Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-24-26 / 300. szám

m MEGYEI KÖRKÉP 1997. december 24-26., szerda-péntek Halál az Aradi utcában, dombegyházi vélemények az esetről „Az élettársam alkoholista volt” Ködös, nyirkos az idő. Eső szemetel, sárba burkolja Dombegy­házat. Mindenki siet, fut. Nem is csoda, már csak egyet kell aludni és a szentestét ünnepli a keresztény világ. Addig pedig sok a teendő a konyha és a ház környékén. Pedig jó okom van arra, hogy beszélgetőtársakat találjak. December 9-én Domb­egyházon, az Aradi utca 40. alatti házban ugyanis meghalt egy fiatal nő. Nem gyógyíthatatlan betegség végzett vele. Halálra verték. A gyanúsítottat 7 nap után a Gyulai Megyei Bíróság szabad­lábra helyezte. Ez pedig feldúl­ta a kis település lakóinak igaz­ságérzetét. Kérték, nézzünk utá­na, mivel érdemelte ki a gyanúsított, hogy lakásában kö­szöntheti az új esztendőt, ott ahol áldozata szemét ő maga fogta le? Két Aradi utcai asszonnyal a zöldségesnél futok össze. Ami­kor kiejtem a gyanúsított nevét, készséggel állnak le az ügyről beszélgetni. — Ne haragudjon a világ — kezdi a fehér sapkás, középkorú hölgy —, de miért kell nekünk attól félni, hogy még egyszer gyilkol ez a férfi... — Én nem nevezném gyilkos­nak, hiszen nem derült ki, hogy megölte azt az asszonyt.- — Ugyan már, mindenki tudja... Akik látták holtan az asszonyt, azok mesélik, hogy különös kegyetlenséggel verte össze és fojtotta meg azt a sze­rencsétlen asszonykát. — Állítólag nem szabad ne­ki elhagynia a lakást. Mégis mindennap a kocsmában mú­latja az időt — csatlakozik be­szélgetésünkhöz a másik asz- szony. — Miért ilyen humánus a másodfokú bíróság? Nem­csak minket, az egész telepü­lést felháborítja ez az ügy. Én úgy tudom, hogy a polgármes­ter asszonyunk lépéseket indí­tott az ügyben. Keresse fel. O egy karakán ember! * A dombegyházi polgármester, Gyarmati Jánosné tényleg egy „karakán” egyéniség. Minden porcikáján látszik, hogy őt is felháborította az ügy. —>Az a dolgom, hogy odafi­gyeljek a település lakóinak vé­leményére. Dombegyházon mindössze 2600-an élnek. Min­denki tud mindenkiről mindent. Kiközösítik azokat, akik bűnt követnek el. Egyszerűen nem értik, hogy két élet kioltásáért miért csak hét napig ült előze­tesben az elkövető? — Hogyan érti, hogy két élet? — Az áldozat áldott állapot­ban volt. A rendőrség megtette a magáét, az elsőfokú bíróság is. Szerintünk jó döntést hoztak, miért kellett a másodfoknak megváltoztatnia? Ez az ember se ideiglenesen, se állandóan nincs bejelentve az Aradi u. 40 szám alá. így aztán nem is tu­dom, jogszerű-e, hogy itt kell neki tartózkodnia, amíg a bíró­ság ki nem tűzi a büntetőügyet. — Ezt miből gondolja? — Megkaptuk a halottvizs­gálati bizonyítványt. A rovat­ban az áll, hogy fulladás okozta a halálát. — Amikor benyitottam Ön­höz, éppen a megyei bíróság el­nökhelyettesével beszélt... Meg­tudhatom milyen ügyben? — Meg akartam tudni, miért döntöttek a szabadlábra helye­zés mellett? — Mi volt a válasz? — Az elnökhelyettes úr azt felelte, hogy kedden délután sajtótájékoztatót tart az ügyben. * B. Gábort, a gyanúsítottat az ágyból ugrasztom. Televíziót néz. A lábán alig álló mostoha­apja kísért be a szobájába. Gon­dolom, nem a tejtől lett mámo­ros. B. Gábor arca borostás, mint aki napok óta nem borot­válkozott. Beletúr rendezetlen frizurájába, talán úgy gondolja, fésű helyett ez is megteszi. Mi­előtt megszólalna, nagyokat ásítozik, semmiféle megbánást sem