Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21-22 / 44. szám
MEGTÖRTÉNT ESETEK Titanic — az utolsó 160 perc Smith kapitány majdnem teljes gőzzel kormányozza óceánjáróját egy jégbirodalomban. Röviddel éjfél előtt jelzi a kilátó- torony: valami sötét tömeg közvetlenül előttünk... A fennhéjázó hivalkodást látványos bukás követi. A Titanic az óceánok legnagyobb luxusát kínálja, de egy látcsőre a matrózkosárban nem futja. Az első Edward J. Smith kapitány - meghalt osztályon utazóknak a világ egyik legdrágább konyhafőnöke főz, de nincs a fedélzeten egy reflektor — ami egyébként a hadiflotta számára magától értetődő felszerelésnek számít. Egyre több figyelmeztetés fut be: vigyázat, mindenhol jéghegyek, mínusz 1 fokra csökkent a víz hőmérséklete, már csak a sótartalom akadályozza a teljes befagyást. Smith úr, aki 62 éves, tapasztalt, a világ legjobban fizetett kapitánya, ennek ellenére vasakarattal tartja a változatlan irányt a holdfénytelen éjszakában. Csak nem fog megijedni holmi kis jéghegyektől ő, a leghatalmasabb hajó, az emberiség kimondhatatlan technikai produkciójának ura. Pontosan akar megérkezni New Yorkba, ahol győzedelmes vezérként várják. Soha nem közeledett a katasztrófa ennyire lábujjhegyen, mint most, amikor a mérhetetlen gőgért keservesen és kegyetlenül kellett bűnhődFrederick Fleet kilátós - megmenekült — Súroltunk egy jéghegyet, Sir. Semmi ok az aggodalomra, mégis... — Igen, az előbb jégkockát rendeltem, na de kérem, ez igazán nevetséges túlzás! — hangzik Astor állítólagos válasza, az egyik leghíresebb Titanic-anekdota. Siet már végre Smith a morsegéphez? Nem, még mindig nem, előbb értesíti az első osztályon utazó gazdagokat, előkelőségeket, és kéri őket, öltözzenek fel melegen és menjenek a legfelső fedélzetre. Nem bízhatta volna ezt a feladatot a stewardokra, akik egyébként is ugyanezt tették? 0 óra 10 körül, a visszaszámlálás óta eltelt félóra után formátlan alakzatok gyülekeznek a hajófedélzeten: utasok parafa mentőmellényben, alat- ta-fölötte gyapjú- és szőrmekabátokban, fürdőköpenyekben, valamennyien az első osztályról. A többieket csak ezután ébresztik, sokakat egyáltalán nem. A nyomáscsökkentő szelepek sziszegése — amelyekből még mindig előtör a gőz — eléggé bosszantó, zavarja a társalgást. De még mindig senki nem fél. Az óceán tükörsima, a csillagok ragyognak, a Titanic teljes kivilágításban tündököl, és csak gyakorlott szemnek tűnik fel: a hajóorr mintha egy kicsit lefelé dőlne. (Folytatása a jövő vasárnap) kát. Szinte sugallja: semmi pánik, hölgyeim és uraim, senki sincs életveszélyben! Tíz értékes percet veszteget el ezzel! De hová igyekszik a kapitány? Jacob Astorhoz, a hajó és Amerika leggazdagabb utasához: ni. Amikor a jég sebet ejt az óriási hajótesten, csak a fűtők hallanak egy recsegő robajt, és hirtelen szemük elé tárul az óceán. A hajóorrban alvó szénlapá- tolók közül néhányan kiesnek a hálófülkéből. Mások, akik az egészből még valamit hallottak, kapirgáló, súrlódó hangokról beszélnek. Egy gazdag hölgy például „ezer mormo- lásfélét” jelez, az első osztály éttermének éjszakai büféjében 4 steward pedig megjegyzi: zörögnek az evőeszközök. Az úszó szálloda harmadik emeletén lévő pékségben lecsúszik egy friss zsemlékkel teli tálca a földre. A 2200 utas nagy része semmit nem vesz észre, alszik tovább. Arra végképp senki nem gondol, hogy 1500 ember életének végóráit éli. A Titanic süllyedését megelőző 160 percben olyan kavargás, kábulat, kétségbeesés, szenvedés és fekete vicc játszódik le, amit egyetlen forgatókönyvíró se tudna megálmodni. 1912. április 14. 23 óra 40 perc. Frederick Fleet, az ügyeletes kilátós látcső és reflektor híján puszta szemmel „valami sötét tömeget” vél a hajóorr előtt 20 méterrel felfedezni, ami eltakarja a csillagokat — Minden idők legnagyobb luxushajója első, dicsőségesnek ígérkező atlanti útjára indul. Fedélzetén az akkori világ leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei közül néhányan. Nyolcezer szivar, 2500 üveg bor, 95 csomag ópium áll az utasok rendelkezésére. Még a harmadosztályon utazó kivándorlók is olyan kényelmes elhelyezést kapnak, ami más hajón elképzelhetetlen. 1912. április 14-ét írunk. Túl nagy sebességgel ütközött a Titanic a jéghegyhez. Smith kapitány számára ez nem az első baleset: karrierje során már hármat megélt. Hajója kétszer megfeneklett, egyszer ütközött, de ezek az esetek nyilvánvalóan nem hagytak nyomot rajta. „Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, ami miatt elsüllyedne egy hajó” — mondta. háromszor megkongatja a fedélzeti parancsnoksághoz kapcsolt vészkolompot, s belekiált a telefonba: „Jéghegy, rögtön előttünk!”