Békés Megyei Hírlap, 1998. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-03-04 / 2. szám

A pszi mesterei (20.)

Leonardo, Picasso vezeti a kezét

Sorozatunk előző két számában egy pszichikus írót és egy zeneszerzőt ismerhettek meg olvasóink. Közös jellemzőjük, hogy olyan képesség birtokában voltak egy speciális állapotban, amelyben saját bevallásuk szerint képesek voltak egy pszichikus csatorna kiépítésére a szellemi világgal, és testüket képesek voltak elhunyt művészek rendelkezésére bocsátani alkotó tevékenység céljából.

A mostani rész szereplője, akit Luis Antonió Gasparettónak hívnak, egy olyan pszichikus művész, aki szintén hasonló módon alkot, mint az előző két szám szereplője. Ellentétben azonban Mrs. Brownnal és Mrs. Currannel, Gasparettó pszichikus művészetét nem spontán módon sajátította el, hanem tanulta. Saját bevallása szerint már kisgyermek korában vonzódott a természetfeletti dolgokhoz. Magát érzékeny, labilis idegállapotú gyermeknek írta le, aki mentálisan nagyon át tudta érezni a világ szörnyűségeit. Sao Paolóban, Brazíliában született, és még gyermekként szülei elvitték egy olyan előadásra, ahol az előadást tartó személy fő attrakciója az volt, hogy másokat hipnotizált, és olyan dolgokat végeztetett el a médiumokkal, amikre éber állapotban nemigen lettek volna képesek.

Mindez az alig 13 éves gyermeket any- nyira elbűvölte, hogy elhatározta, maga is megtanulja a hipnotizálás művészetét. Mivel máson nem kísérletezhetett, így saját maga médiuma volt. Pár könyvet talált az önhipnózisról, így ezekből indult ki.

A siker hamarabb következett be nála, semmint remélte. Valószínűleg Gasparettó fokozottan fogékony volt a lelki jelenségekkel szemben, mert már első kísérleteinek egyikén is, amikor magához tért, egy félig befejezett ceruzarajzot talált maga előtt az asztalon, és azonnal megsejtette, hogy ő valami olyasmire képes, amire más ember nem. Szerencsére szülei nem idegorvoshoz vitték, hanem egy olyan szakemberhez, aki segített Gasparettónak abban, hogy az önhipnózis, vagyis transzállapot képességét tökéletesítse.

Gasparettónak ugyanis transzba kell esnie ahhoz, hogy alkotni tudjon. Ez az alkotás nála a festészetet jelenti, és hogy különös képességét ideológiával is alátámassza, a következőket vallja magáról: ő nem festő és nem művész, hanem csak egy csatorna, egy pszichikus csatorna, amin keresztül régen elhunyt festő nagyságok kommunikálni tudnak a földi világgal. Amikor nekiáll festeni, soha nem tudja, hogy ki van a csatorna túloldalán, ezért gondosan fel kell készülnie. Körülbástyázza magát mindenféle rajzoló- és festőGasparettó itt éppen két képen dolgozik egyszerre

eszközzel, gondosan elsötétíti a szobát, mivel a „szellemeket” zavarja a fény, és csendben vár.

Ha sikerül megnyitnia a pszi-csatomát, ami ezután következik, az maga a csoda. Van úgy, hogy egyszerre több „szellem” is jelentkezik (igaz, ez elég ritkán fordul elő), és festeni kezdenek. De nem akárhogyan! Ha több képen dolgozik egyszerre, mindkét keze és lába más kompozíción tevékenykedik, sok esetben még a festék anyaga sem azonos, hogy a művészeti stílusról ne is beszéljünk.

