Békés Megyei Hírlap, 1998. április (53. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-04-05 / 80. szám

A pszi mesterei (32.) A lefényképezett gondolat Előző számunkban egy olyan ember­ről (Wolf Messing) olvashattak, aki amit elképzelt magában, képes volt úgy kivetíteni egy másik ember agyába, hogy azt az illető valóságnak látta. A jelenségre nyugodtan mond­hatjuk, hogy egyfajta telepátia vagy hallucináció. Élt azonban Chicagóban egy teljesen lezüllött alkoholista szállodai londiner, Ted Seriös, aki mindezt a „hallu- cinációt” egy fényérzékeny fotónegatí- von tudta produkálni. Seriost egy bizo­nyos dr. Eisenbud fedezte fel a paranormális tevékenységeket kutatók számára, mikor egy chicagói üzleti út­ján abban a szállodában szállt meg, ahol Seriös dolgozott. Ted azzal szerzett magának pár cent fizetéskiegészítést, hogy turistáknak olyan fényképeket árult, amelyekről azt állította, hogy gondolati úton ké­szültek. A képek szinte kivétel nélkül életlen, homályos, alig kivehető épüle­teket ábrázoltak. Volt azonban pár olyan is a felvételek között, amelyen jól látszott a chicagói Water Tower, vagy éppen a Kreml. A pszichofényképezésről tudni kell, hogy több ember is állította ma­gáról, hogy képes gondolati úton el­változásokat eszközölni egy fotónega- tívon. Amikor azonban ezeket az em­bereket megvizsgálták, kiderült, hogy közönséges csalók. Pár ilyen esetet dr. Jule Eisenbud is leleplezett már, így joggal hihette azt, hogy megint egy csalóval hozta össze a véletlen. De feltámadó kíváncsiságától vezérelve lekapta nyakából polaroid kameráját, és az erősen ittas férfi kezébe nyomva arra kérte, hogy gondolja neki a képre a párizsi Eiffel-tornyot. Seriös mind­össze két dollárt kért az extra kíván­csiságért, majd a kamerát az arcához szorította, és exponált. Bár a blendét takaró kis sapkát nem vette le, a gép­ből kicsúszó képen ott pompázott — igaz, elmosódottan, de színesen — a párizsiak egyik büszkesége, az Eiffel- torony. A doktor szólni is alig tudott a meg­lepetéstől! Egy hét múlva mindketten Coloradóban voltak, ahol dr. Eisenbud a pszichiátriai tanszéknek volt a pro­fesszora. Itt vette kezdetét az a nyolc évig tartó kutatómunka, amelynek so­rán polaroidok tízezrei készültek, hogy Seriös titkára fényt derítsenek. Arra hamar rájöttek, hogy Ted ké­pessége csak akkor működik, ha alko­holos befolyásoltság alatt áll. Minél részegebb volt, annál jobb képeket tu­dott „kigondolni”. Módszere abból állt, hogy a kamerát, amelyben sorszá­mozott és ellenőrzött filmek voltak, az arca elé tartotta, majd pár másodperc­nyi koncentrálás után azt elexponálta. Általában a vizsgálatok alatt csak egy rövid ujjú pólót viselt, mutatva, hogy semmi trükk nincs a dologban. Eleinte a kamerán kívül semmi más nem volt a kezében, később a helyszínen kar­tonlapból egy kis hengert csavart, amit ő csak „bigyó”-nak nevezett. A fel­adata a bigyónak az volt, hogy Seriös jobban tudja a képe­ket fókuszálni. A bi- gyótól a képek nem lettek jobbak, de Seriös ragaszkodott hozzá. Mindig Polaroid kamerával kellett dolgoznia, mert a kész képeket pár másodperccel később már vizsgál­ni is lehetett. Az elő­hívás során végzett titkos manipuláció­kat pedig ki lehetett zárni. A kutatók mindent megvizsgál­tak, amit csak lehetett, még Seriös bi- gyóját is, de az csak egy közönséges papírhengernek bizonyult. A felvéte­lek, amiket Ted készített, zömében fe­kete-fehér