Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-13-14 / 291. szám
A pszi mesterei (17.) A szeretet, mint gyógyító energia Az igazi hírnevet, és azt az eltökéltséget, hogy képességeit az emberek gyógyításának szentelje, az a hopkinsville-i telefonhívás adta Cayce számára, amelyről múlt heti számunkban olvashattunk. Edgar, miután diagnosztizálta a teljes elbutulásban szenvedő' Emit, a baj eredetét egy olyan sérülésben találta meg, amely szerinte játszás közben érhette a gyermeket. Álmában adott diagnózisában kifejtette, hogy a deréktáji csigolyák elmozdulása károsan befolyásolja az entitás vibrációját. Bárhogy is magyarázzuk azonban a diagnózist, az kétségtelen, hogy a javasolt gerinckorrekció, amit egy neves csontkovács végzett, és az a gyógymasszázs, amit hosszú hónapokon át kapott a kislány, kiegészítve Cayce gyógynövények kivonatából készített varázscseppjeivel, meghozták az eredményt. A kislány egy év múlva már iskolába járt, és jó tanuló vált belőle. igazlátásait tartalmazzák. A munkát a csodálatos Gladysra bízta az alvó próféta, részletes tanácsokkal látva el őt, hogy minél könnyebb legyen a későbbiekben majd a kutatómunka. Ebben a könyvtárban betegségcsoportok szerint osztályozva van minden kóreset, és a ma itt kutakodó orvosok és gyógyszerészek témák szerint csoportosítva találnak meg mindent. Ráadásul még azt is tervezik, hogy ebben a formában az egész anyaMűtét Edgar Cayce korában. Thomas Eakins festménye. (Forrás: Az orvoslás története) Ez az eset oly nagy port vert fel, hogy még a helyi lapok is cikkeztek az alvó misztikusról. Erre a hírverésre figyelt fel aztán dr. Ketchum, aki éppen vakbélpanaszokkal küszködött, és elhatározta, hogy próbára teszi ezt a hórihor- gas, örökké mosolygó csodabogarat. Ketchum legnagyobb meglepetésére a békésen szendergő médium közölte vele, hogy a vakbele egészséges, és a problémát a vesék elégtelen működése okozza, amit viszont egy olyan probléma okoz, amit érelzáródásnak nevezett. A felírt terápia valóban hasznos volt, mert az orvos anélkül, hogy vakbelét kivették volna, meggyógyult. Ketchum azon sem győzött eleget csodálkozni, hogy Cayce mikor aludt, olyan mélyreható anatómiai ismeretekkel rendelkezett, mintha éveket töltött volna egyetemeken. Ezzel az esettel kezdődött meg dr. Ketchum és Edgar Cayce hosszú évekig tartó munkakapcsolata. A dolog jól működött, mert amíg Cayce diagnosztizált, addig dr. Ketchum elvégezte mindazokat a kezeléseket, amelyet Edgar a beteg gyógyulása érdekében rendelt. Edgar Ketchum személyében egy hasznos segítőtársra akadt, mert a doktor amúgy is kiváló szakember volt, de ellentétben sok más kollégájával, nyitott volt minden újra, ami a beteg érdekében történt. Egy alkalommal egy igen befolyásos közéleti személyiség kérette magához, hogy segítsen rajta, mert egy lovas baleset következtében nyílt törést szenvedett el, és az orvosok amputálni akarják a végtagot. Cayce a tanácséit hozzá forduló Ketchumnak a következő tanácsot adta: „Húzzassák ki a lábát csigákkal, hogy a törött végek közelítsenek egymáshoz, majd rögzítsék a törött végeket.” A hogyanra megdöbbentő volt a válasz, mert Edgar egy teljesen ismeretlen eljárást javasolt: szerinte nemesfémből készült csavarokkal kellene a csontokat összecsavarozni. Bármilyen szokatlan volt is a gyógymód, az eredmény tökéletes volt, mert a beteg meggyógyult, és büszkén mutogatta élete végéig a jól kitapintható csavarfejeket a lábában. Ki hinné, hogy egy olyan sebészeti eljárást, amelyet ma már rutinjelleggel végeznek bizonyos sérüléseknél, Edgar Cayce tanácsára végeztek