Nagyon gyorsan, szinte valószínűtle- nül gyorsan dolgozik, egy teljesen kész hibátlan kompozíciójú „Rembrandt-klón” elkészítésére mindössze 4 percre van szüksége, de egy Modigliani stílusában készült művet 50 másodperc alatt állít össze. Az elkészítés idejét érdekes módon nem befolyásolja az, hogy egyszerre hány képen dolgozik. Ha az egyik képpel közben elkészül és másik keze és lába még dolgozik, az elkészült művet félreteszi, és azonnal újabb kompozícióba kezd, sok esetben teljesen más művész kézvonásait használva. Amikor elkészül egy-egy képe, gondosan alá is írja, de nem a saját nevét, hanem az illető szellem művésznevét, annak kézírását is gondosan utánozva.

Egy közös jellemzője azért van ezeknek a vaksötétben készült képeknek, nevezetesen az, hogy mindegyik fejjel lefelé készül el. Erre Gasparettó a következő magyarázatot adja: a szellem, aki megszállja a testét, így látja a világunkat.

Az elkészült Renoire-, Picasso-, Modigliani-, vagy éppen Leonardo- klónokat gondos szakértői vizsgálatnak vetették alá. A jelentés szerint az elkészült alkotások mindazokat a stílusjegyeket magukon viselik, amelyek az élő művész munkásságát fémjelezték. A festékek és kellékek megválasztása, a vonalvezetés, a kompozíciók összeállítása mind-mind olyanok, mintha a híres festő a sírból kilépve még festene egy képet.

Gasparettó transzban körülbelül 20-fé- le festői stílusirányzatot ismer és alkalmaz hibátlanul. iáidig körülbelül 9000 kép került ki a keze alól, melyeknek művészi értéke felveszi a versenyt az eredetikkel. Műveiből gyakran tartanak kiállításokat. Itt szeretném megjegyezni, hogy Gasparettó nem másol már elkészült képeket. Kompozíciói újak és tökéletesek, csak éppen úgy néz ki, mintha egy Toulouse-Lautrec vagy Rembrandt készítette volna. Gasparettó szerint a képeket valóban ők készítik. A képekkel üzennek a túlvilágról. Elmondta, hogy valahányszor transzba merül, mégszűnik számára a külvilág, keze vagy lába önálló életre kel, a többire pedig nem is emlékszik. Arra azonban panaszkodott, hogy az ilyenfajta tevékenység bármilyen rövid ideig tart is, nagyon kifárasztja. A figyelmes szemlélő, ha dolgozik, csak azt látja (bizonyos esetekben Gasparettó megengedi a gyenge megvilágítást), hogy a médium keze valószínűtlen sebességgel veti vászonra Modigliani, Rembrandt vagy Picasso stílusában mindenféle tervezés nélkül a kész kompozíciókat, miközben Gasparettó csendesen kacará- szik, vagy éppen motyog magában. Szeme csukva, és oda sem néz arra, amin éppen dolgozik.

— Csak egy csatorna vagyok, amelyet a szellemvilág arra használ fel, hogy létezésüknek bizonyítékát adják — hangoztatta Gasparettó Telly Savalas vele készített dokumentumfilmjében.

A tudományos világ azonban az ilyen magyarázatokon csak a fejét csóválja, és elméleteket próbál gyártani, miközben Sao Paolóban egy fiatalember az elsötétített műtermében csendesen kacarászva szellemekkel társalog, és engedi nekik, hogy azok alkothassanak vele.

Összeállította: Miki Ottó

fehéren

Magyarország éve

Van egy jó hírem és egy rossz. Kezdem a rosszal: közel 16 forinttal emelkedett a benzin literenkénti ára. A jó pedig: nem 26-tal. Pedig nőhetett volna annyival is. Miért ne?

Olvasom, hogy a világpiacon éppen lefelé liftezik az olaj ára. Nálunk meg felfelé a benziné. Erre mondtam imént: akár nőhetett volna többel is. Ennyi erővel, nem mindegy, hogy plusz 16, vagy plusz 26? Alighanem valaki, valahol rábökött a számsorra, az is lehet, hogy átlagolta az európai benzinárakat, végül közölte: ennyi, punktum.