fotók voltak, és általában életlen, bemozdult képek benyomását keltették. Ám minden esetben volt egy-két olyan jellegzetességük a fel­vételeknek, amiről azért fel lehetett is­merni azt, hogy mit ábrázol. Amikor olyan felvételeket kellett kigondolnia, amelyek híres épületeket ábrázolnak, gyakran előfordult olyan eset is, hogy a képen az épület olyan állapotban volt látható, ahogyan 2-300 évvel ez­előtt nézett ki. Seriös tudott ugyan szí­nes képeket is produkálni, de ehhez már erősen ittas állapotban kellett len­nie, és ekkor már meglehetősen nehéz volt vele bánni. Felvételeket tudott oly módon is produkálni, hogy ha egy lezárt boríték­ba egy ismeretlen fotót helyeztek, azt ő megjelenítette a polaroid lemezén oly módon, hogy a borítékot ilyenkor a homloka és a gép közé helyezte. Seriös képességét két neves szak­mérőnk, J. G. Pratt és dr. Jan Stevenson, a NASA emberei is ellen­őrizték. Ok is arra az eredményre ju­tottak, mint dr. Eisenbud. Megerősítet­ték azt az észrevételt, hogy Tednek in­nia kell ahhoz, hogy képessége mű­ködjön. Hogy pszichikai jelenségről Ted Seriös fényképez, és íme a mű van szó, azt pedig onnan sejtették, hogy ha Ted valamiért dühös lett, a közelében lévő összes elexponálatlan fotónegatív elfeketedett. Seriös közel 1000 képet képzelt Prattéknak lemez­re, és mind kötött, tehát meghatározott témában, mind pedig kötetlenben egy­aránt helytállt. Soha nem kapták rajta csaláson, pe­dig Pratték, hasonlóan más kutatók­hoz, Ted „bigyóját” is ízekre szedték széjjel. Seriös képessége oly váratlanul foszlott semmivé, ahogyan jelentke­zett. Szerelmes lett egy, az egyetemen dolgozó asszisztensnőbe, akinek a ked­véért még az ivással is felhagyott. 1967-ben megházasodott, és már tiszta fejjel készítette el élete legszebb és legrészletdúsabb színes polaroidját, amely egy csodálatos csipkefüggönyt ábrázolt. „Mintha egy függöny gördül­ne le bennem, bim-bam, és ennyi, test­vér” — ezekkel a szavakkal adta át a képet dr. Eisenbudnak. Összeállította: Miki Ottó [Ey|0jehérenj Hajrá Fradi! Nagy dolgok történtek ottan — az újság szerint. Az Üllői úti klub­házba még az újságíróknak is — idézem — „Csak pisálni lehetett felmenni”. Nem hugyozni, nem vizelni, még csak nem is pisilni, ha­nem — a helyzethez igazodó „zamatos” kifejezéssel — pisálni. Mint a lovak, amikor eleresztik. Mert azok aztán tudnak — mármint pisálni. No de ne akadjunk fenn ilyen hülyeségeken, hiszen, mint mondtam, nagy dolgok történtek ottan: kalapács alá került a Fradi. Eladják külföldnek, mert mi magyarok nem tudjuk futtatni a fiú­kat (kéretik figyelembe venni, ez nem azonos a lányok futtatásával), s ha néha mégis sikerül meghajtani szegényeket, mint tette Singer a varrógéppel, hát abból nem az jön ki, mint ami Nyugaton szokott. Mert ottan aztán pénz dől még a futásból is. Pofonegyszerű az egész: a fiúk szaladnak, rúgják a gólokat, erre a nézők tódulnak a stadio­nokba, viszik belépőjegyre a pénzt, a hirdetők hirdetnek mezen, ga­tyán, stoplin, a klub meg örül, mert virul, mint a kikerics. Na, ezt a pofonegyszerű dolgot nem tudjuk mi utánuk csinálni. Vagy ha vé­letlenül mégis, akkor meg elúszik a pénz. Tessenek csak emlékez­ni, mit kaszált pár éve a „fötöcö” a Bajnokok Ligájában. Talán fél- milliárdot is, forintban. Aztán a pénz szőrén-szálán eltűnt. Úgy úszott el, mint a józsefattilai dinnyehéj a Dunán. Oda lett. Most meg itt a tönk széle. Jöjjön