Békés Megyei Hírlap, 1998. március (53. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-28-29 / 74. szám
8 1998. március 28-29., szombat-vasárnap Hétvégi Hírlap-maiim ,,Az emberek idegenként vetődnek bele a világba. Az életben a legfontosabb, a halálnál sokkal fontosabb dolog, a megszületés. Senki sem kérdezett meg bennünket, hogy akarunk-e a világra jönni, semmi sem függött tőlünk, még kevésbé, mint a halál esetében. Halálunk időpontját legalább megválaszthatjuk néha, ha akarjuk, de ami világbavetettségünket illeti, az időpont megválasztása kívül esik az életünkön." (Részlet Heller Ágnes Az idegen című könyvéből) „Nálunk az elmúlt huszonöt évben nem volt divat bevallani tanárként, hogy valaki író” fotó: lehoczky Péter Bálint Péter író és tanár. 1990-ben megjelent Örvény és Fúga című regényével elnyerte a legjobb első kötetes író díját. Két esszékötetet publikált, közülük a második, a Noteszlapok című, a Párizsban, Belgiumban és Svájcban ösztöndíjasként szerzett élményeiből táplálkozik. Tizenhárom esztendő után tavaly decemberben vett búcsút a debreceni gimnáziumi katedrától, s ’98. január elseje óta Szarvason, a Körös Főiskola magyar tanszékének vezetője. Bálint Péter íróval, főiskolai docenssel abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a közeljövőben jelenik meg Kass János rajzaival második regénye, a Búvópatak. — Nemcsak a gimnáziumi katedrától, de szülővárosától, Debrecentől is el kellett válnia, amikor elfogadta a Körös Főiskola meghívását. Mi vonzotta Szarvasra? — Meg kell mondjam, korábban soha nem jártam Szarvason. A barátaim megdöbbenve vették tudomásul, hogy alapvetően nagyvárosi figuraként hogyan kerülök egy kisvárosba. Debrecenben az elmúlt tizenöt év alatt nem találtam meg azt a kitörési pontot, amely számomra fontos lett volna. A két főiskola integrációját komoly kihívásnak és iszonyatosan nagy lehetőségnek tartom. Az elmúlt három év alatt három alkalommal voltam Európában ösztöndíjas. A francia, a belga és a scájci egyetemi tapasztalataim azt mondatják, ilyen kihívásban érdemes részt venni. Nyilvánvaló, hogy Szarvason részben idegennek érzem magam. Tavaly jelent meg Heller Ágnesnek Az idegen című könyve. Ebben az írónő azt mondja, azon túl, hogy mindannyian idegenek vagyunk a földi életünk során, a modem társadalmak elősegítik azt, hogy az emberek könnyebben kimozduljanak a megszokott helyükről és elmenjenek egy másik helyre, ahol az anyagi vagy a szellemi kibontakozásukat megtalálhatják. Idegen vagyok, aki nagyon figyel arra, hogy milyen az a közeg, ahová került, s aki tudja, hogy őt is borzasztóan figyelik, hogy mitől más, mint a „megszokott”. Az idegenség két okból sem újdonság számomra. Először is, az a tanár, aki veszi a bátorságot, hogy író legyen, az mindig idegen a tanártársadalomban. Másodszor, az elmúlt három évben többször voltam idegen más országokban. — Ön sosem titkolta: író és tanár, ebben a sorrendben. — Valóban. Az a típusú író vagyok, aki szeret nagy könyvtárban élni. Ódahaza hatezer kötetes könyvtáram van. Az elmúlt húsz évet folyamatos olvasással, könyvfalással töltöttem. Az írás mindig felkészüléssel jár, amely rengeteg olvasást, gondolkodást és töprengést jelent. Nálunk az elmúlt huszonöt évben nem volt divat bevallani tanárként, hogy valaki író. Például Gyergyai Albert csak az egyetemi tanársága végén merte publikálni klasszikus érvényű regényeit, de ugyanígy volt ezzel Sőtér István is. Ezzel szemben Franciaországban vagy Amerikában mindennapos, hogy kiváló írók tanítanak egyetemeken. Ilyen Michel Bútor, aki egyszerre volt a francia új regény kiemelkedő képviselője és a Sorbonne professzora is. Szarvason — Egy író mennyivel tanítja másképp az irodalmat? — Az író és esszéíró másra figyel az irodalomban, mint a tanár. Számára fontosabb a stílus, az ahogyan a gondolat formát ölt, illetve az, ahogy az élmény eltávolodik és művé áll össze. Az alkotáslélektani, alkotásbölcseleti kérdések fogékonyabban jelennek meg az író-tanár előadásain. Más szempontok alapján elemez egy alkotást, máshol próbálja megragadni a mű lényegét, s többnyire nem csak leíró irodalmat tanít, hanem igyekszik a szöveget mint struktúrát is megláttatni. — Honnan indult és hogyan jutott el az irodalom világába? — Az irodalom szeretetét nem a családomtól kaptam. Az apám szakoktató volt és jó mesterembert akart belőlem faragni. Ebből az idegen világból már gyermekként egy másik világba próbáltam menekülni, a könyvek és a képek nyitotta világba. Tizennégy éves koromtól gyűjtöm a könyveket és a képeket. A könyvtáram és képtáram jelenti számomra azt az otthont, amit Montaigne-nek jelentett a toronyszobája, ahol kellemesen érezte magát. — A Búvópatak című közeljövőben megjelenő kötete is az idegenség kérdésével foglalkozik. — Itt az a fajta idegenség izgatott, hogy a protestantizmus, amely a mai napig is bizonyos értelemben pápai ki- átkozás alatt áll, miként szenvedi el az európai történelemben az első és értelmetlen mészárlást. Ez a Szent Berta- lan-éjszaka, amelyre később rárímel a zsidó holocaust. Nyilvánvaló, hogy bár nagy számban élnek protestánsok Európában, mégis legutóbb Bécsben ismerték el, hogy a protestánsok maguk is kisebbségi sorsban vannak. Ez az egyik, ami foglalkoztatott, s ez indokolta a négyszáz év történelmére való visszatekintést. Az áltörténeti regény szereplői a peregrinus diák, aki a 16. században bejárja Európát, s a 20. századi mester, aki az ő leveleire válaszol. Ez a regény azt is vizsgálja, hogy egy szigorú, zárt protestáns környezetből, amelyből magam is származom, miként, milyen áron tud kitömi egy művész, egy festő vagy egy gondolkodó. Milyen sorsot szán neki az a közösség, mely nem óhajtja befogadni a „különös idegent”. Ebből a szempontból is jellemző, hogy éppen negyvenéves koromban hagytam el Debrecent. — A most megjelenő regényét hol helyezné el az eddig publikált művei sorában? — A két regény és a két esszékötet megjelenése után azt gondolom, amit nagyon sok író és irodalmár állít, hogy az ember negyvenéves koráig szinte semmi fontosat nem tud megírni. Nagyon reménykedem abban, hogy most következnek majd azok a művek, amelyek valóban bebizonyítják, tudok-e egy életművet írni, avagy sem. Igyekszem következetesen felépíteni az írói képemet és az írói sorsomat. Az írói sors választása szó szerint sorsválasztás, amely a magánembert felfalja. Jövő évben újabb esszékötetet szeretnék megjelentetni, amely a magyar és az európai 20. századi írók levelezésének értelmezése. A másik kötet, amely ugyancsak nagy százalékban kész van, az elmúlt három év ösztöndíjai során írt személyes naplóm anyaga. Hozzá- kezdtem egy harmadik regényhez is, a munkacíme a Templomépítő, amely egy közösség épülésének, illetve széthullásának története. Ezt két másik európai regény — André Gide Pásztoréneke és Chessex Bourg lelki- pásztor vallomása című műve — mellé harmadiknak, trilógiának szánom. A Pásztorének egy pap bonyolult szerelmi viszonyáról szól. A svájci szerző művében szintén egy fiatal templomépítő pap keveredik Istennel és a közösséggel vitába. Az én Templomépítőm is egy közösséget építő, illetve közösséget szétromboló kálvinista pap. Csath Róza In memóriám Wessely László Játsszunk operát - sikerrel! Egy országos verseny felhangjai és a békési háttér Balról: Mészáros Bernadett, Szöcs Hanna, Fábián Ágnes, Balog Viktória, Balikó Mariann, Csökmei Gergő. Bizakodva a döntő előtt Húsz éve halt meg Wessely László, az orosházi születésű műfordító. A legfontosabb tudnivalók elolvashatok róla az Életrajzi Lexikonban; mi is írtunk róla két ízben is e lap hasábjain. A hatvanas-hetvenes években készült vele egy-két interjú, alakját megörökítette néhány kortárs (legfőképpen a legjobb barát, Illyés Gyula) és a halálakor megjelent nekrológok. A fennmaradt anyagban életének körülbelül egy évtizednyi szeletéről nem tudunk meg semmit: ez pedig a gulagon eltöltött időszak. Ezekről az évekről nem nyilatkozott, nem írt, nem beszélt — még családi körben sem. O azok közé tartozott, akik — bár a rendszer hívei voltak — éppúgy a sztálini önkény áldozatai lettek, mint a rendszer ellenségei. A letartóztatáshoz ez esetben is elégnek bizonyult egy koholt vád, már vitték, és senki nem tudhatta, visszatér-e valaha. így történt ez Wessely Lászlóval is 1938-ban, Moszkvában. Wessely László öccse, Wessely András — aki 1908-ban Nagyszalontán született és 1926-tól Franciaországban él — bocsátotta rendelkezésemre azt a hangszalagot, amelyre testvére rámondta élete történetét. Ebből közlünk most egy részletet: Wessely László letartóztatásának hiteles történetét. „1938 februárjában fejeztem be egy autóbusz-karosszériagyár rekonstrukciójának a tervét. A jó munka tudatával mentem haza, s otthon találtam Chevalier Szent c. regényét, amit a Za rubezsom c. folyóirat küldött nekem lektorálás céljából. Alig kezdtem olvasni, este tíz óra tájban, amikor csengetnek, s hallom, az előszobában kérdik a házvezetőnőmet, itthon van-e a Wessely. Azt mondja, igen. Két férfi jött be, kérdik, hogy én vagyok-e. Azt hittem — mert választások előtt voltak —, hogy valami választási ügyben keresnek. Kérték a személyazonosságimar, odaadtam, s erre kijelentették, Orosházán született, kitűnő műfordító lett hogy le vagyok tartóztatva. Nem értettem. Valószínűleg el is sápadtam, mert a szomszédom, a társbérlőm átjött hozzám közben, s igen szánalmasan nézett rám, abból tudtam meg, az ő arckifejezéséből, hogy itt valami nagyön tragikus eset történt. El is vittek, hosszas házkutatás után. (Egy csomó könyvet is elvittek, többek között Chevalier regényét is.) így kerültem életemben először a Ljubjankára. Rövid idő után átvittek a Taganka utcai börtönbe. Majd bekerültem a IV. emelet egyik cellájába. Kinyitották az ajtót, ott láttam 19 foglyot. (...) Kilenc magyarral kerültem aztán tovább. A Vicsegda folyón úsztunk föl egy uszályon az első táborba, ahol kubikos munkára fogtak bennünket. A tábori élményekről köteteket lehetne írni, kimeríthetetlen téma. Én segédorvos voltam 1939-től egészen majdnem 47-ig.” (Kiszabadulásáig — S. É.) Wessely nem árulja el, mi volt az ürügy,a letartóztatására, ezt az öccsétől tudhatjuk: azzal vádolták, hogy felrobbantott egy hidat, ami persze nem volt igaz. Csak 1948-ban térhetett haza, Magyarországra. Kitűnő műfordító volt. Március 31-én, halálának 20. évfordulóján emlékezzünk rá! Somi Éva Mint már arról lapunk hasábjain hírt adtunk, március 1-jén a Bartók Rádió 11 óra 05 perces kezdettel élő adásban közvetítette a „Játsszunk operát” zenei vetélkedő általános iskolás kategóriájának döntőjét az Óbudai Társaskörből. Az előző megyei és területi versenyeken 1300 kisdiák vett részt a feladatok megoldásában. A dr. Eősze László zenetörténész vezette országos zsűri elé hét csapat (Berhida, Békés, Budaörs, Kalocsa, Kistelek, Pécs és Szécsény) jutott. A kétszer egyórás döntő örömet, ámulatot és elgondolkodtató kérdéseket váltott ki az átlagos rádióhallgatóból is. Örömet, mert Mozart legszebb operáiból hallhattunk emlékezetes áriákat és részleteket az előadók és a versenyzők tolmácsolásában. Ámulatot, mert szinte hihetetlen volt szembesülni azzal az elméleti és gyakorlati tudással, zenetörténeti ismeretanyaggal, amellyel ezek a 10—14 éves gyerekek rendelkeztek. És feltoluló kérdéseket, vajon érdemes-e nyilvános adást rendezni akkor, ha a riporterek, esetleg a zsűri nem mindig állnak a helyzet magaslatáh, és többszöri verseny- levezetési bakijaik, felületességük megkeserítik a gyerekekért szurkolók örömét. Nem voltak szerencsések a tesztszerű feladatok sem, mert bőven adtak okot félreértésre, s a villámgyors, 1, 2, x válaszokból alig tudhattuk meg, mit is hallottunk. A Békési 1. sz. Általános Iskola 8 tagú csapata (felkészítőjük: Mészá- rosné Liszkay Éva) méltán számított biztos befutónak. A megyei és területi versenyt kiemelt dicsérettel nyerve, a döntőben is sziporkázó teljesítményt nyújtottak. Sarastro híres Csarnok-áriája a Varázsfuvolából ártatlanul tiszta hangjukon nemcsak szokatlan, de meghatóan felemelő volt. A verseny után mégis keserű szájízzel tértek haza, hisz egy többféleképpen értelmezhető feladatmegoldás miatt tíz pontot veszítettek. Az ötödik helyre kerültek, helyszíni jogos óvásukra csak másnap kaptak vajmi kevés vigaszt. Az adás egyik riportere, Varga Károly telefonon fejezte ki az iskola igazgatójának gratulációját („Eddigi pályafutásom során ilyen felkészült csapattal még nem találkoztam!”), és ajánlotta fel utólag a versenyt rendező Magyar Operabarátok különdíját a békésieknek. A tanárnő és kisdiákjai, az iskolavezetéssel egyetértésben nem fogadják el a döntést, és írásbeli óvást nyújtanak be az igazságos eredmény reményében. „Nem a győzelem a fontos, hanem a műveltség, amit itt szerzünk” — mondta a verseny előtt a békésiek felkészítő tanára. Igen, de a műveltségbe a felnőttek odafigyelése és gyermekszeretete is beletartozik. F. P. Zs. A csapat óvását elfogadták, és a zsűri döntése értelmében a békési operacsapat lett az első helyezett.