tudok leolvasni az arcáról. Mondom, szeretném, ha fel­idézné azt a december 9-ei tra­gédiát. Kicsit szabódik: van ne­ki nélkülem is elég baja. Aztán mégis rááll a beszélgetésre. — Krisztinával májusban költöztünk Budapestről Domb­egyházra, a nagyapám házába. Sokat veszekedtünk, mert az élettársam, hogy finom legyek: alkoholista volt. — És maga? — Én is megittam a maga­mét, de nem annyit, mint ő. — Holtában bántani azt a szegény nőt, akivel öt évig együtt élt, nem valami ízléses. — De az alkoholizmusa megmagyarázhatja a halálát... — Maga szerint mitől halt meg a 28 éves élettársa? — Nem tudom. Nem én öl­tem meg. Valószínűleg gyógy­szert vett be. — Információink szerint ösz- sze-vissza verték mielőtt meg­halt. — Az biztos, hogy vereked­tünk, de attól senki sem hal meg. — Olyasmit is beszélnek a te­lepülésen, hogy megfojtotta. — Akkor most nem lennék szabadlábon. (A harminc év körüli fiatal­ember egyik cigarettáról a má­sikra gyújt. Idegesen le s föl sé­tálgat a vetetlen ágyú szobában. Mostohaapjának alig forog a nyelve, de egyfolytában beleko­tyog kettőnk párbeszédébe. Nem derül ki mit is akar mon­dani valójában.) —- Úgy tudom, maga jelent­kezett a rendőrségen. Miért, ha nem követett el semmit? — Orvost akartam hívni, mi­kor láttam, hogy Krisztina rosz- szul lett. De nem tudtam, hol la­kik, ezért mentem be a rendőr­ségre. — Amikor kijött az orvos, élt még az élettársa? — Amikor otthagytam, már tudtam, hogy halott, én fogtam le a szemét. — Végképp nem értem, miért ment akkor orvosért? — Hátha még tudott volna segíteni. — Elmondta Krisztina szüle­inek, hogy mi történt? — Igen. Az édesanyja meg a testvére egyébként Pesten él­nek. Szerintem egy könnycsep­pet sem ejtettek Krisztiért — summázza mondandóját a mos­tohaapa. — Úgy értik, nem szerették Krisztinát? — Be se tehette a lábát az anyjához — veszi ismét magá­hoz a szót B. Gábor. — Az any­ja tudta, hogy alkoholista, s ezt nem szerette. Most tudtam meg, hogy háromhónapos ter­hes volt, mégsem hagyta abba az ivást. — Ha kedve tartja, elhagy­hatja Dombegyházat? — Engedéllyel bármikor... Csak be kell szólnom a bíróság­ra. * Egy jól öltözött férfi ügyeit intézi a polgármesteri hiva­talban. Kérdezem, tud-e az Aradi utcai tragédiáról? Meg­lepő gondolatokkal válaszol: — Ha én rendőr lennék, ül­dözném a gazembereket. Ha én rendőr lennék, elkapnám a bűnözőket. Ha pedig elkap­nám, az sikerélményt okozna. Ha én rendőr lennék, és a gazembereket a bíróság idő előtt kiengedné az előzetes­ből, akkor nagyon elkesere­detten folytatnám tovább a bűn üldözését... Ezt írja le szó szerint, ha meri... — mondja búcsúzóul. Amikor visszaérkezem a szerkesztőségbe, tárcsázom a megyei bíróság elnökhelyette­sét, hogy bejelentkezzem a saj­tótájékoztatóra. Közölték: szó sincs semmifé­le sajtótájékoztatóról, az elnök- helyettes úr legközelebb hétfőn lesz található. Béla Vali Visszafelé hull a hó A gyulai Kiss Ottó kötete „Az ember jóból és rosszból van / összegyúrva. / Fehérből meg feketéből. / Ezért van az, ha rajtakapsz / valami rossz dolgon, mindig / szürke leszek./ Akkor csak állunk / egymásai szemben, mozdulatlanul. / Tehát távolodunk, de közeledünk is.” A Visszafelé hull a hó indítóversét idéztük. A gyulai szerző harmadik kö­tete ez, a Lopott levegő — még Simonyi Imre mutatta be a városi könyvtárban a költőt és könyvét —, s a Szilveszteri kaland után. Most megjelent könyve verseit egy évtizede megírta Kiss Ottó, ám pénz híján nem láthattak