Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-28-03-01 / 50. szám

Návai haza-, Bokor idelátogatott Návai Anikóval legutóbb úgy harminc-va- lahány éve beszélgettem, amikor még együtt róttuk a csabai utcákat és imádtuk a // kultúrát, a színjátszást. O volt mindig a bátrabb, a messzebb látó, számtalan a ba­rátja, ismerőse. Már akkor is roppant intel­ligens és jópofa lánynak ismerték a „rózsások”, volt osztálytársai, társasága. (8. oldal) Arigo, a pszisebész A brazíliai Congonhas do Campóban egy asszony haldoklóit. A helyi pap már felad­ta az utolsó kenetet a méhrákban szenvedő betegnek, és úgy nézett ki a dolog, hogy az asszony percei meg vannak számlálva. Négy gyermeket és egy teljesen kétség- beesett férjet, Jósé Arigót készült itt hagy­ni, hogy lelkét visszaadja a Teremtőnek. (9. oldal) Zaci-keringő — Mondom a szomszédasszonyomnak, vigyázzon a kislányomra, mert elrohanok a zálogházba. Agyon kéne csapni a volt férjedet — engedett utamra —, mert nem képes a lánya után fizetni a tartásdíjat. Igaza van a szomszédasszonyomnak, de hát nem csaphatom agyon a gazembert, mert annak is én innám meg a levét! — sóhajt nagyot K. Imréné, aki havi rendszerességgel, menetrendszerűen érkezik a békéscsabai Lázár utcába, hogy kevés ékszeréért cserébe pénzt kérjen. Aztán amikor megkapja a fizetését, rohan kiváltani a gyűrűt meg a nyakláncot, amit édesanyjától kapott, amikor 18 éves lett. Arra kér, ne írjam meg a nevét, mert szégyellné a kollegái előtt, hogy zaciba jár. — így tudok egyik hónapról a másik­ra élni — mondja elkeseredéssel a hangjában. A kislány óvodai étkezése és az egy-szoba konyhás lakás rezsije elviszi fizetésének nagy részét. Alig marad annyi, hogy megoldja kettőjük étkezését, a ruházkodásról nem is be­szélve. Kérni még a rokonságtól sem akar, így jól jön, hogy a zálogházban pénzhez jut. A nevét senki nem kérde­zi, nem érzi magát megalázva, s miu­tán minden hónapban hozza, majd ki­váltja kevéske ékszerét, még a kamat sem olyan sok. ♦ Egy szürke téli délelőtt csendes meg­figyelőnek beülök a zálogházba. Mi­közben figyelem az ügyfeleket, eszembe jut: sokszor engem is a zá­logház húzott ki nehéz anyagi helyze­temből. Csak akkor Szegedre kellett átmennem, hogy hosszabb-rövidebb időre becsapjam zálogba az ékszerei­met. Középkorú, kopott kabátos férfi két aranygyűrűt, egy karperecét és egy nyakláncot nyújt át Katinak, a becsüs­nek, aki először is az ékszeren találha­tó karátjelet nézi meg, aztán leméri, s a valamivel több, mint hétgrammos ék­szerért 6000 forintot ajánl. Ez a becsült érték 60 százaléka. Ennyit fizetnek ki, s a hitelt az ügyfél három vagy hat hó­napra kérheti. Hat százalék kezelési költséget vonnak le mindjárt az elején, a többit kifizetik. Sűrűn nyílik a zálogház ajtaja. Min­denki szótlanul kivárja a sorát, majd a becsüs kezébe nyomja a cukros­zacskóba, selyempapírba, avagy ék­szerdobozba csomagolt aranyát. Két sokszoknyás, hangos asszony­ság közli a becsüssel, most vettek lo­vat, szükségük van pénzre. — Egyelőre csak ennyit hoztunk — mondja egyikük és fél marok ékszert tesz Kati elé. — Mondja meg mit ad érte, ha kevés, hozunk még... A becsüs oszt, szoroz, összead és közli: negyvenhétezer-kilencszáz fo­rintot kölcsönözhet az ékszerekért. Az asszonyok beérik ennyivel. — Majd jövünk, ha még szükség lesz pénzre — köszönnek el, s egyikük a szoknyája alá rejti az ötezresekből ál­ló bankóköteget. Vékony, szőke asszony áll meg a pult előtt. — Beteg a kislányom — mondja szinte védekező hangsúllyal —, sok­ba kerül a gyógyszer, mennyit tetszik adni ezért az aranyláncért? A lánc na­gyon vékony, 2200 forintot ajánlanak érte. A nő bólint: rendben. A háta mögött egy kopaszra nyírt, fülbeva- lós, bőrszerelésben „villogó” fiatal­ember áll. Nem szól az egy árva szót sem, csak letesz egy köves bébi-fül­bevalót. — Zálogba vagy eladásra? — kér­dezi a becsüs. — Eladom — mondja a fiatalember. 