a külföldi, az okos, a pénzes. Csapjon bele a tenyerünkbe. Tokajhegyalja, a százötven éves magyar cukorgyártás, több stratégiai ágazat után menjen az újabb nemzeti érték. (Mert az egyik legpatinásabb magyar klubcsapat, a Fradi — akár szeretjük, akár nem — mégiscsak nemzeti érték.) A fiúk meg majd csak megtanulnak futni. Ha nem, akkor mehet­nek ők is pisálni. Bocsánat. Pisilni. Árpási Zoltán A ^békés megyei hírlap hirdetési tanácsadói: ßr Fedor Gábor, telefon: (66) 450-450, tel./fax/rögzítő: (66) 442-257. Mengyánné Filyó Katalin, telefon: (66) 450-450, 06 (20) 291-775, tel./üzenetrögzítő: (66) 482-474 «* Óré Mihály, telefon: (66) 450-450, (30) 352-484. «• Palotás Zoltánná, telefon: (66) 450-450, 06 (30) 589-478. « Kmetykóné Molnár Márta, telefon: (68) 311-656, 06 (30) 354-414. «■ Tóthné Lengyel Ilona, telefon, lakás: (66) 457-467, mobil: (30) 983-969. A nagy rohanás vesztesei Irigylem a költőket, mert pár sorban többet tudnak elmondani, mint némely irodalomtörténész kötetnyi tanulmá­nyában, s olyik képviselő egy egész választási ciklusban. A szavak mögötti szavak... A sorok közötti sorok... „A látható világban a láthatatlan több” — ahogyan Ottlik Géza írja, festőművész hősének tikait kutatva. Dehát az alko­tás ereje, minősége szempontjából az már szinte mindegy, hogy szavakkal, színekkel vagy hangokkal fest az em­ber. Továbbra is Ottlik! Életműve immár lezárt. Koránt sincs olyan terjedelmes, mint más nagy íróké — mint a zseniá­lis magyar mesélőké —, de maradan­dó, de kikezdhetetlen. A további mél­tatást rábízom azokra, akik tudomá­nyos fokozatra pályáznak Ottlik révén. Nekem most csak egyetlen mondatára van szükség; ezt szeretném bevésni az agyakba, lelkekbe. HA AZ EMBER MEG AKAR CSI­NÁLNI VALAMIT, AZT KELL TER­VEZNIE, HOGY ÖRÖKKÉ ÉL — mindössze ennyi a szöveg, amit akár hitvallásnak is tekinthetünk. De leg­alább ízlelgessük... Hogy mennyire ko­molyan gondolta az író ezt, hogy mennyire nem pózolt, mikor papírra vetette, mi se bizonyítja jobban, mint hogy nem halt meg (nem halhatott meg) addig, míg be nem fejezte Buda című művét. Mindezt azért említem, mert mi mindent gyorsan — minél előbb — kívánunk, akarunk megcsinálni. „Ügyesek, gyorsak vagyunk! Szá­munkra nincs lehetetlen!” — szajkóz­zuk a divatos amerikai pszichés tré­ningek szövegeit, s elfeledkezünk ar­ról, hogy van szerves fejlődés is. Hogy az elültetett diófa csak évtize­dek múltán terem... Sietünk a gyorsu­ló időben, nehogy valamiről lemarad­junk. Gyorsan olvasunk és gyorsan ölelünk és gyorsan akarunk meggaz­dagodni. Az utóbbi a legveszélye­sebb, mert közben ki sem alakulhat­nak azok a polgárerények, amelyek családok, nemzedékek, társadalmak állandóságát, egyensúlyát, szilárdsá­gát képesek biztosítani. A nagy rohanás közben sok mindent elvesztünk; kifulladunk, kifosztjuk magunkat és csalódást okozunk má­soknak. IMÁDKOZZUNK ÉS DOLGOZ­ZUNK? Hát, okosabbat nehéz lenne kitalálni. Mindenesetre tudjuk, kik va­gyunk, hol vagyunk, és mennyit érünk. A gyors, gyökeres társadalmi változá­sok legnagyobb rákfenéje az arányté­vesztés. Továbbá: a beleszólás joga, a lelki- ismereti szabadság etc. csupán lehető­ség. A társadalmilag ránk osztott sze­repet nem elég illusztrálni, tartalom­mal kell megtölteni. Különben úgy já­runk, mint az a „Hamlet-gyanús” fiatal színész, aki — mert látszólag kedvez­tek a konstellációk —- megkapta a dán királyfi szerepét, csak éppen nem