Békés Megyei Hírlap, 1998. április (53. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25-26 / 97. szám
1998. április 25-26., szombat-vasárnap Ezrekkel szerettette meg a társastáncot yíri Lajos bácsi emlékére 1978 őszén történt. Az alsósokat hívták meg az általános iskolába szétküldött szórólapokon a toborzó társastánc-bemutatóra. A békéscsabai Balassi nagyterme vasárnap délután megtelt a 8-10 évesekkel és kísérőikkel. Csodaszép műsor volt. Aznap éjjel mindegyik kislány azt álmodta, hogy egyszer neki is olyan szép csillogós, pörgős báli ruhája lesz, és ő is ott forog büszke táncosok között. Nos, számunkra így kezdődött. A beiratkozásra több mint 75 kislány és 25 fiú ment el. Az első százat vették fel. Lajos bácsi mint mindig, pontosan megírta a névsort, feleségével beszedték a kéthavi tandíjat, a pénzt gondosan elcsomagolta a kimosott tejeszacskóba, és fém kopogtatójával diktálva a ritmust, lejött a parkettre. A lányok az ablak előtt sorakoztak fel, a fiúk az ajtó felől indultak felkérni. A 25 vegyes és 25 tiszta lány páros az első órán megtanulta a Farkas-táncot: Kerek a káposzta... Párcsere. A mi osztályunkból is hatan kezdtünk, és év végére már csak ketten maradtunk. Szép lassan annyi lett a hely a nagyteremben, hogy már csak a beat-bluest kellett két körben táncolni. Lajos bácsi mindig következetesen kizavarta a „kérődzőket”, leparancsolta a fal mellé tolt asztalokra rátámaszkodókat — „nem ildomos dolog”. Tanítgatta, nevelgette folyton nyüzsgő csapatunkat, és az év végére a vizsgabemutatón megmutattuk a szülőknek, a fejkendős jaminai nagymamáknak, hogy megtanultunk keringőzni és cha-cha-chát járni — „sötét alj, lányoknak fehér blúz, fiúknak fehér ing”. A párválasztás a negyedik évben nagyon demokratikusan zajlott. Egy papírra mindenki felírta, hogy kivel szeretne táncolni. A lányok mind ugyanazt a fiút választották (egy kivétellel), a fiúknál két-há- rom kedvenc is volt. így fél óra demokrácia után összejött két pár, majd 10 perc alatt Lajos bácsi szemmértékre összepárosította a többieket is. Az első formáció a jive (rock and roll) volt, Lajos bácsi írta, nekünk. Ekkor kaptuk az első formációs ruhát, bő rózsaszín fodrok arany szegéllyel — van olyan akkori felsős, aki nem emlékszik rá valamelyik farsangi bálról? És vajon van-e olyan csabai, aki ne ismémé Lajos bácsi Faust keringő- re írt formációját, a hagyománnyá vált sárga ruhás táncot? Sokadik generációként táncolta a mi csoportunk, és még mi is továbbadtuk. Farsang, szalagavató vagy bál azokban az években nem is volt társastánc-bemutató nélkül. A rendszer szigorú volt. A nagyok bejöhettek az óráink végére megnézni, hogy mit tudunk, de mi akárhogy próbálkoztunk, sohasem nézhettük meg őket. Amikor végre mi lettünk a nagyok, mi is bejártunk megnézni a kicsiket, kiülhettünk Lajos bácsi asztalához. Akkor már elmúlt hetven. Szívesen mesélt a múltról, és a sarok/féltalp kérdést sem vette már olyan szigorúan. Kevéssel azelőtt kezdett bele a quick- stepp formáció megírásába, de azt már senki sem tanulta meg. Van egy füzetem, amibe tizenévesen csak az általam tervezett táncruhákat rajzoltam, és van legalább ötven olyan iskolai füzetem, aminek a margóit, utolsó lapjait szintén ruhák vagy díszítések terveivel gazdagítottam. Minden tánchoz tartozik egy vers (számolás), például a tangó formációt négy percig kell szavalni. A gyors csárdás egy részlete így szól: Húzd rá, húzd rá, fordul kettő, három, négy, Húzd rá, húzd rá, kisharang, kisharang, jobb kettő, három, négy, öt, hat, hét, bal kereszt stop, jobb kereszt stop. Annak idején folyékonyan, fejből tudtuk az összesét. Emlékezetes ajándékokat kaptunk. Egyszer egy jelvényt, máskor egy filmvetítést. Azt a filmet maga Lajos bácsi készítette New Yorkban, Marika néni és Béla bácsi táncol rajta egy versenyen. Azok a báli szereplések! Új ruhák, mosolygós fogadó házigazdák, közös öltözők, erős smink, ajtóra ragasztott műsorterv, büszke bevonulások, Lajos bácsi konferál, taps, villámgyors ruhacsere, siker, szendvics... Most is érzem az izgalmat. Nagy dicsőség