Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-20-21 / 297. szám
A pszi mesterei (18.) Művészek a másvilágról? A pszi mesterei sorozat egy korábbi számában már volt róla szó, hogy egyes emberek képesek állítólag kapcsolatba lépni elhunyt emberek szellemével, és időnként meglepően pontos információkat képesek közölni az elhunyt korábbi életéből. Egy ilyen személy volt Piperné, aki az 1900-as évek elején számtalan szeánszon bizonyította fantasztikus képességét. Most kezdődé' sorozatunkban azonban olyan médiumokról lesz szó, akik saját állításuk szerint képesek arra, hogy testüket időnként egy-egy szellem rendelkezésére bocsássák, hogy azok ebben a világban valami maradandót tudjanak alkotni. Ezek a szellemek aztán élve a lehetőséggel, az irodalmi művektől a zeneszerzésen át a festészetig bezárólag számtalan művet adtak át az emberiségnek. Mostani sorozatunk első részében egy olyan hölgyet mutatunk be kedves olvasóinknak, aki éber állapotban írni és olvasni is alig tudott. A hölgyet Mrs. Pearl Currannek hívták, és egészen addig a pillanatig semmi különös dolog nem történt vele, amíg egy szép napon le nem ült San Luisi otthonában, hogy egy ritka ételreceptet lejegyezzen. Ahogy azonban az asztalnál ült, hirtelen révületbe esett, teste furcsán megmerevedett, szeme lecsukódott, a feje félrebillent, és az a keze, amely a tollat tartotta, szédületes tempóban kezdett el sorokat írni az előtte fekvő papírra. A férje értetlenül nézte a jelenséget, hiszen ki látott még embert becsukott szemmel írni! Amint azonban túljutott az első ijedtségen, olvasni kezdte a szöveget, amit Pearl a papírra vetett. Ez nem ment minden nehézség nélkül, lévén hogy a szöveg tükörírással volt írva! A szöveg tulajdonképpen arról szólt, hogy egy Patience Worth nevű szellem, aki a XVII. században élt Amerikában, kölcsönvette a testet, hogy közlendőit tolmácsolja az emberiségnek. A jelenség, ahogyan jött, úgy el is múlt, és Mrs. Curran ijedten nézte az előtte tornyosuló szövegtengert, amelyet ő írt le. Az ijedtségre minden oka megvolt, mert iskolába sohasem járt, írni és olvasni pedig egy vasárnapi iskola keretében tanult meg, azt is úgy-ahogy. A dolog annyira nyugtalanította, hogy felkeresett egy orvost, aki a környéken lakott. A doktor eleinte csak mosolygott a dolgon, de hajlandó volt egy próbát tenni a rémült asszonnyal. Gondolhatjuk, hogy milyen meglepetés érte, amikor egyszer csak az eddig békésen az asztalnál kezében ceruzával üldögélő betege hirtelen transz-szerű állapotba esett, és bal kézzel eszeveszett tempóban kezdte szántani a papírt. A transz múltával az orvos elolvasta az írást, ami egy fennkölt stílusban leírt, régies nyelvezetet használó verses elbeszélő költemény volt, alatta pedig az aláírás: Patience Work. Mrs. Curran ettől a pillanattól kezdve vált híres emberré. A sajátos transzállapotok elég gyakran ismétlődtek nála, és ilyenkor az esetek döntő többségében irodalmi remekművek kerültek ki a keze alól. Teljesítményére jellemző, hogy egy 60 000 szavas noMrs. Curran két kiadott müvével vellájának a leírásához alig három órára volt szükség. Persze ezt már nem ő jegyezte le, mivel Patience meglehetősen türelmetlen szellem volt, és ezért Mr. Curran megtanult gyors- és gépírni, hogy eleget tegyenek a szellem kérésének. A lejegyzett művek a