Jó, jó, tudom, ez csak amolyan újságírói piszkálódás. Mert valójában az infláció, a költségvetés, az útalap, az egyéb adók, az autópálya-építés nehézségei, a gyenge tél, a jugóktól elszenvedett vereség, az időjárás-jelentés, a Pártái Lucia stb.. stb., stb. az igazi ok. Mind racionális érvek ebben az országban — gondolják odafönn. Én meg úgy vélem, megint kivezényeltek egy szakasz határőrt Hegyeshalomra — mint tették 1974-ben —, ugyan állítsák már meg az olajár begyűrűző hatását. Akkor sikerült, miért ne sikerülne most is? Különösen, hogy már nem Moszkvából, hanem a Kossuth tér- rőlvagy a Pénzügyminisztériumból diktálják az árakat.

Különben alighanem tisztességesebb lett volna azt mondani: „Idefigyeljetek, magyarok, azon a mocskos, lerongyolódott nyugaton már kétszázat is elkérnek forintban a benzin literéért. Ha mi csak százötvenet, akkor minden nálunk autózó külföldi zsebébe kilométerenként három forint ötven fillért rakunk. Ne legyünk mán hülyék, elég, ha annak néznek bennünket. Magyarok! Ne haragudjatok, de egy húszassal meg kell lökni a benzin árát. A kenyéré, a tejé, a jó söré viszont marad. Sőt, autópályán magyar rendszámmal az eddigi összeg feléért száguldhattok. Egye fene, a gyorshajtásért fizetendő bírságot is felezzük, csak nektek.”

Hát ennyi. Ilyen egyenesen, ilyen emberien. S akkor talán a Hóm Gyula egy év múlva megint elmondhatná: a mögöttünk hagyott esztendő Magyarország éve volt. Bár szerintem a Hóm Gyula enélkül is ezt fogja mondani. Tök mindegy, hogyan alakulnak a dolgok. Ő akkor is ezt mondja...

Árpási Zoltán

Petőfi Sándor:

A. B. emlékkönyvébe

Kalmáridőket élünk mostanában.

Egy pénzdarabnak nézik a világot.

S ha a világ pénz, a költő mi rajta?

A költő — mondják — hasztalan penész csak.

Pedig a költő a királyi kép a

Világ tallérján... nem, királyi kép sem!

O a tallérnak csengő, tiszta hangja,

Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. —

Légy büszke rá, hogy költőnek születtél. (Vár-Gedő, 1845. június 1—13. között)

Az 1997-es esztendő végefelé — időben egybeesvén hazánk nátósodásának és a hatvanötön túliak ingyen repülésének bejelentésével — ismeretlen módon és körülmények között eltűnt a gerendási temetőből a lélekharang. Afféle harangocska volt, amely a harang nevet is csak a státusza miatt érdemelte ki. Siheder hangján, de lélekhez szólóan siratta el a gerendásiak nemzedékeit. Egyformán szólt fiatalhoz, öreghez, szegényhez, gazdaghoz. Mindig a sírásók feladata volt megszólaltatni, s övé lévén az utolsó szó, évtizedek alatt azok hosszú sorát is a sírba kongatta. Két temetés között — csekélyke arisztokratikus magasságból — a temető hársfáival strázsálta a holtak birodalmát. Ebből az sem zökkentette ki, ha egy pajkos gyermek — iskolából hazafelé menvén — hebehurgyán megkongatta. Ilyenkor, illetéktelen kéztől érintve, ritmus és lélek híján jelezte, megszegték a rendet a temetőben, s ha ez így megy tovább, rojtos szélű rend lesz a faluban, sőt az országban is.

Megvárta a halottak napját, még megénekelte Szilágyi Gábor bácsi — a falu utolsó suszterének sírbaszállását, kivel közel hetven évet voltak szomszédok, s azután hipp-hopp, köd előttem, köd utánam, öltűnt.