volt táncosnak lenni. Pedig a mi csoportunkból senki sem lett nagy táncos, a hatos döntőbe ritkán jutottunk be. Mi a formációs csoport voltunk — szigorú lépéstechnika, szabályok, sortartás. Szerettünk odatartozni, mi voltunk Lajos bácsi utolsó csoportja. Tíz évig jártam Lajos bácsihoz. Évekig egy hiányzásom sem volt. Sokszor velem mutatta be az új lépést, utána megköszönte, és visszakísért a páromhoz. Azt ma sem mindig tudom, hogy melyik a jobb vagy a bal kezem, de a bal lábbal hátra bármikor el tudok indulni. Amikor kiöregedve a csoportból, 22 évesen abbahagytam a táncot, Lajos bácsi már Németországban élt. Egyik napról a másikra döntöttünk úgy a párommal, hogy vége — az akkori szezonra készített latin ruhámat sosem vettem fel. A munkahelyemen van egy hosszú folyosó, ahol tanulmányozni lehet, hogy milyen sután lépkednek a hivatalnokok. Amikor egyedül megyek végig azon a folyosón, a tangó formáció bevonuló zenéjét szoktam dúdolni magamban, és előveszem az elegánsabbik járásomat. A zenéből pont annyira emlékszem, amennyi az iroda ajtajáig kell. Ha újra tízéves lennék, megint elmennék a toborzó táncbemutatóra, beiratkoznék, és ugyanolyan szorgalmasan járnék az órákra, mint tettem. Egyetlen dolog van, amit másképp csinálnék. Sokkal jobban megfigyelném és értékelném azt az önzetlen szerete- tet, kellemes humort, polgári mentalitást, amely oly jellemző volt Lajos bácsira. Nagy szerencséje ennek a városnak, hogy egy ilyen remek pedagógus, a társastáncoktatás ilyen elkötelezett híve épp itt, az Alföld sarkában tanította meg az embereket szépen táncolni, kinevelt annyi tánctanárt, hogy az egész megyének jusson, és ezrekkel szerettette meg a társastáncot. Vári Ágnes Önzetlen szeretet, kellemes humor, polgári mentalitás jellemezte Ma nem elég szép képeket festeni A luxemburgi Josiane Faber-Nothum első magyarországi utazása Josiane Faber-Nothum képeit április 15-étől láthatta a békéscsabai közönség a Csuta Galériában. A luxemburgi festó'művésznóvel a kiállításmegnyitó után beszélgettünk életéről, tanulmányairól, utazásokról és hangulatokról, melyek alkotását befolyásolják, valamint különös küldetéséről, ars poeticájáról, amivel a világ változásai között embertársainak eligazodását szeretné segíteni. — Egészen kicsi korom óta izgatott a festészet, a színek világa, számomra nagyon hamar világossá vált, hogy egész életemet a művészet fogja meghatározni — mondta Josiane, amikor indíttatásáról kérdeztem. —-1981 óta rendszeresen festek, a luxemburgi művészeti gimnáziumba jártam, majd a németországi, trieri Művészeti Akadémián folytattam tanulmányaimat. Ott dolgozom most is, illetve további tanulmányokat folytatok. Külföldi kiállításokon 1991- től szerepelnek a képeim. — Különböző szakaszok váltakoznak: vagy úgy érzem, más technikai eszközzel szeretném kifejezni magam, vagy megszólít egy téma, egy anyag. Rendkívüli módon befolyásolnak az utazások, mindaz az élmény, tapasztalat, amit egy-egy úton átélek. Amikor hazamegyek, egészen másként dolgozom, mint azelőtt. Az érzések, az éghajlat nagyon nagy hatással van rám, vagy a nap, a fény, az emberek mentalitása. — Melyek azok a tájai a világnak, amelyek inspiráltak? — Hollandiában ismertem meg az északi tájat, ahol minden olyan tiszta zöld, és az emberek egyszerűek. Spanyolországban találkoztam a temperamentumos déllel, mindazzal, ami az északi mentalitással ellentétes. Aztán hazatérve hetekig merítek a sok-sok élményből, hatásból. New Yorkban elég rosszul éreztem magam. Nahát, ez az a város, ahová soha többé vissza nem jövök — gondoltam; a tömeg, a méretek, a piszok, a felgyorsult élet, a zűrzavar. Az emberek nem tehetnek róla, így élnek.