színdaraboktól kezdve a verseken át az elbeszélő költeményekig terjedtek. Patience Worth tehát meglehetősen közlékeny és kreatív szellemnek bizonyult. Egy kiadó, miután értesült a különös írónőről, elhatározta, hogy elolvassa a szellem műveit. Egyik műve, a „Hope, Trueblood” annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, ki is adja. A szakma kitörő lelkesedéssel fogadta a Patience Word nevével fémjelzett regényt, de persze semmit sem tudtak a keletkezés furcsa körülményeiről. Időnként azonban más szellemek is kölcsönvették Mrs. Curran testét, hogy mondandójuknak hangot tudjanak adni. Egy ilyen eset meglehetősen zavarba hozta azokat a koponyákat, akik a jeles médium nem mindennapi képességeit voltak hivatottak vizsgálni. Egy alkalommal ugyanis, miközben Patience Worth Mrs. Curran bal kezével a sorokat rótta, jelentkezett egy újabb szellem, aki a jobb kezet vette birtokába, és szédítő sebességgel egy eddig ismeretlen nyelven kezdett sorokat vetni a papírra. Mindez történt úgy, hogy a bal kéz megállás nélkül dolgozott. Próbáltak önök egyszerre két kézzel írni? Szinte lehetetlen. Itt mégis ez történt. Később egy neves vallástörténésznek mutatták meg az elkészült művet, aki megállapította, hogy a rejtélyes szöveg arámi nyelven íródott, és egy olyan személyről szól, akit Krisztussal egy időben feszítettek keresztre. Le is fordította a 325 000 szavas regényt angolra, és szakértők rendelkezésére bocsátotta elemzés céljából. A szakértők csak azt tudták megállapítani, hogy a művet egy olyan ember írta, aki tökéletesen tisztában volt az arám nyelv nyelvtani szabályaival, ismerte a kor erkölcsi, történelmi és vallási szokásait, és tisztában volt a kor szociális és politikai életével. Véleményük szerint egy ilyen mű a megírásához sok éves kutatómunka után lehetne csak hozzálátni, pedig a „The Sorry Tale” elkészítéséhez csak egy délelőttre volt csak szüksége a magát megnevezni nem kívánó szellemnek. A rejtélyes médiumot több olyan kísérletnek is alávetették, amelynek az volt a célja, hogy kiderítse, milyen írói vénával rendelkezik éber állapotban Mrs. Curran. Nos, az eredmény kiábrándító volt, mert a médium éber állapotban egy-két értelmes mondatot tudott csak papírra vetni, és kézírása inkább macskakaparásra emlékeztetett, semmint írásra. Mindenesetre teljesen más volt a külalakja, mint Patience Worth szabályos régies, tükörírással készült műveinek. A rejtély, hogy hogyan tudott egy egyszerű háziasszony transz állapotában regényeket és színdarabokat írni, egészen 1938-ban bekövetkezett haláláig rejtély maradt, és az ma is. Patience Worth posztumusz munkássága azonban elkészült, és kiadott könyvek tucatjaiban, megrendezett színdarabjaiban és több ezer versében a mai napig fennmaradtak. Az olvasó rendszerint nem is tudja, hogy egy olyan művet tart a kezében, amelyet egy régen halott kvéker asz- szony mondott tollba egy médiumnak az 1900-as évek elején. Következő számunkban olyan nyughatatlan halott zeneszerzők szellemeinek a munkásságáról olvashatnak, akik egy ma is élő angol hölgy testét használják, hogy még a síron túl is komponálhassanak. Összeállította: Miki Ottó RSSfü fehéren Hiányunkat észreveszik? Amikor e sorokat pötyögöm a számítógépbe, hogy onnan egyenesen a nyomdába menjen a kész szöveg, előttem az asztalon egy kimutatás. Szép