Békés Megyei Hírlap, 1998. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-31-02-01 / 26. szám
A Titanic tündöklése Az aranydiplomás néptanító: Kiss István Nem véletlenül kapott a Titanic öt Arany Glóbusz díjat az idei, a hollywoodi Hilton Szállóban 55. alkalommal megrendezett ünnepségen. James Cameron rendező nagyszabású produkciója elnyerte többek között a legjobb drámai filmért és a legjobb rendezésért járó elismerést. A világ legdrágább filmje esélyes, hogy a világ legnézettebb filmje is legyen. (6. oldal) Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön született a kétgyermekes, szabóiparos család második gyermekeként. Mindkét gyermek a pedagógus pályát választotta. István a polgári elvégzése után a kolozsvári Állami Tanítóképzőbe került. Harmadéves tanuló, amikor elveszti édesapját, és ezután a tanulás költségeit már magának kell előteremtenie. (7. oldal) gyulai cápavadász Gyémántért indult Dél-Afrikába, ehelyett cápavadász lett Ausztráliában. A gyulai Olasz Bálint 1986-ban, 25 évesen vágott neki a világnak, a meggazdagodás reményében. Regénybe illő kalandok után horgonyzott le a Csendes-óceánon egy halászhajón, ahol jelenleg cápavadászatból egészíti ki keresetét, és ez a foglalatosság hobbinak sem utolsó. Olasz Bálint az általa kifogott 225 kilós „szürke nővér” állkapcsát hazahozta Gyulára is Akkoriban, a '80-as évek közepén több gyulai fiatal határozta el, hogy meghódítja a világot. Közéjük' tartozott Olasz Bálint is, aki álmában gyémántrögöket szorongatott. Úgy gondolta: a legcélravezetőbb kivándorolni a kincsekért Dél-Afrikába, és hazahozni néhány értékesebb darabot. Kezdetnek Ausztriáig jutott. Itt aztán rá kellett döbbennie, más az álom és más a valóság. A továbbjutásban segédkező szervezetek Dél-Afrikát végképp kihúzták listájáról, de más országok sem várták ölelő karokkal az egyedülálló fiatalembert. Egy csavaros ötlet azonban segített. — Még Gyulán ismerkedtem össze egy ott nyaraló ausztrál lánnyal — mondja a most itthon tartózkodó fiatalember. — Címet cseréltünk, és én a biztonság kedvéért mindig magamnál hordtam az övét, hátha szükség lesz rá. Bejött. Ausztriából írtam a lánynak, hogy éppen a kenguruk országába készülök. Azt válaszolta, hogy nagyon örül ennek, és reméli, összefutunk. Ezzel azonban nem sokra mentem a táborban. Ezt a levelet így eldugtam, és írtam helyette egy másikat. Ezt tettem az ausztráliai „felségjelű” borítékba, majd megkerestem az egyik segély- szervezetet. — Az új levélben már mi állt? — Természetesen az, hogy szeretettel várnak, van munka és szállás, csak a repülőjegyet nem tudják fizetni. A feltételek elnyerték az illetékesek tetszését, és búcsút inthettem Ausztriának. Aztán ott találtam magam Sidney repülőterén 30 amerikai dollárral a zsebemben, állás és munka nélkül. Egyből hívtam a lányt, de csak a bevezetőmig jutottam. A jó szándék munkált benne, és azt mondta, hogy biztosan drága a telefonhívás Európából. Ezzel letette a kagylót. Két hetet vegetáltam el Sidneyben, aztán újra próbálkoztam. — Ez már sikeresebb kísérlet volt? — Szerencsére igen. Fogadtak, és miután előadtam a történetet, szereztek munkát és alkalmi szállást, ahol meghúzhattam magam. Már kezdtem egyenesbe jönni, amikor majdnem utolért a végzet. Elütött egy autó, és hat hónapig nyomtam az ágyat egy kórházban. — A felépülése a sorsa jobbra fordulásával is együtt járt? — Munka után kellett néznem, de arra esélyem sem volt, hogy a szakmámban, híradástechnikai műszerészként helyezkedjek el. Ehelyett viszont újsághirdetés alapján jelentkeztem hentesnek. —Mennyi fogalma volt erről a szakmáról? — Ifjabb koromban már láttam disznótort. Úgy gondoltam, ha felvesznek, kis idő múlva esetleg rám mondják, hogy ez egy rossz hentes. De nem rúgnak ki, hanem alsóbb beosztásba helyeznek. így is történt. Bár „szénné égtem” a szégyentől az első sertések feldarabolásánál, de aztán remekül megfeleltem segédmunkásnak. Később a pályám különböző íveket írt le. Ténykedtem kelmefestőként, szemetesként, pincérként, szobafestőként, padlócsiszolóként, sőt masszőrként is. Egyre jobbán elsajátítottam az „ausztrál” angolt, és megtakarított pénzzel is rendelkeztem. Úgy éreztem: eljött az ideje, hogy kicsit szétnézzek Ausztráliában. Felcuccoltam, és nekivágtam az ismeretlennek. Három és fél hónap alatt bejártam a sivatagot, a trópusokat, majd Ausztrália északkeleti részén, a Csendes-óceán partján kötöttem ki, Caims városkában. A tisztán csillogó víz, a varázslatos élővilág, a környezet teljesen magával ragadott. Abban a pillanatban tudtam, hogy kész, én örökre itt maradok. A leghidegebb, „téli” időszakban is 28 fok van. Bár három hónapig szinte állandóan esik az eső, de a többi időszak végig verőfényes napsütés. Közelemben a Föld legöregebb őserdeje, és megannyi természeti csoda. — Miként sikerült letelepednie itt? — Béreltem egy „szükséglakást”, majd megismerkedtem egy halászhajó tulajdonosával. Megengedte, hogy a hajóján hódoljak a szenvedélyemnek, a horgászatnak. Aztán ott is ragadtam, immáron alkalmazottként. Tengeri rákokra halásztunk éjszakánként, a nappal viszont az enyém volt. Ilyenkor pe- cázgattam, de felbosszantott, hogy minden zsinóromat eltépték a „halak”. Kiderült, hogy legtöbbször cápákkal viaskodtam, és ehhez a sportághoz egészen más módszer illik. — Milyen változtatásokat kellett végrehajtani a felszerelésében ? — Egy emelődaru csörlőjéről indul el egy vastag kötél, mely olyan láncban folytatódik, amilyennel itthon a bikákat kötik ki. A láncra szereljük fel a félméteres horgot, rajta a csalival, egy- egy 15 kilogramm körüli tonhallal. (Ezek kifogása roppant egyszerű, csak egy vágóhorgot kell a vízbe szúrni, hiszen annyi arrafelé a tonhal, hogy szinte járni lehetne a tengeren.) A cápa a csalira azonnal ráharap, amit leginkább abból érzünk meg, hogy megbillen a hajó. Ekkor kell a csőrlővel meghúzni a kötelet, majd amikor közel kerül a cápa, egy komoly puskával fejbe lőni. Van olyan, hogy nyolc-tíz lövés is szükséges a cápa kimúlásához, főleg, ha nem találjuk el a megfelelő helyen. Ezután a cápát beemeljük a daruval a hajóba, és indulhat a feldolgozása. — Mielőtt ebbe belemennénk, felmerül, hogy mennyire veszélyes tevékenység ez? ■ — Mivel nem lubickolunk és nyúl- kálunk a tengerbe, végül is csekély a kockázat. Elő-előfordult, hogy kisebb, lövés nélkül kihorgászott cápa megharapta a kezem, de ennél nem komolyabb a helyzet. — Mekkora cápafogások az eddigi csúcsai? — A legkülönbözőbb fajtájú cápákat fogtam már ki a szürke nővértől a kalapácsfejű vagy pörölycápáig, az ásófejűtől a disznóorrúig. Kalapácsfejűből egy 168 kilós, szürke nővérből pedig egy 225 kilós állat kifogása a csúcsom. Utóbbinak az állkapcsát haza is hoztam, és Gyulán, a Lido alatti borozóban sokan megtekintették eddig is. — Elérkeztünk a feldolgozáshoz. Ez miként zajlik? — A cápa bőre olyan, mint a csiszolópapír. Egy állat feldolgozásánál általában egy henteskés tönkremegy. A cápa fejét levágjuk, és akinek van türelme, ideje, a fogsorát, állkapcsát „kibányássza”. Egy ilyen állkapocsért megadják a 200 ausztrál dollárt is. (Egy ausztrál dollár 130 forintnak felel meg.) A kibelezés után a nem hasznosítható részeket visszadobjuk a tengerbe. A cápa húsáért kilónként egy ausztrál dollárt adnak, az uszonya viszont 250 dollárt is megér. Nekem eddig a legnagyobb összeg, amit egy cápa hozott, 508 dollár volt. — Miként tudja értékesíteni a zsákmányt? — Hetente találkozunk egy anyahajóval, mely üzemanyagot hoz, illetve elviszi a lefagyasztott árut, amiért fizetnek. — És a cápavadász mennyire kedveli az elejtett állatból készült ételeket? — A cápa habfehér húsának olyan az íze, mint a friss halénak. Leginkább sütve és rántva esszük, a cápauszonyból pedig itthon is köztudott, hogy milyen kitűnő leves főzhető. — Napjait a parttól távol, a tengeren éli. Nem unalmas ez egy idő után? — Egyáltalán nem, hiszen nagyon élvezem, amit csinálok. Nálunk a telihold az ünnep, ilyenkor ugyanis nem halásszuk a rákokat, mert meghúzódnak a mélyben. Ezen az öt napon havonta vagy kikötünk a parton, vagy felfedező útra indulunk a közeli szigetekre. Mert ez egy olyan csodálatos világ, hogy még Dél-Afrika gyémántjait is feledni tudtam. Nyemcsok László
