Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01-02 / 255. szám
1997. november 1-2., szombat-vasárnap 9 A pszi mesterei (11.) Jósok és látnokok panoptikuma Egy jövőbe látó, Janó Ilona, a csángó látnok a romániai Leszpedről, aki 1993-ban Újkígyóson járt, s akkor mesélte lapunk munkatársának, hogy tudta már augusztusban: „Ceausescu le fog esni, s nagy nap fog lenni” HÍRLAP ARCHÍV Feke 3 fehéren Díványok és lányok Vessenek meg, feszítsenek keresztre, lőjenek le az utcán, ha szembetalálkoznak velem, akkor is vállalom: határozottan örülök a magyar válogatott mindent elsöprő vereségének. Annak ellenére, hogy a mérkőzés előtt magam is reménykedtem: hátha... Csodák persze nincsenek, ezúttal sem voltak. Zakót kaptunk, nagyot, lehet, hogy a kelleténél nagyobbat, de ez járt nekünk. Itt tartunk, ennyire vagyunk képesek. Nem többre. Most megmagyarázom, miért is állok képletes pisztolycsövük elé. Képzeljék el az elképzelhetetlent, a magyar válogatott nyer mondjuk kettő—nullára. Megkondulnak a harangok, az országgyűlés felfüggeszti munkáját, hogy törvénybe iktassa az aranylábú fiúk dicsőségét, Göncz Árpád, Horn Gyula és Gál Zoltán fogadást ad a diplomáciai testületek képviselőinek a Parlament kupolatermében, a magyar csapatok pedig — élükön Keleti György honvédelmi miniszterrel — elfoglalják Belgrádot. Afölötti örömükben, hogy minden rendben van. Miközben a velejéig rothadt az egész magyar foci. Az alapoktól a tetőzetig. Egy döntetlen, vagy akármilyen szerény győzelem elfödte, s egyben növelte volna a bajt, a hét—egy viszont megmutatta: a király meztelen! De ki a király? Csank lenne, neki kellene mennie? Aligha. Van egy nagyon találó — bár kissé durva — magyar mondás: sz,..-ból nem lehet várat építeni. Erről van hát szó! Miközben évek óta nincs magyar labdarúgás, van szövetség, stabil, jól fizetett. Ugyanazokkal a fazonokkal, ugyanazokkal a megmagyarázós palikkal. Van egy másik, szintén találó mondás: ha nem megy a bolt — nyilván tudják melyik —, akkor nem a díványt, hanem a lányokat kell cserélni. Mondjuk ki végre, bizony cserélni kellene a „lányokat”. Odafönn, legfelül. Ámbár nincsenek illúzióim. A legutóbbi nyilatkozatok tisztes belgrádi helytállásról, kisebb arányú vereségről szólnak, meg arról, hogy azért jobbak vagyunk annál a hét—egynél. Úgy tűnik, megint csak a díványt cserélik... Árpási Zoltán Dokumentumfilmet forgattak Tarhoson A XXI. század küszöbén ma már szerencsére egyre több olyan tudós és intézmény működik szerte a világban, akiknek az a feladatuk, hogy olyan embereket keressenek és vizsgáljanak, akik kiemelkedő jóslási és extraszenzorális képességgel rendelkeznek. Sőt, ilyen kutatásokat titokban még állami megbízásból is végeznek. A hidegháború éveiben, 1983—1984- ben az amerikai szenátus berkein belül parázs vita robbant ki a Pentagon költségvetésének egy 6 millió dolláros tétele körül. A haderő eleinte tagadta, de végül kénytelen volt beismerni, hogy az ominózus összeget parapszichológiái kutatásokra költötte. Rendszeresen fordult elő például kísérlete a hadügynek, amelyben egy magát Madame Zodiac - nak nevező hölgyet arra használtak fel, hogy szigorúan titkos térképeken be kellett jelölnie, a következő 2 hétben hol fognak tartózkodni a szovjet atomtengeralattjárók. A hölgy minden esetben 400 dollár honoráriumot kapott adómentesen a hadseregtől. Hogy a személyes motiváció is erősítse a találati pontosságot, minden pontos találatért plusz 400 dollár prémium ütötte a markát. Ugye, hogy nem rossz kereset? A Pentagon vezető körei más embereket arra alkalmaztak, hogy telepatikus képességeiket felhasználva, próbáljanak meg információkat szerezni a szovjet katonai vezetés haditerveiről. Természetesen a hadsereg értékelhető adatokat nem bocsátott a szenátus rendelkezésére, de azt azért tudni kell, hogy még Amerikában sem költenek pénzt olyan dolgokra, amiben nem látnak valami fantáziát. Míg