Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21-22 / 44. szám
Békésen a csapból is opera folyik Sikoltozó koponyák Angliában ✓ Az Óbudai Társaskör — gyakran látjuk a tévében — értékes zenei eseményeknek ad otthont. Március 1-jén ott rendezik a Magyar Rádió Zenei Főosztályának vetélkedőjét, a „Játsszunk operát!” verseny országos döntőjét. A nálunk is ismert angol zeneszerző, Benjamin Britten műve nyomán született cím kifejezi a rendezők szándékát: játékos módon megszerettetni az operairodalom legszebbjeit a fiatalokkal. (6. oldal) Az angol legendák bővelkednek kísértet- históriákban. Ezeknek a mondáknak egyik érdekes története a sikoltó koponyákról szól. Úgy tűnik, hogy vannak olyan koponyák, amelyek kiszemelnek maguknak egy olyan helyet, ahol valamiért különösen jól érzik magukat és mélységesen sérelmezik, ha valaki nyugalmukban háborgatni merészeli őket. Nemtetszésüknek aztán hangot is adnak. (7. oldal) Miért Kalifornia? Amikor leültünk beszélgetni, már csak néhány napja volt... Mutatta a repülőjegyét. Szűk egy hét múlva indulnia kellett * vissza, Kaliforniába. Úgy elszállt ez az egy hónap, mintha egy óra lett volna! — sóhajtotta. Hátraigazította hosszú haját, majd kezét karba, lábát keresztbe helyezve kényelmesen helyet foglalt a fotelban. Az egykori békéscsabai manöken, akit a megye hosszú időn keresztül a neves T. T. Divatstúdió tulajdonosaként ismert, szinte semmit sem változott az eltelt három esztendő alatt. Tőkés Tímea 1995 januárja óta ez év elején volt itthon először. Nádszáldere- kú, magas, mosolygós arcú most is, mint amilyennek akkor ismertük... Nevetett, amikor ezt szóba hoztam. — Mutatok néhány kint készült felvételt, azokon alig lehet rám ismemi! — bizonygatta. Családi képek voltak, amelyeken többnyire Stephannal, a német élettársával láthatók. Valóban nem ismertem rá. A fotókról inkább egy házitündér mosolygott vissza, mint egy manöken. — Talán a frufru teszi, talán az, hogy ezek nem beállított képek — magyarázta. — Ez itt a konyhánk. Általában én főzök, de ha későn érek haza, Stephan vár étellel. Sok-sok kép következett ezután. Óceánpart, virágba borult parkok, utcák, érdekes épületek, és az új baráti kör... — Ezek többségében Hawaiiban készültek, ahol egy hónapig nyaraltunk — emlékezett vissza. — Stephannak az az elve, hogy élvezni kell az életet. Tőle tanultam, hogy a kemény munka után jár a pihenés. Persze sajnos, az utóbbi tart rövidebb ideig... Elgondolkodott, hogy mondja-e, de azután mégis csak belevágott: — Öt évvel ezelőtt, amikor egy szakmai tanulmányúttal egybekötött vakációra indultam Kaliforniába, még nem gondoltam, hogy később éveket fogok itt tölteni. Egy partin ismerkedtem meg Stephannal. Amikor hazajöttem, leveleztünk, találkozgattunk Európában^ Biztatott, hogy menjek vissza hozzá. Őszintén megmondom, a leginkább a megélhetéstől féltem. Attól, hogy mit fogok ott csinálni. Szerencsére ma már nem látom ilyen borúsnak a képet, de az biztos, hogy kemény évek állnak mögöttem. Bevallom, több helyen is dolgoztam, mire sikerült egy európai kozmetikai szalonban elhelyezkednem. Igaz, a munkahelyem 55 mérföldnyire van a várostól, ahol lakunk, így mindennap annyit ingázom, mintha Csabáról Kecskemétre kellene járnom. De megéri, mert a kozmetikusok jól keresnek az Újvilágban. Ebbe a szalonba pedig csupa előkelőség jár, így az árak is magasabbak. Van úgy, hogy néhány nap alatt megkeresem a lakásbérletünk