720 forintot kap érte. Ezzel bizony nem sokra megy — gondolom magamban. Igaz, a fülbevaló törött is, hiányos is. Ennyi az ára. A bőrszereléses zsebre vágja a pénzt és kisiet. Utánaeredek. — Ne haragudjon, hogy megszólí­Gyűrű, karkötő, lánc vándorol egyik kézből a másikba (Képünk illusztráció) FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER tóm! Fél pár zoknija többe került, mint amennyit most kapott. Ennyire meg­szorult? — Kártyaadósság — mondja rövi­den —, a szüleimtől nem kérhettem, ez meg évtizedek óta ott fekszik a kony­haasztalunk fiókjában. Gondolom, senkinek sem hiányzik. Vadászruhába öltözött idősebb férfi köszön udvariasan. — Csak érdeklődni szeretnék — in­dítja a beszélgetést —, ezért a régi bril- köves arany karkötőért mennyit tudná­nak kölcsönadni és milyen feltételek­kel? — Az értékbecslő kézbeveszi a vékony merev karkötőt, amelyben több kő csillog: két rubin, két zafír és két gyémánt. Ez utóbbit ügyes kis szerke­zet segít megállapítani. Úgy hívják, hogy brilteszter. Ki is mutatja, a karkö­tőben két kő valóban gyémánt. — De hát azok briliánsok — köti az ebet a karóhoz a férfi —, ez egy va­gyont ér. — A köveket nem tudjuk figyelem­be venni — világosítja fel a becsüs a „tájékozott” ügyfelet. — Akkor azt mondja meg, mennyit érhet ez az antik karkötő? Katika nagyon készséges. — Negy­venötezer lehet az értéke, de ez való­ban csak becsült adat. Inkább talán ke­vesebbet ér. Mindenesetre ötezer-ki- lencszáz forintot tudunk érte adni. Hány hónapra kéri? A férfit nem könnyű „lerázni”. — Akkor leszek bajban — mondja —, ha kirabolják magukat. Mi lesz a karkötőmmel? — Nem fognak kirabolni — mondja a fegyelmezett becsüs. — De ha még­is, akkor is csak a becsült értéket fogja megkapni, mert a biztosító láthatatlan dolgokért nem fizet. Ha kirabolnak, magának 10 ezer forintot fizet a bizto­sító. A férfinek mindenesetre szüksége lehet a pénzre, mert mégsem fél annyi­ra a rablástól és otthagyja az ékszert. — Műszaki cikkeket, ezüstöt, porce­lánt nem szoktak zálogba hozni? — kérdezem Papp Károlyné Katit, ki­használva azt a pár percet, amíg üres az ügyféltér. — Mi csak arannyal foglalkozunk — válaszol —, műszaki cikkekhez ha­talmas raktárra lenne szükség. Egyéb­ként pedig nem tesz jót például a vide­ónak, ha nem használják. Tönkremegy az állásban. Porcelánnal, ezüsttel sem foglalkozunk, Szegeden, Debrecenben, Pesten viszont lehet zálogosítani eze­ket a tárgyakat is. — Nyitásuk óta mi volt a legna­gyobb érték, amit zálogba csaptak? — Egy negyvendekás aranylánc. Azt szoktuk mondani, ez a súly még párizsiból is sok. Körülbelül félmillió volt a becsült értéke. — Mostanában csökken vagy nő a zálogba hozott ékszerek mennyisé­ge? — Nő, és azt hiszem egyre többen veszik igénybe a szolgáltatást, hiszen elszegényedés tapasztalható. Január­ban például hatmillió volt a hitelállo­mányunk, s január 20-ig hatszázötve­nen kerestek fel minket. — Nyilván vannak, akik elmondják, mire kell a pénz. Mit tapasztalnak? — Valóban panaszkodnak az ügyfe­lek. Megtehetik, hiszen nálunk névte­lenek maradnak. Halálesetnél, iskola- kezdésnél sokan kényszerülnek arra, hogy elhozzák a fiókban lévő, pénzre váltható nemesfémet. Béla Vali

Next

/
Thumbnails
Contents