A gerendásiak, a dzsidípi növekedésétől elkábulva, Jelcin betegsége, a dél-koreai kormányválság miatt aggódva, valamint reggelente az össztűz — avagy, ma ki vesz hülyére egyszerre három újságírót — című műsorra figyelve, eleinte ügyet sem vetettek a falut ért kárra. Előbb-utóbb mégis pusmogni kezdtek az ügyről. Előbb az asszonyok nyelvén bimbózott a hír, de a férfiak megelégelvén, tüskés rózsaként magukkal vitték a falu mind az öt kocsmájába.

Ki tehette? Mikor? Miért? X nem tehette, mert túl alacsony, Y nem, mert túl gyenge, hogy leemelje, Z meg már gyerek korában is hülye volt az ilyesmi úri huncutsághoz. K. bácsi, aki köztudottan tájékozott ember hírében áll, mert már fél éve dekóder nélkül nézi az édzsbijót, szkeptikusan megjegyezte, hogy a kis harang ügye hol van az országos nagy ügyekhez képest, mint a gyémántadás és -vevés gyémánt nélkül, vagy az Agrobank ügye stb. Az unokája a pentium hatnyolcvanhatosán ki is számolta, ha a harangocska százötvenezerbe kerül, akkor ez a Tocsik- ügyhöz képest alig kétezrednyi ügy, és csak azért mond ennyit, mert a tizedes után annyi nullát nem tud megjegyezni. A kmb-s a rendőrség összes szigorát bevetve megjegyezte, hogy esze ágában se legyen senkinek feljelentést tenni, mert nincs írógéppapírja. Mellesleg, egyúttal megkért mindenkit, hogy ha csinál valamit, akkor akkora hülyeséget csináljon, ami már a megyére tartozik, mert ő eszközök híján nem tud eljárni. Habár — kuncogott — a megye sem áll jobban, mert legutóbb, az eligazításon kérték, hogy csak egyszerű ügyeket terjesszenek fel, mert az indigó árát a miniszter kiutalta Székes- fehérvárra, a Rádió utcába, lakásra. Lakásra — szerinte hegedűre, de mindegy.

M. Pali bácsi a fémhulladék-gyűjtőkre próbálta a gyanút ráterelni, de az asztaltársa nyomban letorkollta. A sógora nevelt lányának a szomszédja — tehát autentikus az információ — a közeli városban fémkereskedő, és ők, mármint a fémkereskedők, nagyon körültekintően járnak el. Legutóbb — kezdett bele a történetbe — bent jártam a telepen egy kis haffniumért, ami

ugyebár a fóliasátorban nélkülözhetetlen. Egyszer csak beállított valaki úgy 80 tonnányi fémhulladékkal. Az átvevő ügyvezető, mint törvénytisztelő polgár azonnal rá is kérdezett: mi ez, honnan van, mert első látásra őt az eladásra felkínált fémhulladék vasúti sínre és mozdonyra emlékezteti.

Az ügyvezető hajlott az üzletre, de

még zavarta a MÁV-felirat, amit az eladó ekképpen magyarázott:

— Jaj, az csak egy népi rigmus, amit a násznagy írt a kuktára az esküvőnk napján — mert ugyanis akkor kaptuk —, ami eredetiben így szólt, hogy: MÁVAL KEZDŐDIK A HOLNAP. Csak a többi lekopott, úgyhogy tessen értékelni, mint régiséget.

Az utóbbi mondatot a kereskedő a füle mellett elengedve, teljesen megnyugodva a korrekt üzlet tudatában és a régi rigmustól lelkesedve: gyújtsd a vasat, gyújtsd a fémet, ezzel is a békét véded, a nyolcvantonnányi fémért kifizetett háromezer-kétszáz forintot.

— Haffnium persze nem volt bene, mert az csak az orosz tengeralattjárókban van, azt meg senki nem hozott már két hete. Ögye mög a fene, fejezte be bizonyságtevő mondandóját Göre Gá- bor-osan az asztaltárs, és beleivott a szomszéd söribe.