volt hozzá szellemi ereje, élménye; hiá­nyoztak az eszközei és így tovább. A sikertelenséget soha nem heverte ki — elhagyta a pályát. Mert önkritikája azért volt... Bizony a Hamletre egy életszakaszon át kell készülni, a Lear királyra pedig egy egész művészi éle­ten át. Hát a politikai szerepekre? A vezető szerepekre? A régi demokráciákban ez nem kérdés. Nálunk a mandátum meg­szerzése a lényeg, aztán a többi megy magától. Ha netán nem tetszik a kö­zönségnek valami, ott a klakk — ott vannak a tapsoncok —, majd csak si­kerül magunk mellett hangulatot te­remteni. Fölkészülés (felkészültség) erkölcs, tudás, felelősség? És képzelőerő? — gyerekes fantáziálás helyett. Ugyan már... Ripacskodás, mennyi ripacsko- dás a közélet színpadán! Az antikvitás embere, megtekintvén a drámai játéko­kat — szavazott. Jó lelkiismerettel te­hette — mindig volt választási lehető­sége, mert valódi költők mutatkoztak be alkotásaikkal. A költők mellett kell, a költők mellett akarok szólni. Á fogalmat ez­úttal tágabb értelemben használnám; mintegy a poétikus lelkületű embere­ket képzelvén a „költő” főnév mögé. Azaz a friss szellemmel — alkotó fantáziával, formaérzékkel, játékos kedvvel, nagy belső erővel — megál­dott „mániákus” embereket. Akik szabadok tudnak, mernek, akarnak maradni. így szolgálnak Istent, hazát vagy közönségesebben mondva: ben­nünket, a többieket — az embertársa­kat. Friss szellem? Az önálló, az alkotó karakterekre gondolok. Ugyan tudjuk, hogy épp úgy lehetnek mesemondó summás ivadékok, faragó pásztorok, pingáló vagy hímző asszonyok, furu­lyát s hegedűt babonázó muzsikusok (bár a bőrük barna vagy fehér), mint orvosprofesszorok, tervező mérnö­kök, tudós tanárok, zeneszerzők vagy akármik, akárkik... De ők mindannyi­an egy családból valók; AMENNYI­BEN " NEM TUDATOS ESZME- ÁRAMLATOK, MEG REKLÁMOK ÁLTAL IRÁNYÍTOTT CSORDA­EMBEREK! Ó, a tanultság, meg a te­hetség két egészen különböző dolog. (Költőnek születni kell.) Tudták az ókoriak, s mennyire tudta Moliere! Dehát minden korban megjelennek a dottorék: beülnek a hivatalokba, a kormányokba, a parlamentekbe, s ki­utálják mindazokat, akiknek önálló véleményük van; AKIK KÉPTELE­NEK KINCSTÁRI MÓDON GON­DOLKOZNI... Nincs az a hatalom, amelyik örülne nekik! Hagyják a HATALMAT békén az új időknek új dalaival, a FELFEDE­ZÉSEIKKEL. A FORRADALMAIK­KAL. (Persze, csak addig kellemetle­nek, amíg élnek. Ha meghalnak, akkor majd szobrot kapnak.) Nem tudom, megfigyelték-e, hogy a HATALOM A JELENBŐL MINDIG A MÚLTBA, MEG A JÖVŐBE ME­NEKÜL. Nosztalgia és futurológia — remekül megférnek egymás mellett. Jávor Pál mosolya, Karády Katalin bú­gó hangja, s távoli galaxisok űrháború­inak izgalmai fedik el a jelent — köz- szolgálátilag, hogy úgy mondjam. Mi­közben — ahogy kitűnő publicistánk fogalmaz: „zavartalanul folyik a morál szodomizálása”. De ki figyel erre, mi­kor farsang van, nemzetközi cégek ajánlanak báli toaletteket, és ismét föl­hangzik a színpadon, hogy jaj, de jó a habos sütemény. S ha mindez nem andalítana el — bármilyen drogot könnyedén beszerez­hetünk. Ámbár gyanítom, hogy nem a dro­gok a legveszélyesebbek, hanem az, ha ki akarunk iratkozni a jelenidőből. Van remény? Mindaddig van, amíg a fagyos télben levágott disznókból kolbászt, hurkát csinálnak a magyar családok — nem pedig hamburgert. S persze, amíg van mit levágni... Gyarmati Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents