Békés Megyei Hírlap, 1998. március (53. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14-15 / 62. szám
10 Ar Márczius tizenötödike 1998. március 14—15., szombat—vasárnap A KOLTO SZERELME „Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő' lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit csudáitok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! Én bírom e hölgy örök szerelmét.” (Szendrey Júlia leánykori naplójából) Juliska. Petőfi így becézte kedvesét, Szendrey Júliát, akinek nevét olyan versek örökítik meg, melyeknek nincs párja a világon. Szerelmük lánglobogás volt, úgy tűnt, soha nem hamvad el, emléke meg nem fakul, éltető tűz marad örökre. Két kimondhatatlan boldog év után ez a nagy szerelem Petőfi tragikus halálával véget ért. A költő jóslata bevált, elesett a „harc mezején”, s az alig húsz- esztendős ifjú asszony magára maradt kisfiával. Még le sem telt a gyászév, az özvegy Horváth Árpád egyetemi tanár felesége lett, s a világirodalomban szinte példátlan támadás indult a védtelen asszony ellen. A barátok, ismerősök sem kímélték. Hűtlenséggel vádolták, mert eldobta az „özvegyi fátyolt”, ráfogták, hogy igazából nem is szerette Petőfit, csak a neve, híre miatt, hiúságból ment hozzá feleségül, s esztelen nagyravágyása kergette a csatatérre, végül a halálba férjét. Halála után a „hűtlen asszonynak” még az emlékét sem kímélték, újabb támadások érték, míg végre előkerült az a levelesláda, amelyben eredeti Petőfi- és Aranykéziratok mellett megtalálták Júlia naplóit, feljegyzéseit, ki nem adott írásait és levelezésének legértékesebb darabjait. E dokumentumok igazolták: Szendrey Júlia nem lett hűtlen Petőfihez, élete végéig őrizte emlékét és szerencsétlen második házassága nemhogy megnyugvást hozott volna számára, inkább csak szenvedést, gyötrelmeket. Egy pillantás... Nagykárolyban, a megyebálon pillantották meg egymást 1846. kisasszony napján. „Ez időtől számítom életemet, a világ léteiét... azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem... Mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.” — örökítette meg egy levél a költő boldogságát. Júlia leánykori naplójának vallotta meg: „...ha téged nem bírhatnálak, elsötétülne életem, de rémes éjjelét nem vigasztalhatnák csillagok, hanem a fájdalom tépné szét szívemet és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének... Most tudod, mennyire szeretlek. Tudod, mennyire bírod szívem minden érzeményét, lelkem minden gondolatját.” Házasságuk előtt alig-alig találkoztak. Az erdődi vár kisasszonyának konok szülei hallani sem akartak arról, hogy egy komédiáshoz, egy ágrólszakadt, szegény költőhöz adják egyetlen lányukat, akit addig még a széltől is óvtak, kényeztettek. Petőfi már országos hírű költő volt, amikor levelet írt Szendrey Ignácznak és megkérte benne Júlia kezét. Aztán amikor az apa hűvösen elutasította, személyesen utazott Erdődre, hogy tudomására hozza, az elutasító válaszba nem nyugszik bele, mert szereti a lányát és egybekelésüknek nem lehet akadálya. Két férfi heves összecsapása volt ez: az apa a lányát védte, a szerelmes költő minden akaratával a lányt akarta. Szendrey Ignácz azonban hajthatatlan maradt, lányának megtiltotta, hogy találkozzanak, s igyekezett meggyőzni arról, hogy Petőfi nem hozzá való, ágrólszakadt, magát sem tudja eltartani. Megfenyegette Júliát: leveszi róla a kezét, kitagadja a házából, ha kitart Petőfi mellett. A két szerelmes titokban talál- kozgatott, rengeteg segítő szándékú barátjuk akadt, szinte országos ügy lett Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelme. Végül a szerelem győzött. Júlia apja kénytelen belenyugodott a meg- másíthatatlanba, de kijelentette, hogy hozományt nem ad, kelengyéről nem gondoskodik. Petőfit ez a legkevésbé érdekelte. „Boldog vagyok mindörökre!” — lelkendezett. Dicső, dicső leány! Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem. Júlia engem választott.” Megismerkedésük évfordulóján tartották az esküvőt. Erdőd öreg lelkésze adta össze őket, a vár kápolnájában. Petőfin ezüstgombos fekete atilla volt, Júlián fehér selyemruha, keblén tearózsa, fején fátyol és mirtuszkoszorú. Mellette kishúga, Marika állt, s hátul, a kápolna sötétjében édesanyja zokogott. Az utolsó percig várták Júlia apját, a szertartás mégis nélküle zajlott le. S amikor előállt a négyesfogat, amely a nászútra vitte az ifjú párt, végre megpillantották a kapuban az apát, s várták, hogy áldását adja rájuk. Szendrey Ignácz azonban néma maradt, sőt, amikor vője feléje fordult, hogy kezet nyújthasson, a büszke apa elfordította a fejét. „Sokan meséltek arról, hogy Sándor néha úgy tud felnevetni, keserűen és keményen, hogy az ember hátán végigfut a hideg. Ez a nevetése hangzott most fel. Aztán intett a kocsisnak, a hintó kirobogott a várudvarról” — emlékezett később Júlia a kínos búcsúzásról. Csodálatos napok következtek Kohón, gróf Teleky Sándor birtokán. Petőfi Sándor legboldogabb napjait töltötte itt ifjú feleségével, Ä kastély emeleti szobájában laktak, az ablakot vadszőlő futotta be, s az ablakból el lehetett látni Nagykárolyig. A költő verseket írt, Júlia naplójába jegyezte fel vallomásait. „Csak mióta asszony vagyok, tudom, mi az igazi boldogság!” Ebben a csodálatos édeni ihletésben a magyar irodalom legszebb versei fogantak. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok / Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt / De látod amott a téli világot? / Már hó takará el a bérei tetőt.” Boldogságukért retteg a költő, amely elé annyi akadáy tornyosult, s tudja, érzi, hogy ebből az álomból egyszer fel kell ébredniük. Júlia szinte azonos húrokon játszva ezt írta naplójába: „Szeretek, s mikor látom, hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jút eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát.” De ő is fél a felébredéstől, naplójába ugyancsak bekúszik a szorongás: „Mért oly szeszélyes az idő, hogy szép napjainkat úgy elragadja tőlünk, mintha csak pillanatok lettek volna...” Pestre indulnak, de előbb még útba ejtik Kolozsvárt, ahol épp akkor ült össze az erdélyi ország- gyűlés. Júlia elkíséri férjét, s első igazi nagy élménye itt éri utol. Valaki felismeri Petőfit, az ülés félbeszakad és lelkes ünnepléssel a költőt köszöntik. Este az ifjúság fáklyás menettel vonul a fogadójuk elé, zene szól, beszédek hangzanak el, s amikor az ablakban férje oldalán Júlia is megjelenik, felzúg a taps, az ujjongó éljenzés. Júlia lelke mélyén eddig is tudta, hogy akit férjül választott, rendkívüli ember, a legritkább lángelmék közül való, az éljenző tömeg látványa azonban valósággal megrészegítette. Jól döntött, amikor apjával ellentétben a költőt választotta — mélyült el benne a tudat. Erdődért cserébe olyasmit kapott, amit eddig igazából csak elképzelni tudott, s ebben az ünnepélyes pillanatban megfogadta: mindent vállal, a legkíméletlenebb szegénységet is férje oldalán. És jöttek a nehéz napok. De előbb még a meglepetések sorozata. Találkozás Arany Jánossal és családjával, a pesti fogadtatások. Júlia elégedett volt, Erdőd emléke csöppet sem zavarta. A pénzhiány se, pedig biztos jövedelmük alig volt, segítséget senkitől sem kaptak. Az ifjú feleség minden ajándéknál szebbet, értékesebbet kapott férjétől: csodálatosnál csodálatosabb verseket. „Születtem volna gazdag úrnak. Bizonyságtételért, Egy-egy gyémántkövet dobnék el. Minden kis szavadért.” FORR4D4LMAK Előbb az olasz, majd a párizsi és a bécsi forradalom híre hozta lázba Pestet. A meghitt esti beszélgetéseket felváltották Felsingen úr Pil- vax-kávéházában a viharos disputák, s versírásra alig-alig jut idő. Júlia ott akar lenni férje mellett. Miért is születtem nőnek? — méltatlankodik, s arra gondol, hogy férfiruhába öltözik, s elmegy az összejövetelekre, hogy Petőfi közelében lehessen. A költőnek se nappala, se éjjele: a nép fia, az elnyomott szegény magyar nép fia, első a márciusi ifjak között, lelkesítő hangja, versei felráznak, erőt adnak ifjúnak, öregnek. Júlia, amikor csak lehet, követi férjét, elsőként hallja a lángoló forradalmi verseket. Petőfi, az ifjú férj, a forradalom vezére, akit éljeneznek és akiért lelkesednek, minden idejét, energiáját a köznek áldozza. Erőt ad neki, hogy szerelme, imádott felesége mellette áll, s akkor sem hagyja cserben, amikor március tüze lohadni kezd, s a szabadság veszélybe kerül. Amikor férje a legelszántabban küzd, s az események úgy hozzák, hogy már-már veszni látszik minden, akkor súgja meg neki, hogy szerelmük gyümölcse megérett: gyermeket vár. „Fiú lesz!” — ujjong Petőfi, és még elszántabban veti magát a küzdelembe. Most már érte is, a kis jövevényért, az ő jövőjéért is harcolnia kell. Zoltánka decemberben látja meg a napvilágot, akkorra már ellenség veszi körül az országot. A költő kardot ragad, hogy a szabadság védelmére keljen. „Kardot fogék kezembe lant helyett / Költő valék és katona vagyok... / Isten veled, szép ifjú hitvesem / Szívem, szerelmem, lelkem, életem!” Júlia mindig féltette férjét, most még nagyobb az aggodalma. A szerető hitves, a gyermekét váró anya még szeptemberben, amikor Erdődre mentek látogatóba, és férje néhány napra pesti útja miatt magára hagyta, ezt írta naplójába: „...elképzelem, milyen végtelen szomorú életem lenne nélküled, ha egykor, bármily rövid időre is, képtelen lennék tőled elszakadni, ha nem csókolhatnálak, ha nem élvezhetném tekinteteidet, melyek édesebbek a világ minden öröménél.” Több ez, mint hitvesi áhítat, Júlia későbbi megítélése szempontjából nagyon fontosak ezek a feljegyzések. Két nappal később ezeket a sorokat örökítette meg az erdődi napló: „...nem vágynék soha saját hírre, dicsős- ségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetném, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szívével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvözölhetném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, mely őt felfogná s én lennék az árnyék, mely utána szállna sírba s ott vele együtt enyésznénk el.” És zsörtölődését is itt érhetjük utol, amikor ezt írja: „...hónapok óta tartottam őt vissza rimánkodásom által; nem elég hogy én ily tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatom... el kellett tűrnöd miattam a gyávaság szégyenét, tűrnöd kellett oly semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolják.” (Júliát azzal vádolták meg, hogy Petőfit — hiúságból — ő kergette a halálba.) Petőfi részt vett az erdélyi hadjáratban, Júliát és fiát ez időben Arany Jánosék vették pártfogásba Szalontán. Bem kinevezte őrnagynak, de a felsőbb hatóságok vonakodnak ezt tudomásul venni, Petőfi ezért átmenetileg megválik a katonaságtól. A család visszaköltözik Pestre, ahol tanyát vert a nyomor, s ahol a korábbinál is keservesebb nélkülözés vár rájuk. Aztán a nagy szomorúság: a költő előbb az édesapját, a „vén zászlótartót” veszíti el, majd hamarosan az édesanyját. A temetés olyan sokba kerül, hogy kölcsön kell kérniük. A megélhetés is oly nehéz az ostromlott fővárosban, hogy a lakásukat el kell cserélniük kisebbre. A császár katonái pedig — orosz csapatokkal megerősítve — már közelednek. Petőfi tudja, mi várna rá, ha osztrák kézre kerülne. Windischgrätz még februárban elfogató parancsot adott ki ellene. Júlia fél: nem maradhatnak Pesten! 