árát. Pedig ez nem olcsó dolog. Egy amerikai átlagfizetés felét is elviheti a lakásbérlet. Stephan, aki egyébként mérnök, jelenleg lakásokat vesz, felújítja, majd eladja azokat. Lakhatnánk saját házban is, de akkor ő nem tudná forgatni a pénzt. Ezért döntöttünk egyelőre a bérlet mellett. Az élére rakott közös dollárjainkból pedig most, mielőtt hazajöttem, vásároltunk egy fodrász-manikűr szalont. Igaz, egy másik házaspárral együtt, de legalább helyben van, és ha kialakítunk benne egy kozmetikai részt, nem kell többé ingáznom. Arra a kérdésemre, hogy mit volt könnyű megszokni Amerikában és mit nehéz, a következőket válaszolta: Nehéz volt megszoknom, hogy nincs körülöttem a családom, hiányoznak a csabai barátaim is... FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Szeretem ennek az államnak a tisztaságát, azt, hogy minden olyan rendezett, esztétikus. Könnyű volt megszokni, hogy sok bolt éjjel is nyitva van, sosem kell aggódnom a bevásárlás miatt. Mindenütt ingyen adnak reklámszatyrot vagy tasakot a pénztáraknál! A kiszolgálók folyton mosolyognak és kedvesek. Rengeteg akció van mindenütt, úgyhogy a kisebb pén- zűek is hozzájuthatnak értékesebb dolgokhoz vagy az egészségesebb élelmiszerekhez. Amerikában nagyon kevesen dohányoznak. Jó, hogy itt januárban is plusz 20—22 fok van. Nehéz volt megszoknom, hogy nincs körülöttem a családom, hiányoznak a csabai barátaim is. Nehéz volt hozzászoknom ahhoz is, hogy a fél életem autóban töltöm, hiszen óriásiak a távolságok... Az amerikai emberekről Tímea így vélekedett: — Ők azok, akik csak úgy „beleszületnek a jóba”. Úgy érzem, igazából éppen ezért nem érdekli őket, milyen nagyszerű dolgokat lehetne csinálni. Egy német vagy magyar vér azonnal meglátja a lehetőséget. A különbség csak annyi, hogy míg az amerikainak a születésével együtt jár a jog is a megvalósításhoz, addig egy bevándorlónak keményen meg kell küzdenie mindezért. A múlt év tavaszán hoztak egy törvényt, amely tovább szigorítja az idegenek helyzetét. Ez van... Ennek ellenére aki nem adja fel, annak esélye van rá, hogy megragad. Valamikor aztán majd megtérül a befektetett energia. Nekem például az első három hónapban egyfolytában migrénem volt a koncentrálástól, hogy egyáltalán értsem, amit mondanak. Ma már szerencsére csak rossz emlék... Aztán az amerikai emberek látszólag nagyon barátságosak, közvetlenek. Látványosan üdvözölnek, a férfiak kinyitják a nőknek az autót. Mégis úgy érzem, mi, európaiak mélyebb barátságokat tudunk kötni, és talán megbízhatóbbak is vagyunk. Ha egy amerikai megígéri, hogy este hatkor nálad van, egyáltalán nem kell készpénznek venni... Mire ez az írás megjelenik, Tímea már ismét a Föld másik oldalán lesz az óceánparti otthonában. Egyelőre odaköti az új élete, amit három éve választott. De vajon mi lesz a további sorsa az „itthon hagyott” T. T. Divatstúdiónak? A kérdésre ezt a választ kaptuk: — Nagyon sajnálom ezt a stúdiót, mert hozzám nőtt, de be kell látnom, több száz kilométerről nem tudom sem irányítani, sem átlátni az itt zajló dolgokat. A cégtársam, Such Alex működtette a távollétem alatt a stúdiót, most hogy hazajöttem, hivatalosan is átadtam neki mindent. Sokan kérdezték, ezek után marad-e a cég neve a T. T. Divatstúdió. Nos, én úgy gondolom, a megye már ezen a néven ismerte meg, nem volna célszerű változtatni rajta. Meg aztán, így legalább egy kis darab mindig Csabán lesz belőlem... Magyar Mária éppen