Nyugat-Európában a jósok és látnokok tevékenysége a nyilvánosság előtt zajlott, addig a vasfüggöny felénk eső oldalán mindennemű paranormális tevékenységet sarlatánságnak neveztek, és hivatalból üldöztek. Csak a rendszer- váltás után szivárogtak ki hírek arról, hogy a Szovjetunióban is folytattak a katonai hatóságok kutatásokat ilyen téren. Egyes amerikai elemzők szerint a Szovjetunió komolyabb eredményeket ért el a paranormális tevékenységek kutatásában, mint bárki a világon. A legsikeresebb médiumuk egyike, akiről még a nyugati sajtó is megemlékezett, egy orosz háziasszony volt, Nyina Kulagina. Kulagina sikeresen végzett el olyan kísérleteket, mint például kisméretű tárgyak lebegtetése, elmozdítása, sőt ha jó formában volt, még azt is meg tudta tenni, hogy tárgyakat egyik helyről a másikra teleportáljon. Képességeinek csúcsán még arra is képes volt — és ezért végzett rajta beható vizsgálatokat a KGB —, hogy tudatát, ahogyan ő nevezte, a tér egy távoli pontjára elküldje, ami lehetett akár még a közeli jövő is, és onnan meglepően pontos információkkal térjen vissza. Sajnos Kulagina vesztét éppen rendkívüli képessége okozta. Szervezetét ugyanis rettenetesen megviselte minden egyes kísérlet. Pulzusa ilyenkor 200 körüli értékig is felszökött, vérnyomása pedig 150—180 körül ingadozott. Nem csoda, hogy egy kísérletsorozat alkalmával szívinfarktust kapott, és meghalt. Ha már a jósoknál és látnokoknál tartunk, érdemes megismerkedni napjaink néhány híres médiumával. A tudomásom szerint ma is aktív Peter Hurkos rendkívüli képességét akkor szerezte, amikor egy autóbaleset következtében komoly agysérülést szenvedett. Ezután a baleset után fedezte fel magán azt a képességet, hogy ha megérint egy embert, akkor információk tömege árasztja el az agyát, és rendkívül sok mindent megtud az illetőről anélkül, hogy az bármit is mondana magáról. Akárcsak Gerard Crozyet, ő is sok segítséget nyújt a rendőrségnek rendkívüli képessége felhasználásával. Rablásoknál például képes megmondani azt, hogy a keresett tárgy X időben hol lesz megtalálható. Többször előfordult vele már olyan, hogy amikor a jóslatot mondta, a keresett tárgy még nem volt ott, azt csak később vitték a rablók a kérdéses helyre. Mivel Mr. Hurkos sérüléséből nem épült fel teljesen, ezért jobb híján pénzért vállal jóslást. Kuncsaftköre meglehetősen széles: ez azt is jelenti, hogy jóslatai helytállóak. Egy másik jós, a Rómában élő Van Wood képességeit egy showman eleganciájával adja elő. Minden évben karácsonykor a televízió segítségét igénybe véve teszi közzé jóslatait, amelyek számos nagyszabású bűncselekményről és gazdasági, politikai előrejelzésekről szólnak. Jóslatai persze nem minden esetben helyesek, követ el baklövéseket, de gyakran megérzései meghökkentően pontosak. Római otthonában szintén a társadalmi élet előkelőségei egymásnak adják a kilincset. Madame Soleil Franciaország leghíresebb jósnője. Horoszkópjai olyan népszerűek, hogy egy felmérés szerint minden második francia rendszeresen olvassa azokat. Megérzéseire, jóslataira államelnökök és vezető üzletemberek is kíváncsiak. Mitterrand elnök is állandó látogatója volt ennek a rendkívüli asz- szonynak. Rossznyelvek arról beszéltek, hogy Franciaország jövője Madame Soleil szalonjában dől el. Kathina Theodosiu Londonban élő médium görög emigránsok gyermeke. Theodosiu kimondottan ipari, befektetési és pénzügyi jóslatokra specializálta magát. Látomásai inkább hasonlítanak egy tőzsdei listára, mint látomásra. Még az olyan befolyásolhatatlannak kikiáltott görög milliomos, mint amilyen Onassis volt, egy-egy kétséges pénzügyi tranzakciója előtt nem szégyellt Londonba utazni, hogy honfitársa megérzéseit meghallgassa, és döntései során azokat messzemenően figyelembe is vette. Amint látjuk, jósokban nincs hiány, és ha olyan kiemelkedő személyiségek, akik a világ gazdasági és politikai eseményeit