-—Először jársz Magyarországon? — Igen, és nagyon kíváncsian jöttem, mostanig csak kellemes meglepetés ért. Látszik, hogy ennek az országnak gazdag kultúrája van, s bár úgy mesélték nekem, itt is nagyon rohanó életet élnek az emberek, mégis szakítanak maguknak időt, és nagyon barátságosak. — Milyen képeket hoztál erre a kiállításra? — Tizennégy akvarellt, figuratív képeket, főleg a környezetem ihlette ezeket; a kastélyok, a várak, az építészet, az a középkori erődítmény, ami körülvette a várost, Luxemburgot. Megpróbálom a képekbe belekomponálni saját benyomásaimat, hozzáadni a történelemhez, az építészethez a mostani tudást, a mai Az utazás a legfőbb inspiráció FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET világlátást, és szeretném kicsit elgondolkodtatni a nézőt, miközben valami harmonikusát szeretnék alkotni. A festészet is utazás, méghozzá az időbe, a történelembe. Hoztam absztrakt képeket is. —Múltat és jelent összhangba hozni, miért? — Mert érdekelnek a művészettörténet bizonyos fejezetei, például a mexikói művészet, a régi városok romjai, amik még láthatók. Tenochtitlan! Nagy álmom, hogy oda eljussak. Ezeket a páratlan kincseket a saját nyelvemen szeretném feldolgozni. —Mi az a saját nyelv? Veszel egy kis múltat, hozzáteszed a mai véleményedet... — Úgy érzem, szükségszerű, hogy kifejezzem, megmutassam magam, az anyag is hív... Nehéz erről beszélni. A mondandót kell az anyagba önteni... — Egyetértesz azzal, hogy a mai rohanó világban kevés idő jut érzelmekre, művészetekre, és éppen ezért nagyobb a művészek felelőssége, mint bármikor? — Igen, a rohanással annyi érték kárba vész. A festészetben tudom feldolgozni mindazt, ami elér, hatással van rám. Akár azokat a borzalmakat, melyeket a tévé híradásai sugároznak. Ezért ma már nem elég szép képeket festeni, hanem üzenetet is kell küldeni, még akkor is, ha ezeket a művészi üzeneteket nem képes mindenki megérteni. — Képeiddel üzenni, véleményt mondani, állást foglalni, elgondolkodtatni •— ennyi mindenre törekszel? — Igen, és a jobb utat szeretném megmutatni. Vannak sokan, akikhez a művek nem jutnak el, túl sokan nem vesznek részt a művészetekben, tudom. Ennek oka az iskolában keresendő, ahol a rajz mellékes tantárgy. Ezt a felfogást nagyon károsnak tartom, a gyerekeket el kell vinni a kiállításokra, hagyni kell őket játszani, rajzolni, és meg kell tanítani, hogy pusztán az anyagi javak nem gazdagítanak. Niedzielsky Katalin Református színjátszás Békésen Egy évtizeddel ezelőtt, 1989. október 14-én Békéscsabán megalapítottam a Pierrot Gyermekszínházat. Indulásunkkal szinte párhuzamosan kezdtem el olvasmányaimat, kutatásaimat a magyarországi iskolai színjátszás történetéről. Érdeklődésem a téma iránt fontosabbá akkor vált, amikor Békésen — Varga Imre irodalomtörténész kutatásai alapján — művelődéstörténetünk megyei vonatkozású emlékeire találtam. Jelentősebb tanulmányt az 1571-es békési református iskolai színjátszás történetéről, s annak körülményeiről még senki sem tett közzé. A kor nagyon távoli. A források a történelem viharai miatt igen-igen gyérek, ám a téma komolysága, jelentősége — színháztörténeti adatként — figyelemre méltó, reám nézve pedig több szempontból predesztinált. Meghatározó volt a mű rendkívül érdekes meséje; maga a kor (1571), melynek magyar viszonyai között az iskoladrámát Békésen előadták; s az a tény, hogy a délvidéken születtem. Az 1600-as évek végére egész Magyarországra kiterjedt a protestantizmus. Isten hatalmával — mely társadalmunk jellemzője lett — a reformáció döntő és meghatározó volt, az egyház legszemélyesebb kérdéseitől kezdve a történelem legegyetemesebb kérdéséig. A korszak bel- és külpolitikáját a Habsburg-ellenes küzdelmek — a Bocskai-felkeléstől a Rákóczi-szabad- ságharcig —jól tükrözték, ugyanakkor a vallásszabadságokért folytatott harcok — Európában ugyanúgy, mint Magyarországon — összekapcsolódtak az elnyomás és a jogtalanság elleni társadalmi megmozdulásokkal. A középkor embere számára nem léteztek szociális gondok, problémák. Kérdéseire feleletet adott vallása, miszerint a földi élet csak eszköz egy magasabb cél, a túlvilági örök boldogság biztosításának érdekében. A hatalom, a gazdagság, a bárminő tudás egyenlő az ördög számos csapdájával. A középkor végén ez a szemlélet megváltozott. A különféle találmányok és felfedezések, idegen földrészek meghódításai rádöbbentették az embereket arra, hogy szebb, jobb életüket, boldogságukat ezen a