzt a reparálásokra majd az új tulajdonos. Ez a módszer máshol többé-kevés- bé bevált. Ám a Munkáspárt, az erős metrószakszervezet nyomására, mindig is ellenezte a „Cső” teljes privatizációját. Most Blair ezzel a csapdával küszködik, hiszen ha kormánypénzekből finanszíroznák a rekonstrukciót, füstbe menne a költségvetési deficit két éven belüli lefaragásának terve — noha tavaly ezt ígérte meg a választóknak. Van azonban egy „mentővágány”: az állam osztozna a magáncégekkel. Előbbi üzemeltetné a járatokat, utóbbiak gondoskodnának a karbantartásról és a fejlesztésről. Ja, és fizetnék az újjáépítés számláját is... Öreg Iskola, gyönyörű lovakkal. Most ünnepli fennállásának 425. évfordulóját a híres bécsi Spanyol Lovasiskola. Mindennap gyakorlatoztatják a bámulatos lovakat a Hofburgban Az oldalt a Ferenczy Europress anyagainak felhasználásával szerkesztette: Mészáros Béla Kicsit teltebbek lettek, de az arcuk... A Versace in Africa című divatshow érdekessége, hogy átértékelték a hagyományos szépségfogalmat és olyan új afrikai modellekkel dolgoznak, akik eddig nemigen kerülhettek a szakmába, mert „nem elég szépek, nem elég vékonyak”