először! Mivel a Ketchummal folytatott együttműködés jövedelmező volt, Edgar valóra tudta váltani egyik olyan álmát is, amelyet igazlátása során kapott. Előfordultak ugyanis olyan esetek is, amikor a beteg igen súlyos állapotban volt már, amikor Cayce segítségét kérte, és állandó orvosi felügyelet mellett volt csak elérhető nála a teljes gyógyulás. Sok esetben pedig az orvos, aki a beteget Cayce útmutatásai alapján kezelte, nem tartotta be pontosan a részletes előírások valamelyikét, mert nem ítélte azt fontosnak. Ezért Cayce egy igazlátásában, amelyben saját maga számára kért tanácsot, a feltett kérdésre azt a választ kapta, hogy alapítson egy kórházat, ahol mindent az ő előírása alapján végeznek olyan orvosok, akikről igazlátása során fog tudomást szerezni. A válasz arra is kitért, hogy ha a kórház javára történik, nyugodtan fogadja el a felkínált pénzt. Kérni azonban 20 dollárnál nagyobb összeget nem kérhet, és annak is igazlátásban kell részesülnie, akinek nincs pénze. A kórházban komoly gyógyítómunka folyt, amelynek menetébe az éber Cayce nem avatkozott bele, de az alvó bizony igen. Egy alkalommal megrótta például az orvosokat, mert nem foglalkoznak a betegekkel eléggé kedvesen. „Minden érzelmi reakció, amit az entitás kisugároz magából, az energia. Ezek közül az energiák közül a leghatékonyabb az az érzelmi energia, amelyet szeretetnek nevezünk.” Ezt a kijelentést olyan alkalommal adta Edgar, amikor úgy érezte, hogy a gyógyítás túl személytelenné, gépiessé vált. Itt, ebben a kórházban alapították meg azt a könyvtárat, amelyek Cayce got felteszik az Internetre. Hogy milyen betegségeket diagnosztizált Cayce, csak egy szóval lehet rá válaszolni: mindent. Betegek gyógyultak meg útmutatásai nyomán rákból és pikkelysömörből, köszvényből és vakságból. Edgar képességét isteni adományként kezelte, és próbált úgy is élni, hogy az hasznára is váljon az emberiségnek. Bár égy igazlátása figyelmeztette, hogy kettőnél több igazlátást nem vállalhat, soha nem tudott nemet mondani a segítségért hozzá fordulóknak. Igazlátásai sokszor a napi lÖ-12-it is meghaladta. 1945-ben hunyt el, katasztrofálisan legyengülve. A hivatalos boncolási jelentésben a halál oka tüdővizenyőként van megnevezve, de inkább azt lehet mondani, hogy túlhajtotta magát. Cayce halálával azonban munkássága nem ért véget. Életében sokan támadták, feljegyzéseit pedig csak halála után kezdték tanulmányozni. Ma már nem számít kuriózumnak, ha egy orvos egy ritka betegséggel találva szemben magát, segítséget kér a Cayce kórháztól, ahol fellapozzák a vonatkozó igazlátásokat, és tanáccsal látják el az illető szakembert. Befejezésül egy kis adalék Cayce sajátos humoráról: Egy ünnepelt híresség kereste fel, hogy igazlátást kérjen tőle. A feltett kérdés így hangzott: Hogyan érhetem el azt, hogy a férfiak még sokáig csodáljanak? Az alvó misztikus válasza tömören így hangzott: Az eszével. Összeállította: Miki Ottó fehéren H. Gy. min. ein. nagynénikéje Amikor a nagy bejelentést hallottam, épp kocsiban ültem Budapest felé tartva. Két kanyar között „vettem” H. Gy. min. ein. úr bombasz- Ilii tikus bejelentését, miszerint a 65 év felettiek ingyen utazhatnak nem csak a tömegközlekedési járműveken, hanem bizonyos hónapokban a MALÉV járatain is. Mit mondjak, a hír hallatán kis híján az árok- I ba hajtottam. Nem kell ahhoz min. elnöknek lenni, hogy az ember belássa, ez- I úttal is — nem először (!) — egy kapitális nagyotmondással állunk J szemben. Mert ki hihette komolyan, hogy a hatvanhat éves Schwarz j bácsi, vagy Kovács néni kitotyog szépen Ferihegyre és csak