. Az első tiszt, William Murdoch azonnal drasztikus „Balra és teljes gőzzel hátramenet”-et parancsol, de a Titanicnak nem sikerül kikerülnie a jégkolosszust. A vízszint alatt 1-6 méter mélységben hat helyen szakad fel a 269 méter hosszú hajótest első harmada. Két perccel az ütközés után, 23.42-kor Smith kapitány már észreveszi, hogy valami nem stimmel. Azonnal a parancsnoki hídon terem. — Rekeszeket lezárni! — kiáltja. — Már megtörtént — szól vissza az első tiszt, aki a hajó-* fenék „süllyedésgátló” rekeszei közötti 16 automatikus ajtót már leengedte. Öt perccel az ütközés után Smith kapitány leállíttatja a motorokat. A hirtelen csönd ébreszti az alvó utasokat, se menetszél, se vibráció, se hintázó vállfák a szekrényekben. Többen felöltöznek, mások felkapják fürdőköntöseiket, a folyosókon bolyonganak, sőt kimerészkednek a fedélzetre a jeges, csillagos éjszakába. — Minden a legnagyobb rendben — nyugtatják meg őket a stewardok. — Néhány óra múlva biztosan mehetünk tovább — biztatják egymást kényszeredett mosollyal az utasok. Látnivaló csak a vízszint feletti 5. emeleten, 12 méterrel a tengerszint felett akad: itt-ott jégdarabok hevernek. Az utasok játékosan dobálják egymást. E közben a vízszint alatti postahelyiségben csöndben úszkálnak a csomagok. A hajóorr fedélzeti nyílásaiból a levegő már a halálmelódiát kezdi fütyülni, az Atlanti-óceán vize visszatarthatatlanul nyomul felfelé, másodpercenkénti 5 tonnás mennyiségben, hogy legyőzze a felhajtóerőt. A 60 ezer tonnányi vas, ami a víznél nyolcszor nehezebb, csak akkor képes fennmaradni, ha hatalmas, 46 ezer bruttóregisz- tertonnás, azaz 130 ezer köbméteres üregének többsége levegővel marad megtöltve. 160 percen belül a Titanicban a hajó tömegénél nagyobb mennyiségű víz lesz, ami — a fizika törvényszerűségeinél fogva — a hajót lehúzza a halálcsendes mélybe. 23 óra 50-kor, 10 perccel a jégheggyel való találkozás után, különös zúgás veszi kezdetét. A nyomáscsökkentő szelepekből áramlik a kazángőz, a kéményekből gomolyog az eloltott tűz füstje. A fedélzeten sétálók a hajó belsejébe menekülnek. A fényben úszó Titanic mozdulatlanul lebeg a tengeren. A harmadosztály legalsó kabinjaiban megjelennek az első tócsák, a hajóorrban már 4 méter magasan áll a víz. Smith kapitány Thomas Andrews-val, a belfasti öntöde vezetőjével, a hajó építőjével körsétára indul a hajó aljára. Hogy elkerüljék a feltűnést, a legénységi lejárót használják. Elkerülhető lett volna a szerencsétlenség, ha vannak látcsövek a hajón? Frederick Fleet, az ügyeletes kilátós, aki először észlelte a fatális jéghegyet, később azt panaszolta: a matrózok nem kaptak látcsövet. Pedig a Titanicon voltak ilyen eszközök, de a második tiszt összeszedte és elzárta azokat — minden indoklás nélkül. Tény, hogy a matrózkosárban lévő figyelők akkoriban csak szabad szemmel fürkésztek. Csak akkor nyúltak látcső után, ha valami gyanúsat észleltek. Nem került bizonyításra, hogy ha Fleet rendelkezik az akkori kornak megfelelő, szerény látcsővel, akkor időben felismerte volna-e a jéghegyet a holdfény nélküli éjszakában. Thomas Andrews konstruktőr - meghalt Röviddel éjfél előtt már nemcsak a postacsomagok úsznak, hanem a szekrény nagyságú kofferek is. Néhány utas szemlélődik, inkább vidáman, mint aggódva. Három perccel múlt éjfél, 23 perc telt el az ütközés óta. Smith és Andrews visszaérkeznek a szemléről, és a parancsnoki hídon levonják a következtetést, amit Andrews ki is mond: — A Titanic el fog süllyedni! A süllyedésgátló rekeszeket ugyanis nem építették elég magasra, így a víz túlfolyik. Ráadásul a lék hat légkamrát szakított fel, a Titanicnak viszont „csak” az első négy kamra felszakítása esetén van esélye a túlélésre. Smith kapitány ekkor súlyos hibát követ el. Ahelyett, hogy hajója halálos ítéletéről értesülve azonnal leadná az S. O. S-jelzést, 0 óra 5 perckor kiadja a parancsot: mozgósítani a legénységet, felébreszteni az utasokat, bevetésre felkészíteni a mentőcsónakoCsak 0 óra 45-kor, jó egy órával az ütközés után engedik le a matrózok az első mentőcsónakot A manővert soha nem gyakorolták be. A 65 helyből csak 28-at foglalnak el a csónakban ,,1500 ember életének végóráit I Az éppen elkészült monumentális hajótest kifut a belfasti kikötőből - akkor még nem sejtette senki, hogy az első, egyben utolsó útja is lesz