irányítják, nem szégyellnek kétséges esetekben jósokhoz fordulni, mi is nyugodtan megtehetjük. Legfeljebb nem híreszteljük el a dolgot, hiszen amit mond, az a saját jövőnk egy lehetséges szelete. A napokban én is jártam egy jósnál és gondolkodóba estem. Talán mégis van a dologban valami. Tessék kipróbálni, de vigyázat, sok a csaló! Összeállította: Miki Ottó A hét végén befejeződött annak a dokumentumfilmnek a forgatása, mely a tarhosi gyermekvédelmi és gyógypedagógiai intézetben folyó munkával foglalkozik. A film sajátos területet ölel fel, az ember és a ló kapcsolatát igyekszik bemutatni a ,,Lovak a pedagógiában" címmel. A tizennyolc perces dokumentumfilm forgatókönyvét Varga Adám írta, ő rendezi, a Új HDF Stúdió és a Varga Film Társaság forgatta, zenei szerkesztője Koltay Gergely. A felvételek zöme a tarhosi intézet területén, néhány snitt a gyulai tanyamúzeumnál készült. A ‘ gyerekek, valamint Zala Veronika, az intézet lovas szakoktatója mellett a film főszereplője még Eszmény, a gyulai Galopp Kft. 14 éves szürke kancája. Varga Ádámtól megtudtuk: már eddig is szép sikereket értek el az akadályoztatott gyermekek —- többségük állami gondozott — lovagoltatásával. A gyermekek érzik a ló. ragaszkodását, a ló nem tesz különbséget ép vagy sérült gyermek között. A forgatókönyvíró-rendezőtől megtudtuk még: a költségek 2 millió forintra rúgnak, melynek több, mint a fele a Nemzeti Kulturális Alap szponzorálásából, másik része a Varga Film Társaság támogatásából származik. A „Lovak a pedagógiában" című film várhatóan ’98 januárjában kerül képernyőre, vagy az MTV 1-en, vagy az MTV 2-n. —sz— Elmerülten sakkozom a múlt hetek sajtókivágásainak papírszeletkéivel. Most csak a címek — meg egy-két kiragadott mondat — a különböző lapokból: ERŐFITOGTATÁS; SZAVAZUNK, DE MIRŐL IS?; „A kocka el van vetve, a kormány fogalmazványa lesz a népszavazólapon.” SÍPPAL-DOB- BÁL; „Várható, hogy a kormányzat nem enged, és stabil parlamenti többségével elfogadtatja a népszavazási határozatot.” VÁLASZ — KÉT ÉV MÚLVA; „Esetleg hitelesített, de üres szavazólapokat lehetne szétküldeni, és a polgárok maguk tennék fel maguknak a kérdést, és kérdésükre egyértelműen válaszolnának belátásuk szerint... Eny- nyire cinikussá válhat a helyzet...” A helyzet máris cinikussá vált. Akik figyelemmel kísérték azt a politikai kötélhúzást, amik a NATO-tagság és a földkérdés kapcsán alakultak ki —jól tudják ezt. De figyelemmel kísérte-e a nép? A magyar nép, melynek nevében — békéjének s földjének védelmében — ágálnak a hatalmon lévők s a hatalomra vágyók? A kérdés súrolja a demagógia határát, s nem is mertem volna leírni, ha a minap be nem kopog hozzám öreg szomszédom, imigyen kíváncsiskodva: Mondd már meg nekem, mennyi az a 2 milliárd? Na, ez is jótól kérdezi — gondoltam —, hisz’ életemben nem volt félmillió forint sem egyszerre a kezemben. A vendégem — hetvenen túli szaki, aki szeret a dolgoknak utánajárni, félig tréfásan, félig keserűen kérdi, miként kell leírni a milliárdot? Most kicsit visszanyerem az önbizalmam, mert feltűnik előttem apám fiatalkori alakja, amint borítékolja a tantestület illetményét; a sok tízmilliót, százmilliót, sőt az úgynevezett B pengőket... 1946 tavasza volt — tetőzött az infláció. Az ebédlő- asztal tele bankjegyköte- gekkel, alattuk lepedőként a terjedelmes fizetési jegyzék. — Mit kínlódsz a számolással, vágd az egészet a kályhába — így sem ér semmit. Eme bölcs megjegyzést a betévedő kántor tette, akinek szolgálatait már régen természetben (csirke, liba, méz, mák, liszt, olaj satöbbi) fizette a falu népe. — Nem úgy van az, öregem! — így az apám, aki azt akarta érzékeltetni — főleg velünk, gyerekekkel —, hogy a pénz inflálódhat, de a becsület nem! A kántor távoztával aztán maga mellé ültetett az én — sokak által kinevetett — tisztakezű, -lelkű édesapám, s tanítani kezdett. Körülbelül így: „Azt ugye tudod, hogy mennyi 1 