színes grafikon arról, hányán fekszenek a vonat elé, akasztják fel, lövik főbe, fojtják vízbe, öngyilkolják meg magukat. A kimutatás megyénként tagolt, kiolvashatjuk belőle, hányán lépnek ki évente önszántukból (százezer lakosra vetítve) az életből. A legtöbben, több, mint hatvanan Békés megyében. Bennünket a szomszédos Csongrád, őket Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, majd Bács-Kiskun követi. A legkevesebben Vas megyében, húszán, aztán Győr-Moson-Sopron megyében, ott huszonketten. A szomorú statisztika láttán az-ember elkezd gondolkodni, mi sorolhat bennünket a legönpusztítóbb megyék közé. Talán a számolatlan kocsma, a rengeteg szilvafa, a sok szeszfőzde, a tonnaszám kiszórt műtrágya, a magas munkanélküli ráta, vagy mind együtt? Lehet, de ott a reményt keltő másik oldal is: idilli természet, jó levegő, nyugtató vizek, a csendes nyugalom. Akkor mégis, mi hajt sokakat a túlpartra? Ránézek újra a grafikonra. A listát az alföldi megyék vezetik. Az első hét hely az övék. Alföldi tovább már nincs. Nézem a sor végét, a legkevésbé szomorúakat. A 12. helyen álló Budapest után Nógrád kivételével csak dunántúli megye sorakozik. Ok a legjobbak. Mondjam úgy, a legjobb életkilátással rendelkezők? Mondhatnám, mert eszembe jut egy másik statisztika, amely arról tudósít, hol, mekkora az egy lakosra jutó GDP (bruttó hazai termék — a nép jóléti fokának mértékegysége). A listát természetesen (?) Budapest vezeti. Az utána következő, legjobban élő tíz megye Csongrád kivételével mind dunántúli. Nem tudom, választ kell-e még keresnem arra, mi hajt sokakat a túlpartra? Aligha. Az ország, mint köztudott, kettészakadt. A választóvonal a Duna. Nézem a grafikont, s igazából nem tudom, kellünk-e még valakinek? Vagy jöjjön a kötél, a vonat, a pisztoly, a fagyos folyóvíz? Talán a hiányunkat majd észreveszik. Ha észreveszik... Arpási Zoltán : A sötétség olyan hirtelen lapult rá a kis falura, mintha egy öreg pásztor ka- nyarította volna fel füstös, nehéz subáját a vállára. A víztócsák hártyája vastagodni kezdett, igaz, csak öt óra múlt, de a hideg már kezdte mutogatni a foga fehérjét. A hó csendesen szállingózott, a hópelyhek az utcai lámpa gyér fényénél ropták víg keringőjüket. Anna néni óvatosan tipegett kitaposott cipőjében a kisbolt felé. Gondolatai százfelé cikáztak. Még két nap, és itt a karácsony, a szeretet és a békesség ünnepe. Istenem, de szépek is voltak azok a régi, szép karácsonyok! Igaz, akkor élt még a férje is, és a két gyereke is ott téblábolt körülötte a szűk kiskonyhában. Párja vígan eregette pipája kerek füstkarikáit, és ő kibírta azt, hogy nem zsörtölődött vele, mint máskor. A fövő káposzta illata betöltötte a parányi lakást, barátságosan megbékélve az akkor felállított, kicsiny fács- ka bódító illatával, és a szekrény tetején sorakozó birsalmák fanyar aromájával. Nagy ajándékra sosem futotta, de mindenért kárpótolt a szeretettel sütött mákos kalács és a gondoskodással készített és tálalt szerény vacsora. Anna néni nagyot sóhajtott, és egy kövér könnycseppet itatott fel kendője csücskével. Bizony már több éve egyedül él, férje két éve költözött ki a felvégi csendes temetőbe, a gyerekei erre, arra, a világban. Ottóról már évek óta nem hallott, Olga is nagyon elfoglalt, bizony, hónapok telnek el, mire a postás