Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-14-15 / 38. szám
Nem pesti sztár akart lenni Kísértetek kastélya Glamisban Kalapos Lászlót szeretik a csabaiak, Kalapos László szereti a csabaiakat. Színművész, negyven éve a pályán, tizenöt éve a Békés Megyei Jókai Színházban. A nyáron töltötte be a hatvanadik életévét, az idei az első nyugdíjas, de korántsem tétlen esztendeje. Harsány, szeretetteljes üdvözlettel tárja szét a karját, így fogadja vendégeit, ha azok számára kedvesek (8. oldal) A ködös Angolhonban ismerkedjünk meg egy klasszikus kísértetkastéllyal, Glamisszal. A vár a Jericho, Zoar, Pandanaram nevű falvak alkotta háromszög középpontjában áll már vagy ezer éve. Tulajdonosai, a Strathmore grófok ma köztiszteletben álló személyek Anglia-szerte, de ez nem volt mindig így. (9. oldal) Márton és Tamás A nyolcvanas évek elején vagyunk. Az élő hit, a keresztény mozgalom képviselőinek még vigyázniuk kell. Titokban találkoznak valamelyik testvér lakásán. A határon a vámosok éberségét kijátszva szép számmal jönnek az agitációs iratmissziós könyvek. Olvasnivaló van bőven. Történetünk háttere egy csendes alföldi kisváros tanítóképző főiskolája. Márton és Tamás itt találkoznak. Tamás hitetlen, mint a bibliai történetben. Márton megtéríti Tamást... Tamás ma igazgatóhelyettes egy kis falu iskolájában, közel a megyeszékhelyhez. Tizenkét éve házas, két gyermeke van, egy fiú és egy lány. Felesége üzletkötő. Életének itt következő rövid, ám annál tanulságosabb szakasza nem beszédtéma kettejük között. —Ha a főiskolának akkor lett volna fiúkollégiuma, ön ezzel a tapasztalattal bizonyára szegényebb lenne... — Nekünk, srácoknak gyakorlatilag egy délutánunk volt arra, hogy találjunk magunknak szállást, ahol éjszakára le tudjuk hajtani a fejünket. Nagy nehezen a főiskola épületétől alig húsz percre találtam egy helyet. A házinéni azt mondta, lakik még itt egy srác, ő is elsős, de csak a következő héten érkezik. — Könnyen összebarátkoztak? — Igen, bár én keveset tartózkodtam otthon. Még az első héten megismerkedtem egy lánnyal, Ágival, akivel a délutánokat és az estéket együtt töltöttük. Mire hazaértem Márton már aludt vagy még olvasott. A Bibliát, ami azért volt meglepő, mert akkor még nehezen lehetett beszerezni. Mindig el akartam olvasni, ezért megkértem, szerezzen nekem is egyet, ha tud. A következő héten már hozta is. Természetesen az Ószövetséggel kezdtem.-—Beérte annyival, hogy önnek csak azért kell Biblia, mert régóta el akarja olvasni? — Nem. Elkezdett faggatni, hogy mit jelent számomra a hit, majd arról kérdezett, hiszek-e Istenben és Jézusban? — A szüleitől vallásos nevelést kapott? — A szüleim katolikusok voltak, anyám hittanra járatott, áldoztam és bérmálkoztam is. De azóta nem jártam templomba. Abban hittem, hogy létezik valami vezérlő erő, ami a világ kialakulásához vezetett. Kell, hogy legyen nálunk értelmesebb lény, akit nevezhetünk akár Istennek is. Márton ezekkel a válaszokkal nem volt maradéktalanul elégedett. Arra volt kíváncsi, hiszem-e, hogy Krisztus élt, hogy Isten fia volt, hogy a feltámadás valóban végbement, hogy Krisztus ma is jelen van a földön, és itt munkálkodik közöttünk. —Nehéz kérdések. Mit válaszolt rájuk? — Azt, hogy szerintem igen, mert nem tudtam, hova akar kilyukadni. De ezután mindig ezekről a kérdésekről akart velem beszélgetni. Azt mondta, sok ember eltévelyedve él, mert nem akarja megismerni az igazságot. Pedig csak a kezét kellene kinyújtani érte. Majd arról beszélt, hogy ő keresztény, mert megtért. Minden este imádkozott. Örömmel mondta, hogy ebben a városban is, ahol a főiskola van, talált testvéreket, ami nagyszerű, mert nincs jobb a gyülekezetbe járásnál. Meghívott, egy alkalommal tartsak vele. — Elfogadta az invitálást? — Igen, mert meg voltam róla győződve, hogy úgyse fogoip jól érezni magam. A városszéli új lakótelepre mentünk. Egy minigarzonban