Z. Pali bácsi a fentiek hallatán megsemmisülve hörpintette ki a dréherjét, mint aki ezek után meg sem érdemli azt. Különösen akkor, amikor a fejére olvasták, hogy a Juszt Laci is megmondta, hogy senki sem bűnös addig, amíg a bíróság el nem ítéli. Erre a kijelentésre többen felugrottak, hogy még egy kört rendelnek, amit az ítélethozatalkor fizetnek. A kocsmáros ezt mereven elutasította, mert ő egy jólmenő üzletet kíván hátrahagyni az unokájának, nem egy kétes kintlevőséget.

A fentiek alapján, és megszemélyesíthető tettes híján, egyre inkább a harangra terelődött a gyanú. Bizonyosan Rómába ment, mondta valaki, aki látott már valamit a húsvéti szertartásokból.

— Advent idején az nem lehet! — replikáztak többen.

— Miért nem, Róma messze van, talán még Makónál is messzebb.

— Makó vitéz Jeruzsálemtől van messze, nem Rómától, — zárta le a vitát a kocsmáros, aki jártas volt az efféle mendemondákban.

Lehet, hogy megunván a falusi lé- lekbúcsúztatást, elment egy újgazdag privatizáló villájába, a szauna mellé épített kápolnába harangnak?

— Az már pedig meglehet! — mondta S. Zoli bácsi, mert ő tudja, hogy az átvilágító bírák döntése után — biztos, ami biztos — a Gyula is épített magának ilyet.

— Az kizárt dolog, hogy a mi harangocskánk magánkápolnába bejuthasson! — csattant fel a falu minden elismerést kiérdemlő tv-szerelője, mert tudomása szerint, aki ad magára, az szonipilisévariel harangot ve(sz, amit a lavoratoárgamié is elismer, és még a Jutka másik feléről is eltünteti a korpát, és akkor a mélyhatásról még nem is beszélt.

— Nem lehet, hogy a NATO van a dologban? — törte meg a csendet S. Bandi bácsi, és egyúttal kért még egy nagyfröccsöt.

Előbb mindenkinek elakadt a lélegzete, aztán egyre többen helyeseltek, hogy az pedig már meglehet. Eszükbe

jutott,, hogy ínséges időkben a harangokból szoktak ágyút önteni. Emlékeztek is egy Gábor Áron nevű ezermesterre, aki szükség lévén összeparancsolta a falvak harangjait ágyúöntés céljából. Hogy ez az első vagy a második világháború idején, vagy 56-ban történt-e, azt már senki nem tudta.

— Ha már így beszélgetünk, akkor megengedik az urak, hogy szabadjára engedjem a fantáziámat? —' szólalt meg Endre, az asztalos, miközben jóízűen falatozott egy söralátétet. — Az nem lehet, hogy ellopták, vagy finomabban szólva lába kélt, mint a Tóték malacának?

Szó benn akadt, hang fenn akadt, és elsápadtak az urak, mint Arany János szerint annak idején Walesben.

— Még ilyet, csak akár gondolni is eretnekség! — szólalt meg Samu bácsi, elsőként felocsúdva az ilyen mérvű káromlás hallatán. — Méghogy lopjanak a mi falunkban, vagy a megyében, vagy az országban! Ez még feltételezésként is túl megy minden józan emberi határon. A körzeti megbízott — aki még mindig az ajtóban állt — a lopás szó hallatán azonnal lekapta a fejéről a rendőrsapkát, nehogy hivatalos közegként keveredjen bele az ügybe.

Záróra közeledvén a tanácstalanság a harang ügyében mit sem apadt, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt a problémát is az új koalíció fogja megoldani. A gerendási lélekharang továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik. Ha valaki találkozik vele, könnyen felismeri. Olyan harangformájú, kábé 50 kiló bronzból van, és ami különös ismertetőjele, hogy másokkal szemben neki lelke van.

Amúgy pedig még mindig igaz, templomból, temetőből lopni annyi, mint Istentől lopni.

Hova tűnt a gerendási lélekharang?