millió?” — kérdezte. De a biztonság kedvéért mindjárt le is írta a számjegyet. Nos, a milliárd pedig ezerszer egymillió. Vagyis az 1 - es számjegy után következő hat nullához tegyünk még hozzá hármat. Ezt a tanítást ismétlem idős szomszédomnak, aki most így kérdez: És azt meg tudnád-e mondani, hogy a népszavazás kétmilliárdjából hányunk nyugdíjára futná? Nevetek is, bosszankodom is, végül megadom magam. Ha ez az utolsó kérdésed, megpróbálom kiszámolni. Tegyük fel, hogy az átlagnyugdíj 30 ezer forint. — Te csak ne tegyél föl ilyet, mert az én nyugdíjam például... — Ne szólj közbe! Legyünk bőkezűbbek, mint a kormány. Az én „átlagnyugdíjasom” 30 ezret kap! Aztán kiszámolom, hogy — kis kerekítéssel — 700 ezer ember havi nyugdíjára futná az a bizonyos népszavazási 2 milliárd. Egye meg a fene az egészet. Összesöpröm az agyonfirkált újságkivágásokat, s bevágom a papírkosárba. Gyere, öreg — invitálom a szomszédot —, menjünk át egy pohár borra, az a mienk, amit megiszunk, megeszünk. — Csakhogy én már unom a csirkefarhátat — jegyzi meg azonnal a vén ellenzéki... Borozás után kihalászom papírkosaramból a cikkecskéket. Egyiket, másikat kisimítom; még egyszer átfutom az aláhúzott sorokat, s most itt ülök a gépnél. Nincs bennem valami nagy publicisztikai hevület. Semmilyen hevület nincs. Ahhoz legalább egy liter bort kellett volna meginnom. Ámbár jó, hogy nem ittam, mert akkor vacakolni kezd a szívem. Milyen jó volna egy olyan kis készülék — most mutatták be a tévében —, amivel önmagam ellenőrizhetném a motor működését. A hasznos — sőt akár életmentőnek is nevezhető — masinát abban a híradóban láttam, amelyikben kórházi dolgozók elbocsátásáról is szó esett. Sőt, elhangzott az is, hogy népegészségügyi válság van Magyarországon. (Ez így együtt eléggé érdekes.) Mindazonáltal nem kell lehangolódni, csak máshová lapozni, s akkor arról értesülhetünk, hogy immár kifelé jövünk a gödörből: „A CSALÁDI KÖLTSÉGVETÉSEK A FOGYASZTÁS LASSÚ NÖVEKEDÉSÉT JELZIK.” Az idézett cím alatt azt olvasom: „a háztartásokban 1,2-—1,5 százalékos reáljövedelem-növekedéssel lehet kalkulálni.” Hát ez egérfing! — mondaná öreg szomszédom. S igaza volna, mert ilyen mértékű változás egy-egy családban (Kovácséknál, Nagyéknál, Szabóék- nál) nem is észlelhető. Azért én ennek is örülök! Csakhogy az elmúlt években — ott a gödörben — tönkrementünk egy kicsit. A sok szorongás, a jövőtől, az ismeretlentől való félelem depresszióssá tett bennünket. „A hangulati állapotra — állapítja meg a pszichiáter — a feszültség, az ingerlékenység, a nyugtalanság, az idegesség, a bizonytalanságérzés és az aggodalmaskodás a jellemző.” Mintha csak ebből a megállapításból vonná le következtetését az Élet és Irodalom publicistája. Olvassuk: „A politika művészete — egyebek között — az emberek félelmeinek, szorongásainak gátlástalan kihasználásából áll, békeidőben is, de választások előtt meg pláne.” Bizony, a szorongás országosan is jobban érezhető, mint a másfél százalékos reáljövedelem-emelkedés. S mennyi a kieső jövedelem, ha krónikussá válik a depresszió!? Meglep, hogy az életvitel vizsgálatánál a magyar „népiélekre” jellemző pesszimizmust is bekalkulálják a szakemberek. Nocsak, hát mégis van nép- lélek? Mikor ilyesmit emlegettem, majdnem kivágtak a szigorlatról. De az már régen volt. Miért ne lenne néplé- lek? Különösen, ha szüksége van rá a politikának!? Persze, politikusaink is ugyanannak a népléleknek a hordozói, mint mi. így hát nem csodálkozom, hogy olyan sok a neurotikus a vezető beosztású férfiak körében is — miként ezt R. Buda Béla, Oláh Tamás és Pécsi Tibor már korábban megállapította Neurózis című művében. Mondom: nem csodálkozom, inkább szorongok, mint annyian. De származhat-e haszon a szorongásainkból? S enyhítheti-e a szorongást, hogy — a sok népszavazási huzavona miatt — elnézést kért népétől a magyar miniszterelnök? Gyarmati Béla Mégis van néplélek?