egy-egy lappal vagy levéllel bekopog a kis portára. Hát igen, újra itt az ünnep, azért csak kellene sütni valamit, hátha mégis hazavetődik valamelyik gyerek, üres asztallal mégse várhatja őket. Talán főzni kellene egy kis káposztát, az nem romlik el, felmelegítve pedig még finomabb. De hogy is gondolhat ő húsra ilyen árak mellett! Elhessegette gondolatait a káposztáról, és megszapo- rázta lépteit. Egy kis bejgli is jó lenne, egy maréknyi mák még akadt a vászonzacskó csücskében, és egy kis zsír is van talán a csupor alján. De jaj, a kalácshoz cukor is kell! Azt pedig most nem tud venni. Most eszmélt rá, hogy majdnem üres pénztárcával indult el a boltba. Az üzletajtóban tétován megállt, körülnézett, mint aki azon tépelődik, bemenjen-e vagy sem. Végül csak rászánta magát, és félénken belépett a barátságos kis boltocskába. A szőke copfos elárusító lány barátságosan üdvözölte, és megkérdezte tőle: — Csókolom, Anna mama, mit tetszik kérni? — Hát nem is tudom, talán egy kis élesztő kellene és egy kiló liszt. Ja, és egy kis... Ó, nem, mást nem is kérek, majdnem elfelejtettem, már mindent megvettem a héten. Hirtelen eszébe villant az a pár satnya forint, ami tüntetőleg cincogott kopott bugyellárisa sarkában. Igen, nagyon jó lett volna még egy kiló cukrot kérni, és talán egy kis darab margarint is. És milyen szépen csillogtak azok a cifra papírba csomagolt szaloncukrok, abban a színes papírskatulyában. De ezekre már nem is mert gondolni. Nagyot sóhajtott, kifizette a szerény összeget, és kerülve a boltos kislány kutató tekintetét, kilépett az ajtón. A szél hirtelen felélénkült, pajkosan lóbálva meg a sovány szatyrot Anna néni kezében. Olyan hosszúnak tűnt az út hazafelé. Mintha valami gonosz manó tréfából megtoldotta volna jó pár méterrel. Lábai ólomsúlyként ara- szolgattak előtte a csúszós úton. Otthon fáradtan ereszkedett le a tűzhely melletti kis sámlira. A sparheltben pislákolt még egy-két álmos parázs, nagynehezen feléledt a rátett pár darab venyigétől. Sokáig ült a kisszéken, arcát a meleg felé fordítva, nagyon soká. Halk neszre riadt fel. Valaki óvatosan nyitotta meg a kertkaput, és a kisház felé szaporázta lépteit a ropogó hóban. Halkan kopogtak, az ajtó kinyílt, a beáradó hideggel együtt bedugta fejét a szöszke kis eladólány; Arcát pirosra csípte a fagy, kezében megtömött reklámszatyrot szorongatott. Tétován toporgott az ajtóban. — Anna mama, én úgy gondoltam... Hogy is mondjam, szóval tessék elfogadni ezt a pár apróságot. Igazán nem sok, de talán hasznát tetszik venni. Ha esetleg kedve lesz egy kis zser- bót sütni, azt szívesen megkóstolnám, és ha addig már nem találkoznánk, boldog karácsonyt kívánok! A vendég ahogy jött, köszönetét sem várva, halkan távozott, csendben betéve maga mögött az ajtót. Anna néninek hirtelen nagyon melege lett. így megrakta volna az öreg tűzhelyet? Nem emlékszik rá. Valami teljesen más melegség ez, ilyet már nagyon régen érzett. Igen, akkor érezte ezt, amikor még négy kis apró kéz kapaszkodott a kötényébe, két piros kis arc nézett fel rá esdeklőn, csodára várva. Csak nincs egyedül, rá is gondol valaki. Az ablakrésen befúvó szél finoman meglebegtette a függönyt, úgy tetszett, a sötétségben a szeretet tündére suhant'át a parányi szobán, telehintve azt jósággal, békességgel, végtelen csönddel. P. L.-né