gyarló földön keressék és biztosítsák. Luther reformját a meglévő hierarchiába építette bele, újításait ugyanakkor tudatosan a hatalmi eszközök igénybevételének szembesítésével a vallási élet néhány dogmájára korlátozta. Ezek után már hiába kísérelték meg a tömegek, hogy a Bibliát, mint „isteni jogforrást” használják fel szociális mozgalmaik erkölcsi alátámasztására. Az ellenállók tízezrek halálának árán megtanulhatták azt, hogy a mindenkori hatalom Istentől rendeltetett. Alig múlt el néhány évtized a vallásújítás után, a protestáns iskolai dráma fejlődésnek indult. A termékenyítő elem a reformáció által került hazánkba. Sajnos azonban előzmények híján, sőt az egyház tilalmát is magáénak tudva, csakhamar nyom nélkül tűnt el. A török hódoltság korában pedig már alkalma sem lehetett volna tovább fejlődnie a jól sikerült kezdeményezéseknek. Az első protestáns alkotások idegen írásokból származtak és fordítások, átírások után kerültek hazai irodalmunkba. Ilyen fordítás volt, aki 1552-ben írja meg latin nyelvű naiv meséjét, melynek címe: Theophania. A történetbe beleszőtte az érdemmotívumot. Évának és Adámnak azonban csak három gyermeket juttatott: Ábelt, Sethet és Káint. Ábel és Seth hibátlanul mondja el a Tízparancsolatot és a Hiszekegyet, ezért Isten fejedelmi és papi méltósága emeli őket és utódaikat. Kain, akit egy szénaboglyából ráncigáinak elő, a Miatyánkból csak a nagysokaságú kenyérre emlékszik. Jutalmul vagy büntetésből paraszt lesz belőle és leszár- mazóiból. Selnecker az iskoladrámát sem nyilvánosságra, sem színpadi előadásra nem szánta. Két célja volt vele: az első, mely az „ügyeskedő egyházpolitikus- diplomata” számára a legfontosabb, hogy a Theophaniával politikai megbízhatóságát dokumentálja kegyurai, a szász hercegség felé. A másik pedagógiai: a tanodái dráma gyermekek számára íródott, mégpedig azzal a céllal, hogy a latin nyelvben gyakorolhassák magukat. A XV. század végén és a XVI. század elején a magyar ifjak sokasága látogatta a krakkói, wittenbergi, heidelbergi egyetemeket. 1505-ben Szegeden született Kis István. Előtanulmányai után 1540-ben jutott ki a német egyetemre, ahonnan theológiai doktori címmel tért haza. Itthon számos városban mint iskolaigazgató, tanár, lelkész működött eredményesen. 1552- ben került Békésre, legelső feladatának tekintette, hogy a kálvinista irányzat híveként eszméit mind a szószéken, mind az iskolában eredményesen hirdesse. A protestantizmus legnagyobb szellemi hatalma az egyházi fegyelem, a nemzeti nyelv ápolása és az iskola volt. Ä szintén szegedi születésű Lőrinc pap 1562-ben városának anyagi támogatása révén került ki a wittenbergi egyetemre. Innen hozta magával felszentelése után Selnecker latin iskoladrámáját, a Theophaniát. Hazatérése után előbb Baranyában tevékenykedett, majd 1567 és 1575 között Békés prédikátora lett. Iskoladrámájának címe: Theophania, azaz Isteni megjelenés. Új és igen szép komédia a mi első atyáinknak állapotjáról és az emberi tiszteknek rendeléséről, avagy grádicsáról. 1575. Témája bibliai, az Otesta- mentumból való szereplőkkel, melyeket az interlocutoresben számozottan közöl. Tartalma az eredetinek a mondanivalóját tükrözi, ám fordítása nem szöveghű. Amikor „1567-ben Miksa császár akadémiai rangra emelte” a strasbourgi gimnáziumot, melynek „udvarán egy fából ácsolt színpad épül”, akkor Magyarországon a protestáns iskolai színjátszás előadásainak rendelkezésére nemhogy színpad, de még teátrum sem létezett. Alkalmi játékhelyeknek minősültek az iskolák udvarai, a templomok, a magisztrátusok tanácstermei, a piac és a város egyéb helyei. Kik lehettek a tanúi Békésen az — egyetlen — 1571-es premiernek? Természetesen a szülők, rokonok, szomszédok és az eseményszámba menő látvány iránt érdeklődő polgárok. Bár az iskoladráma szereplőinek jellemzése nagyon hiányos és gyermekesen naiv, de a XVI. századi keresztény ember magára ismerhetett alakjaiban. Szegedi Lőrinc komédiájának a mai napig egyetlen példánya maradt fenn, mely az Országos Széchenyi Könyvtárban található meg. Gál Zsuzsanna