találkoztunk Klára testvérrel és egy másik huszonéves lánnyal, akinek a nevére nem emlékszem. Ők hangosan imádkoztak, én viszont nem, amitől a helyzet még kínosabb volt. Arról nem is beszélve, hogy míg én csak szemlélődő voltam, addig ők nagyon is törődtek velem. Az Úr figyelmébe ajánlottak. Az összejövetel igehúzással zárult. Klára testvér odanyújtott egy kalapot, hogy húzzak belőle. A papírcetlin idézet állt Máté evangéliumából: „Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok”. Klára testvér azt mondta, Isten most adta értésemre, Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok” (KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ) hogy tudja, itt vagyok, de egyúttal félti tőlem az övéit. Azt is mondta, hogy gondolkodott, betegye-e ezt az igét a kalapba, hiszen nem tudta, hogy én is itt leszek. Ezt az igét akkor szokták a többi közé keverni, amikor idegen érkezik. Hazafelé Márton arról beszélt, hogy ami történt, azt úgy kell értelmezzem, hogy Isten vár. Még aznap este én is megtértem. Márton az Úr figyelmébe ajánlott. Meghatódtam, hogy milyen rendes. A misztérium súlyától összeomolva elfogott a sírás és jólesően ráz- kódtatott. — Milyen az a bizonyos , Jézus bennem” -érzés, amelyről minden hívő keresztény büszkén beszél? — Állandósult Jézus-tudattal jár. Az ember a nap minden percében Jézusra gondol, betölti az ember tudatát. —A szerelem is ilyen... — A megtérésem utáni héten alig gondoltam a barátnőmre. — Sokat járt a gyülekezetbe? — Kétszer vagy háromszor. Nem éreztem ott jól magam. A kezdeti hevület is elmúlt, Márton pedig egyre többet nyaggatott a vonalasságával, még arra is rá akart venni, hogy szakítsak a barátnőmmel, ne éljek bűnben. Könyvet, filmet sem olvashat, nézhet, zenét sem hallgathat akármilyet egy hívő keresztény. Hamarosan konfliktusba kerültem saját magammal. Állandóan bűntudatom volt. A viselkedésemet, a cselekedeteimet egyre kritikusabban ítéltem meg. Márton azzal nyugtatott, a hívő ember élete ilyen, a régi énünk folytonosan vissza akar kaparintani minket. Könyveket adott, hogy azokkal erősítsem a lelkemet. — Milyeneket? — Az egyik, egy Joni nevű svéd lány életéről szólt, aki egy balesetben megrokkant, de a hit értelmet adott az életének. A másikban egy lelkipásztor drogos hippiket gyógyított a hetvenes évek betonrengetegében. Naiv dolgok voltak benne, csak arra voltak jók, hogy az embert fanatizálják. Persze voltak komolyabbak is, egy kínai szerzőtől az Összetört edény például. De én akkor már ki akartam szállni az egészből. Egy nap aztán megmondtam neki, imádkozzon egyedül, én inkább lemegyek egy csésze forralt borra a kocsmába. Három hónapig tartott nálam ez a dolog. — Márton hogy fogadta? — Gondoljam meg, az egész életem leverettetésből fog állni, lezárásaként pedig el fog kárhozni a lelkem. El akart cipelni ismét a gyülekezetbe, majd a többi testvér lelket önt belém, és ha újra igét húzok, azáltal az Úr is szól hozzám. Ne hagyjam, hogy a világi dolgok eltántorítsanak az igaz útról. Minden hívővel megesik ez, a lelki vezetőtől kell ilyenkor segítséget kérni. Mondanom sem kell, nekem Márton volt a lelki vezetőm. — Továbbra is együtt laktak? — Még egy hónapig, akkor találtunk albérletet a barátnőmmel és összeköltöztünk. — Minek minősítené a történteket mai fejjel? — Önszuggesztiónak, semmi másnak. — A gyermekeit tanította imádkozni? — Anyósomra bíztam a dolgot. * Napjaink keresztényeinek ma már nem kell titokban imádniuk Istent. A kínálat bőséges, a hívők 76 vallási közösségből választhatnak. Száztagú gyülekezet már egyházat is alapíthat. Könnyebb a helyzet, mint Amerikában. ahol a szektaalapításhoz százezer dollárt le kell tenni. Fizetni Magyarországon is kell. Vannak közösségek, ahol a hívők fizetésük bizonyos százalékát önként beadják a közös kasszába. Ami pedig a közérzetet illeti, arról — ha írnak —, csak jókat írnak. Panics Szabó Ferenc