nap­világot, ezúttal a támogatók jóvol­tából sikerült. A Visszafelé hull a hó alcíme szerint „versek gyerek­hangra”, de mint a szerző mondja, ezek nem gyermekversek, hanem a hangjukra írt sorok. Azaz a nézőpontjukból fogja meg a vilá­got. Ha már eltávolodtunk a gyermekiélektől, segít megérteni, míg olvassuk verseit nem nehéz visszatérni. — A felnőttekkel az a baj többnyire, hogy csak felnőt­tek, azaz nagyok és erősek tudnak lenni, mindig megeszik a tök­főzeléket és nem másznak fel a fára, hanem kivágják azt... E ver­sek egy... összefüggő történet ál­lomásai is, nagyon egyszerűen szólva e könyv egy család szét­esésének gyermeki krónikája — írja az ismertetőben Szív Ernő, vagyis Darvasi László, az Élet és Irodalom munkatársa. A versek­hez az ugyancsak gyulai Kukár István készített a gyermekiélek­hez kalauzoló rajzokat. Kiss Ottó több mint egy évtize­de publikál országos irodalmi fo­lyóiratokban, az utóbbi években rendre helyet kapnak írásai az Élet és Irodalomban. E könyve a Tevan Kiadó gondozásában jelent meg, Békéscsaba, Gyula, Oroshá­za könyvesboltjaiban találhatók, s a csabai ifiházban. Sz. M. Karácsonyi emlék Egy emlék él bennem kitörölhe­tetlenül. A segesvári állomáson történt. Éjszaka volt, kemény té­li éjszaka amolyan igazi farkas­ordító hideggel. A szatmár— bukaresti gyorsról leszállva, mintha tűvel szúrtak volna az ar­comba, a hideg égetett. Kará­csonyra utaztam haza a főis­koláról, és másfél órát kellett vámom még az anyaszék­városba induló „székelygőzös­re”. Az égen megannyi fényes gyertyaként ragyogtak a csilla­gok, csillámló ezüstport hintve az éjszakában kanyargó fagyos sínpárokra. Rövid gondolkodás után a váróterem felé vettem az irányt. Megnyitva az ajtót, pára tódult ki rajta és tömény füst vá­gott mellbe, egy pillanatig ha­boztam, aztán mégis úgy dön­töttem, bemegyek. Leteleped­tem a sarokban lévő foszladozó huzatú székre és gondolatban már otthon is voltam. Éreztem a gyermekkori kará­csonyok szeretetteljes hangula­tát, láttam anyámat, amint ka­lácstésztát dagaszt, hallottam, hogy perlekednek a lángok a fa­hasábokkal, és éreztem a töltött káposzta szétáradó illatát. Ha­rangok zúgtak, bakancsunk alatt csikorgott a hó, amint a temp­lom felé tartottunk. A falut vas­tag, fehér dunna fedte a csillagos éjszakában, csak a kéményekből felszálló füst és a fenyőkön csil­logó gyertyák jelezték, hogy él­nek az emberek. Mi gyermekek szívdobogva vártuk a Jézuskát, a templomban felcsendült a Pásztorok keljünk fel.... Eddig jutottam gondolataimban, ami­kor nyikorogva kinyílt az ajtó és hétéves forma vézna csöppség lépett a zsúfolt helyiségbe. Ri­adtan kapkodta kócos madárfe­jét, vacogott. Vékony kis kabát­ja, kopottas nadrágja magáén beszélt. Az ajtó becsukódott mögötte és többé ki sem nyílt. Hiába vártam megdermedve va­lakit, akivel a gyerek lehetett volna. Nem jött. A gyerek a csempekályha mellé sompoly- gott, nekivetette hátát a forró tégláknak és ijedten pislogott az ajtó irányába. — Fél valamitől, vagy vár valakit — hasított belém a felis­merés. Csak azt nem tudtam, hogy kit vár, vagy mi az ami ret­tegésben tartja. Pattanásig fe­szült idegekkel figyeltem, mi fog történni, de hiába, semmi nem történt. Már azon voltam, hogy kimegyek levegőzni, ami­kor kivágódott az ajtó és a negy­ven körüli borostás, részeg férfi káromkodva lépett a helyiségbe. Szempillanat műve volt, ami ez­után következett. Meglátva a gyereket vérszemet kapott. Rugdosni, ütni kezdte és a pénzt követelte, miközben már von­szolta is kifele az ajtón. Hirtelen világossá vált előttem a helyzet, megértettem a történetet. Mun­kanélküli és a gyerekét állította ki koldulni, hogy legyen, amit eligyon — döbbentem rá. A lá­tottak a székhez cövekeltek, tor­kom kiszáradt, s mozdulni sem bírtam.