1849. július 5-én a költő, feleségével és kisfiával elindul Erdélybe. Júlia úgy tudja, a megszállásra ítélt Pestről menekülnek. Férje titkolt szándéka: felkutatni Bem tábornokot, visszatérni a seregbe, harcolni, küzdeni a szabadságért. Július 21-én látta utoljára feleségét és fiát. Tordán a református pap gondjaira bízta őket, ő pedig egyedül elindult halálos útjára. Utolsó levelét Marosvásárhelyről küldi; két nappal a halála előtt még azt tervezgeti, hogy nemsokára együtt, „mint fészekrakó fecskék” bejárják a háromszéki havasok gyönyörű vidékeit. Tíz nappal ezután, július 31-én Segesvárnál találkozik a honvédsereggel, összeölelkezik Bem apóval, s még aznap este, a vesztett ütközetben örökre eltűnik a csatatér ismeretlen katonái között. Eltűnt vagy meghalt? Betelje- sült-e a jóslat, miszerint „fújó paripák” száguldoztak át teteme fölött, vagy Bem tábornokkal együtt sikerült megmenekülnie? Az első hírek letaglózták az ifjú asszonyt. Menekülő katonák, sebesült tisztek beszéltek a véres csatáról, amelyben alig maradt élő. Júlia számára a legborzasztóbb, hogy férje is odaveszett. Aztán felcsillan a remény, ha valaki azzal a hírrel jön, hogy a csata után még látta Petőfit. Júlia életében ez a pár hónap volt a legtragikusabb. Kínok és kételyek közt vergődve várta, hogy visszatér a férje. Tordáról Kolozsvárra menekül fiával. Itt írt naplója igencsak szívbe markoló. „El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött, s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak...” És ment, megjárta a csatamezőt, mindenütt a férjét kereste, mindenkit megkérdezett, akit a sors útjába ejtett. „Ha meg nem bírom ez útat tenni a legkeményebb téli időben, a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol idegen földön, idegen emberek között? ... Ez sem rettent vissza, inkább síratla- nul meghalni, mint megsíratva élni!” Sándorért rajongó szíve egy percre sem hagyta nyugodni. Hazavitte a fiát szüleihez, eltűrte apja szekírozását: megmondta ő előre, hogy így lesz; a költő úr megunta a házaséletet, most csavarog valahol. A csatatér csak ürügy volt neki az eltűnéshez. Júliát az apja az őrületbe kergette, Erdőd, a gyermekkor kedves színtere pokol lett a fiatalasszony számára. 4 KERESÉS Valakitől megtudta, hogy Bem Törökországban bujdokol, elhatározta, elmegy, megkeresi őt, mert lehetetlen, hogy Bem ne tudna bizonyosat Petőfiről, akit a fiának tartott. Az utazáshoz azonban útlevél kellett, azt pedig megszerezni egyenlő volt a lehetetlennel. Júlia mégis megpróbálta. Pestre költözött, még a véres kezű Haynaunál is próbálkozott, aki hajlandó lett volna útlevelet adni az üldözött költő feleségének, ha ő cserében adatokat szolgáltat a bujdosó forradalmárokról. Szendrey Júlia nem vállalta ezt a becstelenséget. Aztán Liechtenstein herceg táborparancsnoknál próbálkozott, aki ugyancsak megígérte, hogy segít, de tudtára adta a fiatal hölgynek, hogy ezért bizonyos szolgáltatásokat elvár. A herceg Júliát akarta. Ha nem teljesíti a kívánságát, nemcsak az útlevelet tagadja meg tőle, de — mert tartózkodási engedélye nincs — Pestről is kiutasítja. A kétség- beesett asszony, akit a fővárosi pletyka is kikezdett, mondván; Petőfi alighogy meghalt, a „víg özvegy” udvarlókat fogad, lám még a herceggel is találkozgat, az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Ekkor hozta össze őt a sors Horváth Árpád egyetemi tanárral, aki meggyőzte arról, hogy lehetetlen helyzetéből egyetlen kiutat lát, ha Júlia sürgősen férjhez megy, magyarán egy újabb házasságba menekül. Júlia megrendültén hallgatta, s átvillant az agyán: honnan szerezzen egy férjet? Horváth Árpád felajánlotta magát, mint Petőfi barátja, s a kétségek közt vergődő özvegy az ajánlatot elfogadta. Mit is tehetett volna? Hazulról nem várhatott segítséget, apja csak kínkeserves szekírozások mellett tűrte volna meg. Zoltánkát, Petőfi fiát fel kellett nevelnie, egyedül erre nem lett volna képes. Szembe kellett néznie a tényekkel, s két héttel a gyászév letelte előtt házasságot kötött Horváth Árpáddal. így Pesten maradhatott, elhozhatta fiát, akinek a neveléséhez biztonságos hátteret adott a házasság, és végre a pletykák is elcsitultak körülötte. Ez már egy másik, nem kevésbé izgalmas történet. Pósfai János Kettő között kellett választania: szülei és a költő között Legboldogabb napjait töltötte ifjú feleségével Költőn