úgy felül a MÁLÉV Budapest—New York járatára, hogy meglátogassa a nagynénikéjét, illetve az unokaöcsikéjét. Mondjuk egy napra, § hogy ne nagyon legyen terhűkre. Visszaruccanva aztán haza se megy a takaréklángra állított lakótelepi lakásáha. máris felül a ma- I gyár légiközlekedési vállalat stockholmi járatára. Hideg téli hóna- I pókban jól jön a sztyuvik-adta pléd, meg a kaja oda-vissza. Micso- ; da különbség ahhoz képest, hogy szegény Schwarz bácsi, meg Kovács néni különben a Vöröskeresztnél állna sorba egy tál meleg ételért, meg forró teáért. Mellesleg nagy szerencse, hogy a MALÉV-nél tudják fogni a | Kossuth adót, mert legalább megtudták, mit ígért nevükben H. Gy. min. ein. úr. Jót nevethettek a hír hallattán, hisz ekkora blődlit régen hallhattak. Különben minden reálisan gondolkodó ember pontosan tudta, hogy a hír „fele sem igaz”, csupán a min. ein. úr szokásos rögtönzéseivel állunk szemben. Szép lassan visszavonja majd, rosszabb esetben a hivatala kiad egy nyilatkozatot, miszerint mi tetszünk hü- 1 lyék lenni, mert H. Gy. nem is azt mondta, amit mondott. Akárhogy is, biztos voltam benne, a végén ebből Tirana lesz, meg Bukarest, meg Szófia. Mivelhogy ezeken a helyeken él a legtöbb magyar nagynéni, meg unokaöcsi. Nem sokat tévedtem, a lista alig bővebb valamivel. A történtek után csupán egy dolgot nem értek. Miért nem mond- 1 ta a min. ein. úr, hogy a 65 év feletti nyugdíjasok a taxit is ingyen ;F használhatják. Ennyi erővel... Jól jönne így, választások előtt. Árpási Zoltán Óvónő meséli, hogy csoportjának 3—5 éves nebulói közül némelyek kedvenc játékaiktól akkor sem tudnak megválni, ha elérkezik a hazamenetel. Mi ebben az érdekes? — értetlenkedem. Kiderül, hogy a kicsik találékonysága; mondhatnám, stratégiai érzéke. Ahogyan előkészítik, megtervezik a játék állatok, legóelemek, autócskák elcsenését. Leggyakoribb, hogy kikéredzkednek (önállóság van, ugyebár), majd a zsebükben lapuló tárgyat a folyosón függő tornazsákjukba süllyesztik. Ezeket aztán a dadus észrevétlenül visszalopja. Mikor a gyerekek észlelik a módszer csődjét, taktikát változtatnak. Bő—gumizott aljú — mackónadrágjukba eregetik le a kiszemelt kincseket. A szolid, játékos motozásoknál tucatszám Jcerülnek napvilágra az elorzott darabok. Mindez persze még nem lopás; ostobaság lenne azt gondolni, hogy az ezt-azt elcsenő kisóvodásokból lesznek a nagy zsi- ványok. Az viszont sajnos tény, hogy két 14 éves kislány... De hisz’ tudják! Úgy szereztek autót, hogy agyonverték a taxist. Az esetről éjfél után értesültem a tévéből, s bizony, kiment az álom a szememből. Nyilván nem csak nekem. Valószínűleg a szülők döbbeneté a legnagyobb. Ha így van, az nem tettetés — egyszerűen nem ismerik gyermekeiket. A magyar apák, anyák sokaságának évtizedek óta nincs idejük a gyerekekre. S ha netán adódik, legtöbben akkor sem tudnak mit kezdeni csemetéikkel. A kincstári gondolkodók (gondoskodók?) címkéztek, céduláztak, csak éppen az egyes emberre nem figyeltek. A családok erkölcsi és anyagi stabilizálása helyett gyermekvárosokat, nevelőotthonokat építettünk, s börtönt a fia- talkorúaknak. Ismeretes, hogy az állami otthonok védettségéből kikerültek mennyire nem tudtak magukkal mit kezdeni. Ami pedig a börtönöket illeti, a megtévedt fiúk, lányok nem egyszer — mintegy kiképezve — potenciális bűnözőként kerültek ki onnan. Vagy ne vádoljunk senkit a múltért? Megvallom, ez nehezemre esik, különösen mikorlátom, hogy „a szocializmus egykori oszlopai” ma a pénzintézetek, vállalatok, vállalkozások meg a külkereskedelem építményeit ékítik. Tényleges szerepük annyi lehet, mint a színpadi oszlopcsodáknak, viszont akárhányszor át- festhetők. De hát miért kapom én föl a vizet? Ne izgasd magad, öreg — mondá nekem egy újkori bölcs valahányban —, attól úgysem lesz olcsóbb a marhahús. Igaza volt, ám ő akkor is könnyedén vásárolhatott akár egy egész marhát, s ez most sem haladná meg anyagi erejét. Míg én, aki izgultam... nű, akik izgultunk... Igaz, én már nem magamért, még csak nem is a nemzedékemért... „De — Radnóti szavaival — élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem..” Ismét a gyerekek! Lehet, hogy magunktól kellene megmenteni őket? Bizarr gondolat — tudom. Mint ahogyan azt is tudom, hogy általában jót akarunk nekik. De jól akarjuk-e a jót ?! Ä Magyar Úttörők Szövetsége mindenesetre jól tette a jót, mikor a közelmúltban megrendezte a II. Gyermek Ki mit tud? országos döntőjét. Két nap, két helyszín, s mintegy 120 műsorszám — hatszáz gyerek részvételével. (Minden csapat, iskola, s minden gyermekszervezet, egyesület — válogatás nélkül — részese lehetett a versenynek.) Csaknem száz produkciót láttam, hallottam. Elég ez a 7—14 éves korosztály megismeréséhez? Nem, nem elég, de az kiderült, hogy hazánk mely tájain, mely településein van jó talaja a művészeti nevelésnek, mint ahogyan az is, hogy nem veszett még ki egészen az a kohéziós erő, amely valódi családi közösségeket képes teremteni. így hát szinte ünneprontásnak számít ama kis sztár említése, aki gyönyörű hosszú haját hol kibontva, hol befonva —műsorszámaihoz újból és újból jelmezt váltva —, sokoldalúságával kívánt sikert aratni. Mondanom sem kell, hogy ügyes, tehetséges gyerekről van szó, de neki már nem játék és öröm a fellépés, hanem afféle „művészi” tündöklés. Csakhogy ebből —- emberi, szakmai érettség híján —magamutogatás lesz. Kiderült, hogy a szülők, nagyszülők ambíciója állítja megannyiszor dobogóra. — Olyan még nem volt, hogy a mi kislányunk versenyről díjak nélkül távozott! —jelentette ki a nagypapa. Mit lehet erre válaszolni? Bizonyos korban az ember úgy érzi, hogy — legalább egy kicsit — minden gyerek az ő gyermeke, ezért hát együtt imádkozhat a költővel: „fák, csillagok, állatok és kövek, / szeressétek a gyermekeimet.” De a mi szigorú szeretetünk se nélkülözhető. Vegyük ki a kicsik kezéből az elcsent játékokat — persze úgy, hogy ne fájjon nekik a veszteség. A nagyobbak kezébe pedig adjunk könyveket, folyóiratokat, újságokat, mert... De inkább álljon itt oktatói kudarcom legfrissebb története. Az újságíró kurzuson szép, értelmes fiatal lányok. Az első órán felírom a táblára: a’jour. Nincs ebben semmi sznobizmus, csupán azt szeretném, ha a sajátos hangalak dallama folytonosan a fülükbe muzsikálna. Azt zengené, hogy ez a szakma naprakészséget követel. Már hónapok óta együtt dolgozunk, mikor — mint témát — felvetem Apor Vilmos boldoggá avatásának szinte világiaszóló eseményét. Az ezzel kapcsolatos publikációk akár egy kötetet is kitennének, de az én tanítványaim semmit nem tudnak a mártír püspökről. Megdöbbenésemben már-már a kérdve kifejtő módszerhez folyamodom, mikor az egyik ifjú hölgy bátortalanul megszólal: Ja, tudom már — ő volt az, akit a németek meggyilkoltak... A hír igaz — mondom savanyúan. Csak nem a németek, hanem a szovjet katonák. Magamban pedig imádkozom: „Fák, csillagok, állatok és kövek...” Majd hirtelen dühroham lep meg, s így ordít a belső hang: micsoda kölykök ezek (hol nevelték őket mostanáig?), ha nem érdekli őket, hogy mi történik körülöttük! Ámbár lehet, hogy így boldogabbak. Különösen most, hogy olcsóbb lett a hamburger. Gyarmati Béla Magunktól menteni őket