-— „Személyvonat indul Szé­kelyudvarhelyre...” recsegte ér­ces hangon a hangosbemondó, de érzékszerveim megbénultak, pusztába kiáltott szóként úsztak tova a hangfoszlányok. A követ­kező pillanatban a vonatfütty té­rített magamhoz. Futottam, hogy fel bírjak kapaszkodni a már indulófélben lévő vonatra. Kint ragyogtak a csillagok, a zúzmara igazgyöngyként csillo­gót a sín mellett strázsáló fák élettelen ágain. Both Imre Hobo ünnepi ajándéka Ágyban fekvő beteg Földes László. Amikor kicseng pilis­csabai házának telefonja, még a kagylóra tapasztott füllel is alig hallani a hangját. — Laci, hogy lesz ebből de­cember 25-én, csütörtökön koncert? — Aggodalomra semmi ok, van még pár nap, muszáj rend­be jönnöm. Ez a hagyományos, 13. éve honos koncert nem ma­radhat el, mindig különleges hangulata van a városligeti Pe­tőfi Csarnokban s aki „fel­utazik”, nem fog csalódni. Hobo örömmel mondja, hogy gyönyörű karácsonyi ajándékot kapott. Az egyik neves autóscég egyévi hasz­nálatra Mitsubishi terepjáró­val lepte meg, ami most na­gyon jól jön, hiszen külterü­leten laknak, megközelíteni a különben csodálatos környé­ket télen nagyon guzmis. Ez nem is lenne baj, de fe­leségével minden pillanatban vár ják a babát. Immár nyu­godtak, könnyen „besza­ladhat­nak” a vá­rosba — Vadas­kert egy, kettő... — Szé­pen fogy a két CD, amely a 13—14. nagylemezem, olyan sok zenészba­rátom működik közre, hogy fel­sorolni sem tudom, Tátrai Tibitől Solti Jánosig és Zsoldos Tamásig. És ha már kérdezed, kora tavasszal feltétlenül szeretném bemutat­ni Békéscsabán a legutóbbi, Kö­vek című al­bumomat is, amely, mint ismert, erő­sen a Rolling Stoneshoz kötődik. Az ifiház egyik kedvenc he­lyem, meg kü­lönben is, ahogy most már tudod, én is csabai va­gyok... Földes László, alias Hobo (fábián) I i k* Kx J ill! Ll 11! I ■ 111 n megköszönve minden kedves vevőjének 1997. évi vásárlását, Jv> íMif ümepdet 21 & ewldtéayayUa új évet (mái! Értesítjük tisztelt vásárlóinkat, hogy 1997. de­cember 29-étől január 2-áig leltározunk Békés­csaba, Baross u. 34. sz. alatti diszkontáruhá­zunkban. 1998. január 5-étől újra várjuk Önöket! Címünk: HÍRŐS PIÉRT KERESKEDELMI KFT. RAKTÁRÁRUHÁZ, BÉKÉSCSABA, BAROSS U. 34. VASIPARI! 5720 Sarkad, Zsarói u. 33. Tel./fax: (66) 375-675, (30) 557-010. Éti ▼ rozsdamentes anyagból egyedi szerkezetek, élelmiszer-ipari berendezések gyártására, hegesztésére, helyszíni szerelésére ▼ lakatosipari munkákra ▼ gáz-, víz- és központifűtés­szerelésre T libatömő gépek gyártására T egyedi gyártású vasvázas épületek gyártására, helyszíni szerelésére ▼ alumíniumcsónak gyártására. Endrőd és Vidéke Takarékszövetkezet Alapítva: 1957. május 18. • • őJif üt élt (ILyipfeleinhl Köszönjük megtisztelő bizalmukat, mivel az 1997. évben min­ket választottak partnernek pénzügyeik lebonyolításához. Reméljük, 1998-ban és az azt követő években is mind- annyiuk megelégedésére tudunk szolgáltatásainkkal ren­delkezésükre állni. fjziítnn szeretnénk tuilamennt/i takarékszövetkezeti latinuknak, feíenler/i él jövőbeli iiqspfe lünknek kellemes karáesöm/i ünnepekéi és eretlméntfeklsen t/azilatf, békés, böltloej új énei kívánni1.

Next

/
Thumbnails
Contents